Pécsi Györgyi

olvasópróbák

Tegnapi divat

barkaonline.hu - netnapló /2017/november

2017. december 30. - Györgyi Pécsi

 A szólás szerint nincs avultabb, mint a tegnapi divat, az irodalomban meg nincs avultabb, mint a tegnapi kánon, dünnyögöm magamban, amikor a könyvespolcomon az irodalomtörténeti kézikönyvek közt matatva kezembe kerül Pomogáts Béla A legújabb magyar irodalom 1945–1981 című összefoglalója. Persze, nem Pomogáts könyvén akarom elverni a port, hisz éppen azért veszem le időnként ma is, mert annak idején rengeteget forgattam, mindig a kezem ügyében kellett lennie.

Fiatal voltam, őrülten hittem az irodalomban, naprakészen tájékozott akartam lenni, mindent beszívtam, mint a szivacs, minden betű, ami elém került elolvastam, olvastam az összes irodalmi folyóiratot, ha nem is naponta, de hetente végigjártam a nagyobb könyvesboltokat, és minden fontos rendezvényen megjelentem.

Lesajnált műfaj, mégis kell lexikon, enciklopédia, szintézis, ezek nélkül nem tudunk tájékozódni. Pályakezdőként nem volt rossz a kor, az összegzések, az irodalmi kataszterek felmérésének a kora. Szerencsémre azokban az években jelentek meg az alapozó kézikönyvek a modern magyar irodalomról, Kántor–Láng, Bori Imre, Görömbei András áttekintése, elindult a négykötetes Sóska kiadása az 1945–1975 közti korszakról. Ez utóbbi részeként ’81-ben megjelent az irodalmi élet és kritika, ’82-ben a határon túli magyar irodalmak összefoglalója, és ami engem a legjobban érdekelt még, a ’45 utáni költészeté is, bár csak ’86-ban. Fontosak voltak akkor is, és ma is azok. A kor ugyan rájuk ült, de ha a művek megítélésében az arányok el is tolódtak, lexikális tartalmuk használható.  A legteljesebb, és időben is a legaktuálisabb akadémiai kézikönyv, adattár, lexikon, akármi, Pomogáts Béla említett könyve volt, már ami a magyarországi irodalmat illeti. Tanultam a kortárs irodalmat, és ahhoz pont elég volt, hogy fő vonalaiban rálássak az egész ’45 utáni irodalomra napjainkig, egy-egy kevésbé ismert vagy ismeretlen nevet hová lőjek be, és a legfiatalabbak közül kikre lesz majd érdemes figyelni. Tényleg semmi és senki nem maradt ki a könyvéből, az induló nemzedékre is (Zalán Tibor, Sziveri János), s még 1980-ban megjelent kötetekre is hivatkozott.

Általában is azokra az irodalmárokra figyeltem, akiknek enciklopédikus volt az ismeretük a kortárs irodalomról: Tarján Tamás, Görömbei András, Vasy Géza, Márkus Béla, Szakolczay Lajos, Elek Tibor, egy ideig Bertha Zoltán. Ha nem is fogadtam el föltétlenül a megállapításaikat, mindig adtak újabb szempontokat, ráközelítettek valamire, párhuzamosságokra, interferenciákra, műre, szerzőre, háttérre, problémára. Pomogátsnak is az enciklopédikussága imponált akkor is, és imponál ma is. Persze, lehetetlen, hogy mindent elolvasott volna, de elképesztően tájékozott volt, mindenről és mindenkiről mindent tudott, és főleg, minden irányzattal szemben nyitott volt, és megbízhattam a minőségérzékében.

Tulajdonképpen merő nosztalgiából vettem le, kezdtem el belelapozni Pomogáts összefoglalójába. Szépkönyv-mániás vagyok, elviselhetetlen látvány, ha behajtott fület, telefirkált könyvet látok. A könyv legyen szép. Akkoriban azonban, valószínű a jegyzeteimet nem bírtam már rendben tartani, átmenetileg barbár módon én is beleírtam kérdő- meg felkiáltó jeleket a kézikönyvekbe, tanulmányokba, aláhuzigáltam sorokat, bekezdéseket, imitt-amott pár szavas megjegyzéseket szúrtam be, mégpedig golyóstollal.

