Pécsi Györgyi

olvasópróbák

Barbár szonettek - Szepesi Attila új versei

Medvecukor; Varázsfüvek

2016. október 15. - Györgyi Pécsi


„A kis világokat szerettem: / fűszál hegyén a katicabogarak nászát, / a masírozó hangyák menetét, / a bodobácsok bolond menetét. […] Meg a szélűzte pókhálót, ahogy gazdája elszántan csimpaszkodik rajta, / és nem firtatja, hová sodorja a szél.” (Koldus ősz – Varázsfüvek kötet) – írja egyik barbár szonettjében Szepesi Attila. Persze, nem csak a természetben szereti a kis világokat, kis történéseket, semmiségeket a költő, hanem az életben, sorsban, történelemben is. Kizárólag azt, ami személyes környezetébe, aurájába beletartozik, amit közvetlenül érzékel, tapasztal. Mindaz, ami azon túl van, egyfajta imaginárius térben létezik csak: igaz is lehet akár, de éppúgy tartozhat a mesék, legendák tündérvilágához is.

Mint a Medvecukor kötetben a beregszászi cigánylány esete: „Belépett beregszászi kertünk kapuján / egy mezítlábos cigánylány / és csonka seprűjével kotorni kezdte az avart. / Nagyanyám leültette a favágító tönkre, / hozott neki egy csupor kakaót kaláccsal. / Én még ilyen finomat nem ettem, / mondta Cigány Rozi. / Ezután késő őszig / minden délután betoppant hozzánk söprögetni, / de novembertől nem jött. / A kuklyai nyomortelepen lakott / egy hegyoldalba vájt odúban. / Mesélték, egy viharos éjszakán / a rozoga putrira ráomlott a hegy.” Apró kis emlékmorzsa a gyermekkorból, a rövid leírások tökéletesen megjelenítik a szociológiailag hiteles valóságot, a korabeli nyomort, a nagymama tapintatos segítségét, a cigánylány emberismeretről is tanúskodó, számító hűségét a jó házhoz. A vers beszélője rácsodálkozik a jelenségre, személyes élményét rögzíti, de a cigánylány tragédiáját már csak hallomásból ismeri, ezért kommentár nélkül közli. Miért is nem értelmezi Cigány Rozi elképesztő nyomorúságát és torokszorító halálát, miért is nem háborodik föl a vérlázító tényen? Talán mert abban az életrendben, ami Szovjet-Kárpátalján akkortájt létezett, ha nem is természetes, de elfogadott tény volt, hogy barlangodúban laknak cigányok, és rájuk omolhat a hegy. Talán mert lényegében csak fokozatbeli különbség volt sorslehetőségek között (saját otthonból való kitelepítés, elhurcolás, letartóztatás), az emberéletnek pedig egyik fokozatban sem volt ára a hatalom számára (lágerben pusztulás, börtönben agyon verés, hegyomlás). Legfőképpen, mert a szonett főhőse vagy inkább látómezője a gyermeké, a gyermek pedig alapvetően nem reflektív, hanem impulzív befogadó. A versekben olykor a kisfiú beszél jelen időben, de többnyire a felnőtt Szepesi Attila emlékezik saját gyerekkorára (egyik-másik darabban ismerősei későbbi sorsát is megemlíti), ám legtöbbször izgalmasan összemosódik e kétféle beszédmód: a felnőtt Szepesi Attila emlékezik, de nem láttat többet, mást, mint amit saját gyerekidejében gyerekként láthatott, érthetett.

Ugyanakkor a szonettekből kiderül, hogy kisfiúként is érezte, tudta, hogy valami nagyon nincs rendben a világgal, de a költő Szepesi Attila ragaszkodik – és ez már nemcsak költői világkép, de világteremtés is – ahhoz a gyermeki impulzív, befogadói magatartáshoz, amely alapvetően csodának éli meg az életet. És azért élhette meg csodának, mert védett helyzetben volt: szerető, gondoskodó szülők, nagyszülők, kiterjedt rokonság szerette, óvta, a többi emberrel pedig, mint minden gyermek, akit nem korlátoznak ilyen-olyan etikettel, nem ültetik el benne a gyanakvást, társadalmon kívüli kapcsolatban élhetett: kizárólag a másik ember emberi – és nem társadalmi, szociológiai, nemzetiségi stb. – minősége szerint. S végül: az okok kutakodásán túl elég, ha megállapítjuk, Szepesi Attila teremtett költői világa bár elemeiben, részleteiben nagyon is realista vagy realisztikus, alapvetően derűs. A derű létbizalom – a létbizalom pedig feltétlen szeretet.

