Pécsi Györgyi

olvasópróbák

Japán tornatanár

barkaonline.hu - netnapló /2017/július

2017. október 01. - Györgyi Pécsi

fabri.jpgNem, semmi egzotikum! Fábri Zoltánt hívták japán tornatanárnak, persze, a háta mögött, a névadó meg valószínűleg a sokáig Fábri-munkatárs, Bacsó Péter lehetett. Fábri mindig kicsit régies vágású, pedáns, öltönyös úriemberként élt a víziómban, olyan, akire rábízhatod az alapítvány pénzét, de egy idő után elunod magadat mellette és diszkréten meglépsz a hátsó ajtón.

Ez a kép most, hogy a Fábri Zoltán születésének centenáriumára készülő könyvünk nyomdai levonatát olvasom (A történelem viharában, MMA kiadó, Barabás Klára életút-interjújával, pályaképével, rengeteg fotóval), most sem változott. Fábri nem volt stílustörő és stílusteremtő, mint Jancsó meg Bódy Gábor, vagy szuggesztív víziójú, mint Huszárik meg Szabó István, Fábri remekmívű klasszikus. Fábri a klasszikus.

Persze, hogy sokkal előbb láttam a Körhinta, a Hannibál tanár úr, az Ötödik pecsét, a Húsz óra, az Édes Anna, a Két félidő a pokolban, a 141 perc a befejezetlen mondatból, a Magyarok, de még az Isten hozta, őrnagy úr! című filmeket is, semhogy olvastam volna az inspiráló irodalmi műveket. (Az egyetlen kivétel A Pál utcai fiúk volt.) Kb. a rendszerváltozásig minden magyar, meg a legtöbb külföldi filmet megnéztem, a jobbakat többször, sokszor. Megszállott mozizó voltam kisiskolás koromtól (hatvanas évek vége), a faluba hetente hozták a filmeket, a korabeli kultúrpolitikai direktívák szerint jót-rosszat, a falusiak elég jó ösztönnel csak a jobb filmekre mentek el, én persze mindegyikre. Akkoriban úgy gondoltam, hogy minden filmet rendes író ír, a filmrendező csak filmre csinálja. Nem teljesen alaptalanul, a hatvanas-hetvenes években rengeteg klasszikus regényünkből készült kitűnő mozi- vagy tv-film (Jókai, Mikszáth, Gárdonyi), az is lehet, hogy az Olvasó Nép (mozgalom volt) többet látta, mint olvasta a magyar irodalmat.

Érdekes, hogy – egy kivétellel – Fábri valamennyi filmjét szépirodalmi mű inspirálta. Azt hiszem, illett a komolyságához, hogy már kiérlelt gondolatokhoz, világokhoz fordult. Mert – egy kivétellel – valamennyi filmje szenvedélyesen komoly, súlyos – és persze gyönyörű – film. Szerinte fontos a képiség, de a mű nagyságát mégis tartalmi lényege határozza meg. Tartalmi lényegen nem sztorit értett, hanem összetett, szenvedélyes problémaérzékenységet. Legjobb filmjei az embernek az ember által elkövetett erőszak dilemmás földolgozásai. Szerettem Sánta Ferenc novelláit – kordivat is volt – de Fábri filmje nélkül talán nem ismerem föl az Ötödik pecsét (meg majd Az áruló) iszonyatos erejét, csak átfutom Balázs József regényeit, ahogy Sarkadiét, de a saját írói jogánál fogva méltán népszerű Örkény is főleg az őrnagyuras filmmel (meg a színházi előadásokkal) robbant. Krúdy persze tökéletes, na de ahogyan Latinovits-Szindbád a Huszárik-filmben…! Vagy Weöres Psychéje Bódy Gábornál! Szilágyi István Kő hull apadó kútban (szintén klasszikus, szenvedélyesen problémaérzékeny) regényét többen is meg akarták filmesíteni, a kényes ízlésű Szilágyi csak Fábrit fogadta volna el, de a rendező halála (1994) miatt nem valósulhatott meg a regény filmföldolgozása.

Ezt az 1994-es évet tekinthetjük szimbolikusnak (én ezt tekintem annak), amikortól a kortárs filmművészet hátat fordított az irodalomnak. Persze, teljesen szétesett, aztán egészen másként szerveződött (-dik) újra a filmgyártás hazai rendszere, nemzetközi trendje (szerzői film, produceri film) stb., meg azért csak-csak készültek kortárs regényekből is (Bodor Ádám, Krasznahorkai) igen jelentős filmek, de azért alapvetően mégsem az irodalmi adaptációk a jellemzőek.

Kérdés lehet, hogy a ’94 után íródott regények valóban kellően inspiratívak-e… Már majdnem azt írtam, hogy nem, de kapásból legalább tucatnyi könyv ötlött föl, amelyekből nagyon nívós (közönségfilm is) készülhetne.

Na, igen vagy nem?

A Fábri-könyv levonatát javítgatva döbbentem rá (nem először), hogy mi hiányzik nekem az újabb – nemcsak a magyar – irodalmakból (is, úgy általában). A történelemhez, társadalomhoz fűződő szenvedélyesen személyes viszony… a személyes érdekeltség... a jövővízió… Mintha a világ nem személyes ügy volna, hanem… eszménynélküli szemlélődés tárgya és magántörténetek sora… (ilyesmi, kissé fellengzősen).

Fábri száz százalékig a történelem viharában élt, az ember ember által elkövetett erőszaka ellen az emberség, méltóság (stb.) megszenvedett eszménye igézetében rendezte sorra a filmjeit, a magyar filmművészet remekeit; irodalmi művek inspirálták, és filmjei inspirálhatták más művek megszületését. A szabadsághiányos kor, amelyben élt és alkotott, serkentette, provokálta az alkotói kedvet – benne élni… hát, nem kívánom!

Azokhoz az évekhez képest úgy tűnik, mintha Fukuyama anti-utópiaját élnénk, a történelemnek vége (habár pont nem úgy néz ki), a hétköznapok meg tulajdonképpen tényleg nem túlságosan érdekesek.

De valami fantomfájdalom mégis csak sajog bennem.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://pecsigy.blog.hu/api/trackback/id/tr1212722200

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.