1982-ben vagyunk, működik a „három T” elve (támogatás, tűrés, tiltás), még bőven előtte az írók mozgolódásának, de a feszültségtől már igen sűrű a levegő.  Kajánul derülök magamon, miket huzigáltam alá vastagon egyszer, kétszer, rajzoltam felkiáltójeleket Pomogáts könyvében. Mit gondolna az aláhuzigálóról mondjuk egy detektív? Mert miket is huzigáltam alá? Érthető módon a legfiatalabb nemzedék névsorából azokat a neveket, akikre magamat is akartam emlékeztetni (na, erre figyelni kéne!), meg az irodalom élete fejezetben a lexikális adatokat. És az Irodalom és szocializmus fejezetben úgy mindenestül mindent. Egyrészt mert nem sok előzetes ismeretem, olvasmányélményem volt a szocializmus eszméjébe meg gyakorlatába belekeveredett önjelölt író-káderekről, tulajdonképpen semmi, másrészt mert – pontosan emlékszem – penetránsan bosszantónak meg mulatságosnak találtam az egészet.

Szegény Pomogáts kénytelen volt beleírni a könyvébe, mégpedig külön fejezetbe azokat a szocialista írókat, költőket, akiket akkortájt muszáj volt, ha nem is a kánon, de a hivatalos irodalomtörténet részének tekinteni. Ebből a szempontból A Tanácsköztársaság nemzedéke meg a harmincas években indult szocialista nemzedék bemutatása a legizgalmasabb (bizarrabb). Pomogáts persze fölsorolja a műveket is, és előszeretettel (hm: kaján élvezettel) ír a szerzők életéről. Hogy ki kinek a férje, felesége, ipa-fia, mikor, mi módon került a mozgalomba, s hogy a kommün bukása után hová emigrált és hogyan végezte („általában a Szovjetunióban találtak ideiglenes otthonra”), mikor milyen pozíciót foglalt el a „dogmatizmus éveiben” és a „felszabadulás után”, mikor hogyan állt a párttal meg az eszmével. Nem valószínű, hogy Pomogátsnak feladata lett volna ezeket a szerintem már akkor sem föltétlenül hízelgő momentumokat beleírni egy kézikönyvbe (mindenkinek tele volt a micsodája a szocializmussal), de ha már kataszterbe kellett venni, ezzel a fókuszálással jelezte, hogy kb. mit gondol róluk.

Tulajdonképpen kicsit irigyeltem ezeket a kommunista-szocialista, jelentéktelenségükhöz méltó módon tökéletesen elfeledett írófigurákat. A kommün után Bécs, Berlin, Moszkva, London, Taskent, Dél-Amerika – mintha Erasmus-vagy Soros-ösztöndíjjal utazgattak volna, amíg szektás elvtársaik ki nem iktatták őket –, aztán 45 után komoly pozíciók itthon, ontották a könyveiket a kiadók (uramisten, kik olvashatták ezt a tömérdek szocialista irodalmat?), nagyjából biztonságban meg jómódban (mint Marci Hevesen). A hőn áhított utókor persze néhány kivétellel az Irodalom és szocializmus fejezet íróit tokkal-vonóval a lomtárba dobta – ami vigasznak jó, elégtételnek kevés. Nekik nagyjából bejött.

De persze, nem csak a szocialista-kommunista írók rostálódtak ki, folyamatosan rostálódik az irodalom egésze, egyre több alkotás kerül a garatba, és (az időben távolodva) egyre kevesebb marad fenn a személyes meg a kulturális emlékezet rostáján. Kányádi Sándor szokta mondani, hogy nagyon óvatosan bánjunk a kortársak magasztalásával; a kortársak talán óriási hegynek látnak egy életművet, aztán eltelik 20–50–100 év, és kiderül, hogy ami korábban hegycsúcsnak látszott, az csak egy aprócska domb, vagy még az se.

Kajánul eljátszom a gondolattal, elképzelem, hogy megírom a magyar irodalom 2050-ben aktuális kézikönyvét, mondjuk az 1989–2014 közti időszakról (no, csak a művek, nevek listáját). Utána pedig a 2100-ban aktuális kánont ugyanerről az időszakról. De mert fölöttébb lusta ember vagyok, megírom a 2500-ban aktuálisat is… Azután lehet, hogy csak heverészek.

De nem kell se drukkolni, se aggódni – ellensége magamnak végképp nem lennék!

A bejegyzés trackback címe:

https://pecsigy.blog.hu/api/trackback/id/tr5813535109

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.