Pécsi Györgyi

olvasópróbák

Sic transit… Nem múlik el

barkaonline.hu - netnapló /2017/május

2017. augusztus 26. - Györgyi Pécsi

Visszatérően lehangoló könyves élményem az Ünnepi Könyvhét meg a Budapesti Tavaszi Könyvfesztivál. Az ember (én) várakozik, készülődik, várja a találkozást a könyvvelaz íróval… az olvasóval… (pláne, ha személyesen is érdekelt, saját új könyv… hm…), aztán kimegy a vásárba, és ott van előtte valahány ezer, valahány tízezer könyv, és szerfölött kifosztottnak érzi magát. Bélyeget gyűjtöttem. Papa hozott fél kilót. Azóta nem gyűjtök bélyeget (svéd gyerekvers). Végigjárom a standokat, az ismerősöket meg az ismeretleneket. Húsz-harminc könyvet megvennék, annyit nem lehet, hármat-négyet engedélyezek magamnak, mert most kell szoknyában járnod Karcsi, amíg nem szőrös a lábad (Tolnai Ottó univerzális, mindenre alkalmazható gyerekverse).

Persze, meglátogatom a kiadómat, tavaly október 23-ra jelent meg egy válogatásom Nagy Gáspár és 1956 témakörben (interjúk, versek, tanulmányok, afféle irodalmi és történelmi bédekker kezdőknek és haladóknak), feszengve pislogok, igen, ott az Októberi stációk is, de kérdezni nem merem, vajh’ (a sikeres bemutatók meg az ’56-os ünnepségek múltával) a kiadó adott-e el belőle egyet is. Személyem miatt biztosan nem – legföljebb lábjegyzetben maradhatok fenn az utókor egyik-másik disszertációjában –, de a könyv tárgya, meg főleg alanya miatt akár…

Pedig ha Gazsi élne, és itt lenne azzal a nyílt, derűs mosolyával, személyre szóló figyelmével, vicceivel, poénjaival, a sátor előtt sorban állnának a dedikálásra várók, meg körbe vennék a mindenféle ismerősök, barátok, legalább egy szóra, egy kézszorításra, hogy elmondhassák, ott voltam én is, találkoztam vele, jó volt csak látni is…

Ahogy annak idején, amikor egy-két versével országos botrányt gerjesztett, amikor vakmerően kimondta, hogy Nagy Imrét el kell temetni, a gyilkosokat meg néven nevezni.  Aztán a rendszerváltás után is még, amikor emlékezett és emlékeztetett azokra az évekre, vagy éppen kétségbeesett az országos megosztottság miatt.

Elmúlt a Kádár-kor, el a rendszerváltozás évei, elmúlik az ember… elmúlnak a versek is?

Sic transit gloria mundi…?

Persze, a legjobb vers is elsőként a saját korában él. Hogy később is él-e, ne soroljuk, mi minden csillagzat együttállásán múlik. A kánonok… az oktatás… a média… ezek mérhetők, ellenőrizhetők, de hogy az olvasóban, a verset befogadó emberben tovább él-e, legföljebb sejtéseink lehetnek. Az azonban bizony, hogy ha a költő életében nem képződik meg valamiféle nyilvános befogadás, nota bene, divat, vajmi csekély az életmű esélye az utólagos kánonra. Hozhatnánk persze jó pár ellenpéldát a világirodalomból is, a hazaiból is, most csak Márait említem;  halála után sikerült divattá tenni pár évre, és ez már elég ahhoz, hogy (olvassuk vagy nem olvassuk) a tudatunk mélyére elraktározódjon, igen, van Márai, remek író stb., de csak hogy mindjárt megjegyezzem nagy szívfájdalmamat, Cs. Szabó Lászlót, az egyik leges-legkitűnőbb 20. századi esszéírót –, Babits mellé teszem a polcon, habitusa, de mértéke szerint is. Az emigráció nagy öregje, vitathatatlan tekintélye, de valahogy mégsem sikerült rekanonizálni Cs.-t. Voltak persze Cs.-nek is indulatos kirohanásai a párt lakájai meg a rendszer ellen, de igazából kultúrában, művészetben gondolkodott; úgy szerette az európai művészetet, hogy soha el nem feledhette a magyarországit. Hálátlan utókor? – Az utókor sosem lehet elég hálás, az utókor mindig hálátlan, az utókor elsőként magára figyel, s azt vesz elő a múltból, azt a hagyományt generálja élővé, amelyikre éppen szüksége van. Cs. Szabó van akkora író, hogy nyugodtan kivárhatja, amíg egyszer, majd, valamikor éppen őrá, az ő hallatlan műveltségből szárba szökkenő szelíd bölcsességére, az ő európai és a magyar művészetért rajongó szeretetére lesz szükség.

De persze azért tartsuk szárazon a puskaport is, mert nemcsak a Firtos lova hátán szendereghet el a Gondviselés. A jó könyveket akkor is ki kell adni, ha senki nem olvassa (főleg, ha a rosszakat is kiadják), biztatgatom, győzködöm magamat a Könyvfesztiválon, a több ezer, tízezer könyv látványával eltelten, mert valaki mindig olvassa, mert minden könyvnek megvan a maga olvasója. Végigjárom újra a standokat, ez a Cs. Szabó-s dolog valahogy a fejembe mászott, jó kis gyűjteményem van, mégis az ő könyveit keresem. Aztán újabb nevek ugranak be. Koncz István például, a tusfeketével író magyarkanizsai költő, éppen kedvem volna újraolvasni, ugyan valahol meg kell lennie a könyvespolcomon, de nem találom; jó lenne egy Székely János esszé-összes, egy Vas István teljes, egy Zbigniew Herbert-válogatás, egy… egy… egy… bővül a hiányleltár…

No lám, mi történik: az élők érdekelnek, az aktuálisak, mégis a régieket, az elfeledetteket keresgélem.

Nem megyek vissza a kiadóm standjához, nem érdekel, hogy ezekben a napokban, a több ezer, tízezer könyv között rátalált-e az Októberi stációkra az olvasója vagy sem, tudom, hogy a szükséges könyv, mint az uránium, akkor is sugároz, ha rejtve van.

És egyáltalán: ragyogóan süt a Nap, a sör kitűnő… a könyvekbe zárt szellemek élik a maguk időtlen életét, és fütyülnek arra, hogy én vagy Te éppen mit gondolunk róluk…

 

A bejegyzés trackback címe:

https://pecsigy.blog.hu/api/trackback/id/tr7612781306

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.