Pécsi Györgyi

olvasópróbák

A versszerkesztő panasza

barkaonline.hu - netnapló /2017/szeptember

2017. október 25. - Györgyi Pécsi

Vannak persze sokkal idegőrlőbb, egészségre károsabb munkák is, mint versszerkesztőnek lenni egy irodalmi folyóiratnál, ne panaszkodjak, de egy kicsit azért mégis. Mert egy versszerkesztőnek az a legnyomasztóbb pillanata – ilyenkor legszívesebben megszűnne létezni, visszaadná a megbízatását, minimum meghalna, és jeltelen tömegsírba temettetné magát –, amikor közölnie kell a szerzővel, hogy sajnálom, nem tudjuk a beküldött versét megjelentetni. Egy pillanatra maga elé képzeli a szerzőt, elképzeli a dühkitöréstől a mélydepresszióig, mert hát tényleg, a legtapintatosabb visszautasításban is van valami bántó karcosság.

Óh, a költők nagyon érzékenyek, nehezen viselik a kritikát, jegyzi meg rosszallóan egy idősebb pályatárs, ne fenekedjek a nagy eszemmel, a kritikusok meg a szerkesztők ezt nem érthetik.

Mindenki nagyon érzékeny, senki nem viseli könnyen a kritikát, vágok vissza. Különben a legérzékenyebbek szerintem nem a költők, hanem a boros gazdák. Még nem találkoztam olyan boros gazdával, aki ha csak pár hordó bort állított is elő, a szíve mélyén és a legszűkebb családja előtt is elfogadta volna, hogy a másik borát is meg lehet inni. Nemhogy netán jobb lenne, mint az övé, de hogy azért tűrhető, no.

Apám is kiváló gazdász volt, az átkosban a kis szőlőhegyén szőlőt termesztett, s bort készített. Életem legszebb napjai a szüretek voltak, aztán a bor préselése, fejtése, ügyelése, végül magam is elégedett voltam az eredménnyel. Később, elkeveredve otthonról, sokféle szőlőnedűt kóstoltam, s eleinte minőségi borokat vittem apámnak ajándékba, hogy egy kicsit tájékozódjon a nagyvilágban, de lehetett az akármilyen minőségi bor a világ akármelyik tájáról, mindig ugyanaz volt a reakciója: mondjuk, hát ez is bor, de én egy forintot nem adnék érte, az én boromhoz nem lehet hasonlítani. És elkezdte dicsérni a saját borát, hogy az miért jobb, tökéletesebb a legmárkásabb márkáknál. Mert azt a szőlőt, amiből az ő bora készült, ő ültette. A hajtást ennél meg annál az embernél vette, aztán hogyan oltotta be a vesszőt, hogyan gondozta, permetezte, hogyan sütötte a nap, hogyan esett rá az eső, a harmat, hogyan vigyázta a tolvajoktól meg a seregélyektől, hogyan találta el napra pontosan a szüret idejét, melyik kádár milyen fából faragta a hordót, hogyan kénezte, melyik bort mikor fejtette le és így tovább. Csupa olyan érvet sorolt, aminek az égvilágon semmi köze nem volt ahhoz, hogy milyen íze, zamata van az ő borának.

Fiatal voltam, a fejlődés meg a nyitottság híve, kicsit megbántódtam, hogy így leszólja a nagy gonddal kiválasztott ajándékomat, zavart, hogy nem elég toleráns, és hogy az amúgy bámulatosan gyakorlatias minőségérzéke, ha a boráról volt szó, egyszerűen fölmondta a szolgálatot.

Ha annyira tökéletes a bora, hát miért nem viszi el borversenyre, böktem neki egyszer mérgemben. Á, dehogy viszi, mondta, azok másként nézik, vizsgálják, mindenféle nemzetközi normáik vannak, ez meg itt az én borom, ezt én magunknak csinálom!

Hoppá, helyben vagyunk!

Szeretek fényképezni, elég jó gépet is beszereztem, csettegtetek, kattintgatok, iparkodok, hogy valami egyedi látás, kis művészkedés-bűvészkedés, néha nem is rossz, nagyritkán meg csettintgetek, ez igen, ez elmenne a National Geographicban is (önáltató hiúság, fenét menne!), de tudom, hogy mert pár kattintásomban van valami, attól még nem vagyok/leszek fotóművész. Amatőr se vagyok, hobbifotós se, egyszerűen csak szeretek fényképezgetni.

De a vers, a költészet, az egészen más. A vers – a rossz vers is – ihletből születik (vagy valahogy úgy). Nem házi bor, családi album, hobbizenélés egyedül a négy fal között. Meg kell mutatni, meg kell jelentetni fontos folyóiratban, könyvben kiadni, mert hátha segíthet másoknak élni…! (Plusz személyes elismertség, siker, megbecsültség, netán javadalom – hogy gonoszkodjak is kicsit.)

Hány költő van Magyarországon? – tízezer, százezer, egymillió?! – Kaján kérdésre ismerős a kaján válasz. És ha egymillió…? Ha az alkotás folyamatát tekintjük, csodálatos! Az ember ül a fehér papír (számítógép, laptop monitor) előtt, és kikínlódja magából azokat a szavakat, amelyekről úgy érzi, tudja, hogy abban a pillanatban tökéletesen kifejezik a legbensőbb lényegét, a világról való bölcsességét, egyebet. És mert gyertyát nem azért gyújtanak, mert, hát elküldi a szerkesztőnek.

A versszerkesztő meg őrlődik, kínlódik, halogatja a beküldött versek elolvasását, halogatja a választ, egyáltalán halogat, minimum meghalna, és jeltelen tömegsírba temettetné magát, átkozza a percet, amikor elvállalta ezt a szellemi hentesmunkát, várja a mentő angyalt, ne kellene a brutál-kegyetlen, megalázó, megsemmisítő választ megírnia, hogy kedves szerző, kimondhatatlanul becsülöm az igyekezetét, költeménye kiváló házi bor… de házi bor!

A bejegyzés trackback címe:

https://pecsigy.blog.hu/api/trackback/id/tr7912914895

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.