Innen a rokonszenves, tündéri furcsasága Szepesi Attila Medvecukor című kötetének: amiről szólnak a versek – a II. világháború végétől a Kárpátalján (Szovjetunióban) rekedt család mindennapjaitól az 1950-es, Magyarországra áttelepülésén át az ’56-os forradalomig – az nagyon is nyomasztó, siralmas, szívszorító, de ahogyan Szepesi Attila elmeséli, az nagyon is dinamikus, eleven, nyüzsgő, varázslatosan és vonzóan emberi.

Szepesi Attila szó szerint mesél, ezért a versek szót akár idézőjelbe is tehetnénk, bár ő maga barbár szonetteknek nevezi rendhagyó opuszait. Említett kötete címének és alcímének három, erős töltésű fogalma (Medvecukor – Barbár szonettek) mindjárt a könyvvel való találkozás pillanatában meghökkentik az olvasót: a medvecukor kámforos ízű, zöldes-barnás ragadós édességpótlék a létezett szocializmus-kommunizmus nyomorúságos esztendeiben (a keleti blokk gyermekeinek mindenütt alkalmuk volt élvezni, nálunk bocskorszíjnak is nevezték), a barbár a civilizáción kívüliséget, a szonett viszont, mint az egyik leginkább kötött forma, éppen a normatív európaiságot sejteti. Másik kötetének címe is – Varázsfüvek – eleve a vajákos, boszorkányos, titokzatos, civilizáció alatti, előtti, a „barbár” világra utal. Szepesi Attila szonettjei csak annyiban emlékeztetnek a műfaj klasszikus, petrarcai, shakespeare-i műfajára, hogy a címmel együtt pontosan tizennégy sorosak, de tetszőleges a sorok szótagszáma, a rímeket teljességgel mellőzi, s ha nem lenne sorokba tördelve a textus, minden további nélkül rövidprózának tekinthetnénk azokat. A költő tehát játszik: nem ír klasszikus szonettet, mert a megidézett-elmesélt világ barbár, tehát a szonett formát radikálisan megfosztja klasszikus kötöttségeitől, de szonettet ír, mert törekszik a barbár „civilizálásra” – régi történetek elmesélésével magához szelídíteni azt.

