Pécsi Györgyi

olvasópróbák

Szathmáry György: A Sejtések Könyve szonettjei; Rékasy Ildikó: Az álom logikája

Ikerkönyvek

2017. augusztus 26. - Györgyi Pécsi

Időről-időre fölmerül a kérdés: szükséges-e ismernünk a versek keletkezésének körülményeit, a költő civil életét, vagy egyedül és kizárólag a szöveg, a befejezett, kész mű számít-e. A kérdés, persze, önmagában botor, mert a legritkább esetben találkozunk csak magával a szöveggel, verssel, valamit mindenképpen tudunk a legismeretlenebbről is. A mű kontextusban születik és kontextusban értelmeződik.

Másként olvasom tehát Szathmáry György vékonyka válogatott verseskötetét, ha tudom, hogy verseinek többségét ama legendás Füveskert költői társaság tagjaként a tatabányai és a váci börtönökben jegyezte le.

Zavarba ejt, sehogy nem illik össze a Rákosi-kor börtöne és a Sejtések Könyve. Mert – akárhogyan is forgatom – a kötet szonettjei a legkevésbé sem „börtönversek”, még csak nem is közéleti, politikai, valóságra reflektáló versek, hanem egy idillről, szerelemről álmodó fiatalember költeményei. „Aphrodié! / Örök királynő! / Halálra titkolt szép öröm! / Hogy értelmem a titkon átnő, / Szerelmes szívvel köszönöm. / Történelmünk a gát, tovább nő. / De én e gátat áttöröm, / Zengő robajjal, s új csodát sző / illatos húsból fog s köröm. / A karcsú lábak, drága nimfák / Márványba dermedt teste vár, / Hogy dalaim életre hívják, / S az ősi berket s a sivár / Életet újra beragyogják, / S feltámadjon az aranyország.” – így kezdődik szonett ciklusa, a Pogány szonettek, hogy kedvesével – de talán ekkor még képzeletbeli kedvesével, hiszen, ahogyan a költő- és börtöntárs Tóth Bálint emlékezik, még a „Pogány szonettek című ciklusát is csak a házasságon belül tudta elképzelni, becsületesen és úri módon, miként az egy párbajképes, derék fiatalemberhez illik.” – képzeletben és 19 szonettben bebarangolja álmai, elvágyódásai tájait, helyszíneit. S írta mindezt 1953-ban, a tatabányai börtönben. Borzongatóan disszonáns a Radnóti párhuzam. Szathmáry, tudatosan, mindjárt a ciklus címében megidézi a nagy elődöt. Radnóti Pogány köszöntővel (1930) lépett a pályára, a szerelem, az életöröm, az idilli természet rajongásával, a harmonikus életérzés verseivel, melyekre szinte rárímelnek Szathmáry költeményei, csak éppen nem bukolikákban, hanem – ez is nyugatos örökség – szonettekben. A Pogány szonettek keletkezése idején a kései, a munkatáborokba hurcolt Radnóti sorsát éli (nem túlzás a párhuzam, a politikai elítélteket a Rákosi-rendszer szintén fölszámolásra szánta), de Szathmáry még csak 25 éves, s remélte tán, hogy éppúgy előtte az élet, mint mesterének, s a fiatal Radnótira alludál.

Szathmáry György élete, sorsa fanyar-keserű regénybe illő. 1928-ban született Szolnokon. Gimnazistaként még működik a legtöbb fiatal hazafias igazságérzete, pláne, ha érzékeny és titokban verselget. Szathmáry is vívódik, tudja, ha nyilvánosságra kerülnek „kockás füzetének” írásai, baj lehet –, lesz is, önképzőköri tanára aljas módon lebuktatja. „Ez válthatta ki belőle azt a dacot, aminek folytán az ÁVÓ, illetve az ÁVÓ provokátorai olyan megnyilatkozásokat váltottak ki Gyurkából, ami internáláshoz, később hosszabb börtönbüntetéshez vezetett.” – idézi Szathmáry egykori iskolatársát az utószót jegyző Rékasy Ildikó. S innentől nincs szabadulás – egyetemi tanulmányait nem fejezheti be, előbb hét havi internálásra, majd ’52-ben fegyveres összeesküvés vádjával egy koncepciós perben tíz évre ítélik. Négy év börtön után ’56 nyarán helyezik feltételesen szabadlábra. Stigmatizált marad a Kádár-rendszerben is, szórakoztató zenészként hányódik; a rendszerváltozás éppen csak megérinti, 1990-ben rákkal küszködve fejezi be az életét. 1992-ben politikailag egy tollvonással rehabilitálják, költői rehabilitációja azonban nem magától értetődő.

