Pécsi Györgyi

olvasópróbák

Aranyon nem fog a rozsda

barkaonline.hu - netnapló /2016/március

2017. március 24. - Györgyi Pécsi

 Az ember néha csak úgy elővesz magának régi verseket. Az én generációm József Attilát, Kosztolányit, Pilinszkyt – de szüleink, nagyszüleink költőit, Aranyt, Petőfit talán soha.

Aranyból, Petőfiből elég, ami iskoláskor végéig ránk ragadt. De vagy az oktatás meg a korabeli kommunikáció (családi átörökítés stb.) volt jó, vagy tényleg akkora költők, hogy még így is a vérünkké váltak. Pár vers (Szondi két apródja, Hídavatás, Ágnes asszony, Toldi, őszikék), no lám, nekem is a standard Arany ugrik be. Arany persze egyik legnagyobb nemzeti költőnk, a magyar nyelv legnagyobb mestere, de azzal a lógó nagy bajuszával, örökös aggodalmaskodásával az én könyvespolcom kitüntetett helyén is jobbára háborítatlanul üldögél, s ha egy-egy kortárs költő dolgában leveszem, holtbiztos, hogy az őszikék miatt. Mert minden öregedő, halálra, számvetésre készülő kortárs költőnél, ha kell, ha nem, az őszikék a viszonyítási pont. Mert aranyos őszikéket ír, vagy mert egyáltalán nem aranyosak az őszikéi.

Hunyt mesterünk szobrát megfaragták Gyulaiék, aztán nagyjából úgy maradt. Nemzeti és 19. századi.

Zalán Tibor írja, hogy nem talált a környezetében embert, aki tényleg olvasta volna a Bolond Istókot. Én sem olvastam volna az Elveszett alkotmányt, ha történetesen Szilágyi Domokos nem hivatkozik rá visszatérően a Kortársunk Arany János esszékönyvében, ami pontosan a radikálisan formabontó, avantgárdnak mondott Emeletek… meg az eliot-i, tzarai, új syposionos hatással is bíró Búcsú a trópusoktól kötetek között, 1968-ban jelent meg. Vagyis amíg készülődnek benne az erdélyi líratörténeti fordulat ikonikus versei, azonközben Arany Jánosban is elmerült – személyes érdekeltségből vagy muszájból (kellett a pénz, erre kapott szerződést). „Én eredetileg kötetlen esszét írtam Aranyról, csak aztán a könyv két esztendőt feküdt a cenzúránál, aztán a kiadó, hogy mentse, ami menthető, berakta az induló kismonográfia-sorozatba, ami marhaság, mert vagy monográfia valami vagy nem. Mindegy.” (levél Ilia Mihálynak)

Az Arany-könyv persze nem szabályos monográfia (föl is hördültek páran), a zseni természete, hogy mint a fénylyuk-kártya, bármit fölhasznál, de csak azt veszi észre, ami a saját gondolatmenetébe belevág. Szilágyi becitálja Goethét, Babitsot, Juhász Ferencet, Hirosimát, lubickol a századvég dilettánsainak pojácáskodásában, Lisznyai celebségében stb., víziójában csakúgy nyüzsög, zsibong a 19. század is meg a 20. is, a fő célért, hogy kibontsa a szobor-Aranyból az élő embert, akinek jól áll a csüngő nagy bajusz is, meg az élő költőt… aki ugyanazt valósította meg a nyelvben, mint Bartók a zenében! – Hoppá!

Szilágyi levon még pár következtetést, először, hogy Arany legnagyobb élménye a nyelv volt, másodszor, hogy Arany nem direkt programban, hanem a nyelv kreatív teremtése által formálta meg a nemzeti szellemet, harmadszor, hogy a „sánta múzsa” ihletett művek éppúgy teljes jogú részei nemzeti költészeti hagyományunknak, mint a pátoszosak. – Szilágyi nagy „felfedezése”, hogy ez a nemzetiaranyszobor vígeposszal, veszett szatírával lépett a pályára, az Elveszett alkotmány-nyal, (tessék elolvasni, fantasztikusan dinamikus a nyelvi ereje, kreativitása!), aminek „vaskori” nyelvét Vörösmarty amúgy leszólta. S nosza, aranyira fordítja a petőfisen elkezdett eposzparódiáját, a Bájzengzet-koszorút, és tovább, az Elveszett alkotmány két főalakját, a garabonciást (Hábor) meg a boszorkányt (Armída) önálló versekben alkatához igazítva újrarajzolja. És még tovább, mert Arany még a Toldinál is jobban szerette a Rózsa és Ibolya verses meséjét, Szilágyi sebtiben átkölti Odobescu Mese a vadászó királyfirólját, részben felező tizenkettesekkel, aranyi dikcióval.

Kb. ennyi a közvetlen Arany-hatás.

Mi ebből a tanulság? Az, hogy gondolta a fene!

Hunyt mesterünkön nem fog a rozsda.

Csak úgy nem veszem elő Arany János verseit, de mostanában mégis előveszem, Lövétei Lázár Laci miatt. Írt egy csöpp, negyven oldalas füzetkét, árkádiás-szép, egészen emberi széljegyzeteket Arany János rövid verseihez, hogy ő is megpróbálja „leporolni” az életművet.

Aranyt folyton-folyvást leporolják, Aranyt folyton-folyvást le kell porolni, Aranyt nemigen olvassuk, de valahogy mégis él, néha csak egy sorral, néha meg észre se vesszük, hogy a hangulatunk egészen aranyi. Nemes Arany János ráér elüldögélni azzal a lógó nagy bajuszával, örökös aggodalmaskodásával a könyvespolc hátsó rekeszében, túléli a százéves meg a kétszáz éves meg az akárhány éves születésnapját, előbb-utóbb úgyis jönnek majd újak, és sokadszorra, megpróbálják rendesen lefújni róla a port, hogy aztán tényleg elámuljanak: Aranyon nem fog a rozsda!

A bejegyzés trackback címe:

https://pecsigy.blog.hu/api/trackback/id/tr9012366537

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.