A kérdés, hogy pusztán mert 14 sorosak a történetek, tekinthetők-e szonettnek, vagy egyáltalán versnek, csak a klasszika szabályai szerint tehető fel, a modern kor annyiféleképpen bontott, váltott formát (Kányádi Sándor például 4+3 soros félszonetteket írt), hogy pusztán a költő megnevezése szerint is elfogadhatjuk a műfajmegjelölést. S ha már Kányádit említettem, idézem versről vallott nézetét. Kányádi szerint – Szabédi Lászlótól tanulta – a vers nyomatékkal előadott élőbeszéd, példának pedig a Vannak vidékek című rövid versét szokta fölhozni, mint teszi a nyomaték verssé az egyszerű élőbeszédet, prózai szöveget. (Ne menjünk messzebb: Tóth Gyula bádogos és vízvezetékszerelő – Weöres Sándor.) Szepesi Attila barbár szonettjei közül azonban csak néhány adható elő nyomatékkal a mesterkéltség gyanúja nélkül – ezek valóban prózai szövegek, sorokba tördelve. Találomra idézek egy Szepesi-szonettet, prózában: „1956. november 23-án városszerte emlékező gyertyák gyúltak az ablakokban, meg a belvárosi tereken, ahol egy-egy földkupac alá temették az elesett forradalmárokat. A Károlyi-kertben, a Köztársaság-téren, de még az Oktogonon is árválkodott egy-egy földhalom, Később, éjszaka kihantolták a jeltelen sírokat, a ponyvába takart tetemeket elvitték valami ismeretlen temetőbe, és a helyüket beültették a kertészek piros paprikavirággal.” – Ez így egyszerű prózai leírás az élőbeszéd közvetlenségével. Ha azonban verssorokba tördelve találkozunk a szöveggel, hiába a sorokon áthajló mondatszerkezet, a sorvégi jelöletlen szünetnél az olvasó egy pillanatra megáll, érzékeli a vers sortagolással létrehozott fegyelmezett belső ritmusát. Fegyelmezett, mert a szonett-terjedelem (14 sor) miatt is igen ökonomikus a szerkesztés. Mindegyik barbár szonett egyetlen történetet, impressziót, emléket mesél el leíró módban, mint egy erős tusrajz, csak a legjellemzőbb, legfontosabb tartalmat közölve, ám mindegyik finom csattanóval vagy sejtelmes kódával zárul, kiemelve a hétköznapi történetet a maga köznapiságából. Az egyik legerőteljesebb kóda a Tenyerükön egy-egy elvásott kefével kezdetű (Medvecukor kötet), a világháborúk rokkantjait idéző zsánerében olvasható: „Megjárták Pripjaty mocsarait, Berdicsevet, a Don-kanyart. / Gubbasztottak a templomkapuban vagy a piactér sarkán, / a szerencsésebbeknek jutott egy kerekeken guruló deszka. / Ők voltak a háború igazi vesztesei. / Harsul-falsul énekeltek, mint a sivatagi sakálok.” Borzongató a verszáró sor: nyüszítő állatokhoz hasonlítani a hadirokkantakat – mert nagyon is találó, vérlázító, de benne az ösztönmély szolidaritás és a zsigeri tiltakozás is. (És, persze, remek költői kép.) A Varázsfüvek kötet Tűzimádók című szonettje viszont – éjszakai kirándulásból hazafelé megpillantva a boksákat és a tüsténkedő mészégetőket („mint „kormos kísértetek, harsányan rikoltozó ördögfiókák, akár ősvilági tűzimádók egy titkos szertartáson”) – sejtelmes, transzcendentális asszociációs látomással zárul: „Meghőköltem, és / néztem, félig-beavatott, ahogy óriások árnyai / ropják táncuk a széllel borzongató / éjszakában.”

A barbár szonettek különös szimbiózisai a reálisnak és a nem-reálisnak (sejtelmesnek, sejtetőnek, tündérinek, legendásnak, transzcendentálisnak). Nem véletlen, hogy Szepesi Attila számára az álmok is titokkal telten jelentésesek. Varázslatos darabja, a Medveálom (Varázsfüvek kötet) különös álmát meséli el. „Patak-parti házunkban aludtam a Mátrában, amikor / valami tétova kapirgálást hallottam a záron, és ahogy / kilestem a teraszra, ott állt egy roskatag medve. / Észrevehette, hogy / kisandítok, mert rekedt hangot szólongatni kezdett: engedjem be, ő / nem is medve, valójában anyai nagyapám, aki medvének álcázta magát. / Orosz martalócok üldözik és / csupa vér a talpa meg az oldala. / Ajtót nyitottam, és a hogy becsörtetett a házba, megcsapott / a mackó-bunda bűze, csodálkozva láttam: váratlan vendégem nagyon is / medve-forma, bár néha egész emberi a pillantása meg a mosolya, aztán / újra egy zord vadé. / Képtelen voltam eldönteni, kiféle-miféle, ő meg kettős szerepében / csak járatta velem a bolondját.” Hogy álmot mesél, csak a címből derül ki, de nem tudhatjuk, mikortól, melyik pillanattól meséli az álmot, hiszen még a Mátrába is betévedhet egy méretes mackó, a történet végig valószerűnek tűnik, a költő pedig finoman úszkál az álom és a valóság között. De jellemző, ahogyan a költő az álomban viselkedik: semmi félelem, ijedelem, úgy fogadja látogatóját, mintha afféle farsangi alakoskodó tért volna be hozzá. Olykor maga a költő sem tudja, hogy a valóságban vagy álmaiban, képzeletében létezne például egy táj: „Néhány emlékezetemből felrémlő tájról / képtelen vagyok eldönteni, tán álmodtam, vagy valóban jártam-e ott.” (Táncoló dervisekVarázsfüvek) Máskor viszont a dolgok válnak eleven, organikus valósággá: „Szobámat betölti a tücsökszó / meg egy durva lécekből tákolt / vízimalom vidám kerepelése. / A tarka tücsköt Reich Károly rajzolta pasztell krétával, ahogy / gubbaszt egy omló rögön – kezében cini-cini hegedű. / A csöpp vízimalmot pedig barna diópáccal örökítette meg Gerzson Pali.” (VízimalomVarázsfüvek) Nincs kétségem afelől, hogy Szepesi Attila valóban hallja a Reich-rajzolta tücsök ciripelését, hiszen, ahogy a Varászfüvek mottójában idézi Hermann Hessét, az élettudományokat ő is a természettől tanulta: „Szerencsére már iskolakezdés előtt elsajátítottam az élethez szükséges tudományokat, melyekre almafák, eső és nap, folyók, erdők, méhek és bogarak tanítottak.”