Szathmáry György a szárnypróbálgató zsengék után a börtönben érett költővé. Ami a társaságot illeti, kitűnő (Tatabányán Tóth Bálint a társa, a váci börtönben még Gérecz Attila, Béri Géza, Kárpáti Kamill és Tollas Tibor), ami a körülményeket, szívszorító. De: „Aki verseket tud, azt sosem csukhatják magánzárkába. Vele van József Attila, Ady és az Isten.” (Tóth Bálint). „Írtam, mit is tehetnék?” – írja a munkaszolgálatos Radnóti a Második eclogában. – „S egy vers milyen veszélyes, / ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes, / mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska / miákol és az eb vonít s a kis halacska - / s a többi…” Tehát a költők írnak, mert költők. Ahogy lehet. Titokban, egypéldányos antológiákat állítanak össze műfordításaikból, verseikből, Füveskert címmel (innen a költőcsoport utólagos elnevezése), de ’56-tal kényszerűen szétszóródnak: Gérecz Attila mártírhalált hal a pesti harcokban, Tollas Tibor Nyugatra menekül, Kárpáti Kamill és Tóth Bálint az irodalom perifériáján, a tűrt kategóriában szorítva próbál bekapcsolódni az irodalmi vérkeringésbe, Béri Géza (1979-ben öngyilkosságot követ el) és Szathmáry György a börtön után nem folytatja az írást.

Kit is illetne a költői rehabilitáció? Szathmáryról jegyzi meg a már idézett kitűnő költő, Tóth Bálint (Stádium, 1991/1.): „Költő, akinek egyetlen verse, egyetlen fordítása nem jelent meg nyomtatásban Magyarországon. Költő, aki barátai unszolása ellenére elzárkózott írásai közreadásától. Költő, aki fiatal fejjel hátat fordított az irodalomnak és bárzongoristaként kereste kenyerét.” Lassan, a volt füveskertiek, a Nyugatra menekült Tollas Tibor, és az itthon maradottak, elsősorban Kárpáti Kamill és Tóth Bálint szorgalmazásával, emlékező írásokkal, antológiák, majd önálló kötet kiadásával sikerül kiemelni és felmutatni az életművet, megtörni a hallgatást Szathmáry körül.

Kétségtelen, Szathmáry György költészetének legerősebb, irodalomtörténeti olvasata, érdeme szerint is, a füveskerti – de engem most egy másik olvasat szólít meg.

A Stádium Kiadó Szathmáry versválogatásával együtt jelentette meg fiatalkori szerelme, első felesége, Rékasy Ildikó posztumusz verseit, Az álom logikáját. A két költő nemcsak a privát szférában tartozott össze, de mintha költőként is kölcsönösen kiegészítenék egymást, mintha egymás negatívjai lennének, mintha csak együtt képeznének egészet. S ha föntebb regénybe illőnek neveztem Szathmáry életét, ennek a szerelemnek, lelki egymásba fonódásnak a története igazán költői.

’56-ban a börtönből szabadult Szathmáry egy Verlaine-fordításával elbűvöli a 18 éves polgárlányt, Rékasy Ildikót. A lány beiratkozik a szegedi egyetemre, de októberben, ahogy felforr a világ, felforr a szerelem is. Ott hagyja az egyetemet, összeházasodnak a semmire. Nagyon fiatalok, úgy élnek, mint a romantikus regények hősei, Szathmáry alkalmi zenészkedik, végiglakják az országot, amúgy meg fütyülnek a politikára.  „Egy nagy vakációhoz hasonlított az életem.” – emlékezik Rékasy Ildikó (Eső, 2010/3.) Két évet bír ki az édes (cigány)élet, elválnak, s eztán ha kétszer-háromszor találkoznak még. Szathmáry új házasságot köt, Rékasy az egyedüllétet választja. Nem tudni, tovább csengett-e a férfiban ifjúsága szerelme, de az asszonyban, halálig (2015) megőrződött a férfié.