A kárpátaljai gyerekkort, az áttelepülést, a Budapest-élményt felidéző Medvecukor mottója viszont a – szintén „természetbarát” – Kiplingé: „Ami van, az volt is. Ami lesz, nem más, mint egy visszatérő elfelejtett esztendő.” Ha hihetünk a mottónak (és miért ne hinnénk), a költő számára idő, sem lineáris, sem körkörös, tulajdonképpen nem létezik. Egyetlen – térré váló – idő létezik csak, az, ahogyan a megélt élmények fölhalmozódnak egyetlen szétválaszthatatlan élet-, sors-vízióvá. Ennek az egyetlen életkép-víziónak fragmentumai az álmok, tücskök, csodabogarak, vízfejű szörnyek, jeles festők, költők, lim-lom kacatok, koldusok, suszterek, kovácsok, kiskondások, elhurcolt családtagok, nagybácsik, nagynénik, mártírhalált szenvedett görög katolikus papok, nyomorúságos ruszinok, vidám orosz katonák, böszme beszpekások, ávósok, házmesterek – az ő történeteiket az emlékező akár tetszés szerinti sorban is előhúzhatná, hiszen szétválaszthatatlanul egyként él benne, de Szepesi Attila, előzékeny alkotóként nagyjából lineáris történetként is olvasható köteteket szerkesztett. Összetartozik, de valójában mégsem épül egymásra a kárpátaljai szovjet és a magyar szovjet éveket mesélő Medvecukor és az ötvenhatos forradalom napjait, szereplőinek utóéletét, a természetben tett bolyongásait, festőkkel költőkkel, művészekkel való találkozásainak élményeit feldolgozó Varázsfüvek kötet. Sűrűsödési pontok természetesen vannak, de minden az egyetlen élet(vízió) része.

Tényszerűen, hogy milyen volt – a korabeli állapotok szerint a költő viszonylagos jobb létben élő családján keresztül – a mindennapi élet a II. világháború után Kárpátalján, szinte enciklopédikus teljességgel megismerhetjük, valamennyire a nagytörténesekre is ráláthatunk, de Szepesi Attila célja azt hiszem, nem a múltértelmezés, hanem a világteremtés. Nem a nagy-világé, hanem a kisvilágok mesteri költője ő. Azé a kisvilágé, amely az élet és a természet megélt apróságaiból épül, amelynek kötőanyaga a szeretet, és amely fragmentumainak valóságosságával együtt teljességértékű.

 (Tipp Cult Kft., 2014; Nap Kiadó, 2016)

Kortárs, 2016/10.

A bejegyzés trackback címe:

https://pecsigy.blog.hu/api/trackback/id/tr9211756399

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.