Nem tudhatjuk, miért fordult el a börtönévek után a költészettől Szathmáry, hitét vesztette, vagy nem érzett magában elég erőt, hogy költőtársak, szellemi környezet nélkül is folytassa a versírást. Amit hátrahagyott, figyelemre méltó, de nem beteljesített életmű. Még a pálya elején, igazi megméretés és igazi erőpróba előtt, ahogy mérlegében Tóth Bálint írja: „A visszhangtalan ének szerzője szükségszerűen mutál: hol a pátosz, hol a túlfűtött érzelem, hol a könnyedség felé csúszik el a hangja. Szathmárynál mindhárom hangütést megtalálhatjuk. És nehogy lekicsinyelhetően hangozhassék; mindannyiunknál, akik a börtönben akkor verset írtak. Mert nehéz ott megismerni magunkat, ahol minden hang, amit kimondunk, az ellentmondás hangja, ahol az általunk kilélegzett levegő is – úgy érezzük – a rendszer ellen száll ki tüdőnkből.”

Rékasy úgy emlékezik, kapcsolatukat a költészet igézete is összekovácsolta: „együtt fedeztük fel az ötvenes évek második felében egyszerre magára találó könyvkiadás csemegéit, Szabó Lőrinc Örök barátaink című csodálatos műfordítás-gyűjteményét, Illyéstől a Kézfogásokat és az 1956-os könyvtermés egyik szenzációját, Weörestől a Hallgatás tornyát – hogy csak a fő kedvenceinket említsem. És két-három évig én is írtam verseket akkor; Gyurka dicsért, bátorított, közös kötetről ábrándoztunk. Később, különválásunk után, elvesztettem az önbizalmamat.” Még ír pár verset „Gyurka”, de inkább fordít, Maeterlincket, Chestertont, Nietzschét. Tóth Bálint is fordításait méltatja: „A fordításban Szathmáry járt elől komoly nyelvtudásával és brilliáns formakészségével. Több mint ötven verset ültetett át magyarra, ebből több mint a fele egészen kiemelkedő műfordítói bravúr.” – költői érzékenysége, tehetsége tehát nem kétséges.

S aztán – a szerelem elmúltával a költőpár külön-külön elhallgat – Szathmáry örökre. „Különös fintora a sorsnak, hogy Gyurka harmincéves korára abbahagyta a versírást, én pedig lényegében ötven felett kezdtem el.” – írja Rékasy, „Elnémultál nagyon korán, / hajlott koromban nyíltam én meg; / csönd rejti el homlokzatán / két torzóját egy párbeszédnek.” (Ha olvasom verseidet)

Rékasy Ildikónak életében öt könyve jelent meg, hatodikként Az álom logikája posztumusz kötetként. Ez utóbbiban az emlékezések, álmok már őszikékké állnak össze. Rokonszenvesen női líra, finomsága, megriadó szorongása, rebbenékenysége, asszonyi tapintata teszi nőivé. „Már szeretnék élni, / ha megvolnának / a régi emberek, dolgok, körülmények, / akik, amelyek mind megvoltak, / amikor nem szerettem élni.” (Már szeretnék) – leheletfinom öniróniával ilyen pontos, egyszerű, átlátható, axiomatikus paradoxonokban foglalja össze élettapasztalatát. A múltban, emlékeiben, álmaiban, az „aranykorban” él, de tudja, hogy teste és köznapi itt léte nagyon is valóságos. Ironikus önreflexióval, bájos humorral képes szemlélni öregedését, a test elfáradását: „Arcokra, tárgyakra jó esetben ráismerek, / de a részletek sehogy se ragadnak meg bennem”. A memória kihagy, elfelejt arcokat, részleteket, megpróbálja kondicionálni magát, de a látás gyengülését már rezignáltan fogadja – eddig szenvtelenül, már-már köznapiasan tárgyias a leépülés leírása, az értelmezés azonban telitalálat költői hasonlat és bölcsesség: „Kissé elmosódva, elnagyoltan érzékelem a világot, / mint hibás fénytörés következtében a rövidlátók.” (Adottságok) Kapaszkodás és búcsúzás – az ész készen áll a halálra, de a lélek szorong az ismeretlentől: „Sohasem tudtad elengedni / a mókuskereket; / miért, hogy az utolsó percben / begörcsöl a kezed?” – aztán sóhajtás: „Aludva volna jó, / ha szélcsendben, gond nélkül vinne / át, túlra a hajó.” (Szélcsendben) Arany János nyomán eufemisztikusan őszikéknek nevezi a halálra készülő számvetéseket az irodalomtörténet, eufemisztikusan, mert valójában nincs más célja, dolga, ügye egy ponton túl az embernek, mint a saját halálra való várakozás: „Életemnek célja nincs már, / életem csak hangulat, / úgy hullámzik, mint a nagy víz, / s mindig más képet mutat.” (Dalocska) – könnyedségbe játszott vajdajánosos spleen váltakozik gyötrődő, mélyen emberi aggódással. Mindegyre számvetést készít, véghagyatkozna, de minden számvetés a fájdalmas, egyre nehezebben viselhető magánnyal szembesíti: „Meg kellene sürgősen osztani / minden emléket, gondolatot, érzést, / amíg nem késő, néha ezt gondolom. / Máskor azt: Kivel? S miért?” (Veszteségek)

„Mit reméltél, amikor az egyedüllétre voksoltál? / A szabadságot és a csendet, / a nagy belső csend átszellemültségét, intenzitást. // Ülsz egy padon a platán-fasorban / az őszi fényektől bearanyozott parkban, gondolatban ölelsz egy távollevőt / az átéléstől lelassult lélegzettel.” (Mit reméltél) A magányos, öregedő, megfáradó asszony a múltban él – palimpszeszt ír a régi történetekre, emlékekre, és kegyelmi pillanatokban a jelent áttöri, felülírja a múlt szépsége, a szerelem –, az életben egyszer megélt szerelem – szabadságélménye. Emlék, álom, képzelet mindegyre visszatéríti az aranyban, kékben, zöldben ragyogó Kerthez (előző kötetei, A régi roffi kert, 2002; Volt-e Kert?, 2007), a transzcendens létteljességhez.

Ennek a bensőben megélt élménynek egyik finom lenyomata A másik bolygó című verse. „Két sugárzó test: / két nap delelt az égen. / A tenger ott is kék volt. / Hegyek zúgtak, lengtek, / mint távoli harangok, / s a zöldkoszorús homokszigeten / megöleltük egymást. // Sehol a közelben / senki más élő, ember, állat, / csak a különös, csillaglevelű fák, / ismeretlen gyümölcseikkel terhesek / Nem volt tilos szakítani róluk, / s az ágak között nem sziszegett a kígyó. / Hát félelem, minden szorongás nélkül szerettünk, / pedig tudatában se voltunk, / hogy halhatatlanok vagyunk.” – Távol, kívül a civilizáción, történelem előtti, bűnbeesés előtti időbe, a Teremtés hajnalidejébe, panteisztikus térbe, Gulácsy Nakonxipanjába (a kötet záró tanulmányában Szepes Erika kitűnő elemzése Rékasy szecesszióvonzalmáról!), Isten tenyerébe álmodta, vágyta vissza magát őszikéiben, hetvenen túl, a törékeny, rebbenő finoman nőies Rékasy Ildikó. Az idillbe – amelybe a fiatal, robosztus, férfiasan pogány életöröm énekeiben, Szathmáry György is vágyódott olthatatlanul.

Már 1950-ben, romantikus hevülettel megfogalmazza ars poeticáját Szathmáry a Kaposvári szonettekben: „Igazság s Szépség! Te vagy mindenem!” – túl van az első zaklatásokon, szokja a rá kirótt űzött vad szerepét, s lám, nem a civil szabadságot, hanem az eszmei Szépet óhajtja. „És jó és rossz mind végül eltűnik, / de a Szépség, az él s uralkodik.” – egyik utolsó, Keatset szólító versében, mintegy véghagyatkozásként, változatlanul a Szépség eszményét vallja abszolút értéknek. L’art pour moi – igazítja magára, lázadásul, tiltakozásként is, de legmélyebb emberi természete, és hite szerint is az öncélú művészetet (ekkortájt a példaképnek állított hivatalos irodalom a pártot és vezérét meg gyarmati urait dicsőíti): „Bennünk a földnek a kék üzen / s széppé ragyogja lelkünk a világot. /…/ minden öröm bennünk válik örömmé, / de elmegyünk és akkor mindörökké / ezrekben élünk s jelkép lesz a sírunk.”

 A Nyugat – elsőként talán Radnóti – szépség- és szerelemeszménye, tisztaságvágya Szathmárynál (találóan állapítja meg utóbb Tóth Bálint: „azt hiszem Gyurka az Újhold gárdájába illett volna leginkább”), és az Újhold artisztikumközpontúsága Rékasynál („Mintha a magyar költészetből Nemes Nagy Ágnes állna a legközelebb hozzá” – Szepes Erika) – irodalomtörténetileg is beteljesítették a folytonosságot – együtt.

Eső, 2017/Tavasz

A bejegyzés trackback címe:

https://pecsigy.blog.hu/api/trackback/id/tr5512271864

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.