Jókedvű, igazán derűs könyv Molnár Vilmos új, a sánta múzsa ihletésében született elegyes prózai írásokat – elbeszéléseket, tárcanovellákat, fabulákat – tartalmazó kötete, Az ördög megint Csíkban.

Kötetének egyik legjobb, Molnár Vilmos írásművészetét sűrítményesen jellemző darabja a Történet Bolond Lináról és a Vörös Hadseregről, a töltelékes kontyról meg nagyanyámról. A történet a II. világháború végén játszódik egy székelyföldi faluban. Az utcabeliek a felszabadítóktól való félelmükben összebújnak az oroszul esetleg beszélő Ignác bá házában, köztük az elbeszélő nagyanyja is, a „nagyanyám”, ez a kreatív, energikus, izgő-mozgó matróna. Az utolsó pillanatban kiderül, hogy Ignác bá nem rejtette el a családi ereklyének számító, amúgy vacak kis csergőórát, pedig tudják, hogy az oroszok fölöttébb érzékenyek a vekkerekre meg a pálinkafélékre.

„Itt az író nagy szeretetben él a világgal” – Tatay Sándornak a szülőföldhöz, a Badacsony környéki tájhoz való kötődéséről jegyzi meg Ágh István, de önjellemzésnek is elfogadhatjuk ezt a világhoz tartozásnak manapság ritkásan megvallott bensőséges viszonyát. Radnóti Nem tudhatom versére kell gondolnunk, ha Ágh esszéit olvassuk: „nekem szülőhazám” az ország, az író jóleső érzéssel minde­nütt fölfedezi a „szöcskét, ökröt, bokrot, szelíd tanyát”, és nagy léleknyugalommal jelenti, hogy „itthon vagyok”. 

Május 10-én töltötte be nyolcvanadik esztendejét Kányádi Sándor, a legismertebb, legolvasottabb kortárs magyar költő. Költészetét a számos rangos szakmai és állami díj mellett az irodalomtörténet-írás is a legrangosabbnak kijáró jelzõkkel illeti. Az alkalomra – az életmûsorozatát megjelentetõ – Helikon Kiadó reprezentatív albummal lepte meg a székelyföldi születésû költõt. A „meggyötörten is gyönyörű” című, mintegy kétszáz fotót, számos interjúrészletet, vallomást és verset tartalmazó kötet végigkíséri a költõ életútját és pályáját. Kányádi Sándort születésnapján itthon is, Erdélyben is ünneplések sorával köszöntik. Május 21-én Budapesten I. kerület önkormányzata díszpolgári címet adományozott a néhány éve a kerületben élõ költõnek, ekkor kértük lapunk olvasói számára egy rövid számvetésre.

Tamási Áron – visszatérően említi Farkas Árpád – csak azután kezdett íráshoz, hogy előtte megborotválkozott, fehér inget vett. Megtisztelte a fehér papírt. „Ebben az egyben utánzom őt”, teszi hozzá. A fehér ing másik megbecsült költőtársának is védjegye, a „fehéringes közmagyar”-nak, Kányádi Sándornak. Ha az alkalom úgy kívánta, Kányádi nyakkendőt is kötött, Tamási Áron szintén. Farkas Árpádot amolyan petőfisándorosan kihajtott gallérú fehér inges, fekete mellényes, fekete-fehér fotókon őrzi az emlékezetem. Nem tudom elgondolni színesben – tétován ismerkedem prózai munkái gyűjteményes kötetének borítóján a talán terrakotta színű ingpulóveres költő portréjával. Holott tudom, a fehér ing ünnepi férfiviselet, az ünnepet tisztelte meg a parasztember állig fölgombolt fehér inggel. Miért kellene Farkas Árpádnak éjjel-nappal fehér inget hordania? A fehér ing valóság és szimbólum, stílus, tartás és plebejus világnézet; a szimbólum átüt a színeken, az öltözék viselése alkalomhoz rendelt.

Nem volt más, csak a könyv, meg a vasárnap délelőtti szentmise, délután meg a mozi. Hatvanas évek közepe körül járunk, még tart a párt népművelési rohama, viszik a falvakba a kurrens mozifilmeket. Oldalkocsis motoros gépész hozza a tekercseket, olajos padlós tanterem színpaddal, a színpadról megy a vetítés, a tekercsek között hosszabb-rövidebb szünet, kattog, zörög a vetítő, elszakad a film, a hátsó sorokban nagyfiúk csöcsörészik a nagylányokat, seftelnek a gépésszel, az olyan kockákat kivágják. Ünnep ez, a cellulóz filmnek is, a mozigépnek is ismeretlen, ellenállhatatlanul vonzó illata, szaga van.

A falusiak nem cenzúráztak, csak a ruszki filmektől óvtak (az mind hazugság), mesefilm, művészfilm, minden, ami jött... Itt kezdődött a mozi-őrületem.

Nagyszabású vállalkozás eredményeként, 52 szerző közreműködésével, több mint négy éves munkával született meg az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet falai között, az MMA Kiadó gondozásában a Magyar Irodalmi Művek 1956–2016 című lexikon, amely a napokban kerül a könyvesboltok polcaira. A Kiadó vezetőjével, a lexikon egyik főszerkesztőjével, Pécsi Györgyi irodalomtörténésszel beszélgettünk.

A semleges cím – Regénytapasztalat – nem vonzana, az alcím viszont – Korélmény, hovatartozás, nyelvváltás – annál inkább. „A kötet írásai a regényolvasói kíváncsiság, megértésre igyekvés dokumentumai. Az ezredforduló előtt és után megjelent művek kommentárjai összefoglaló észrevételeket is eredményezhetnének, a kultúra terepén lejátszódó változások, a félmúltban és a jelenben zajló folyamatok azonban óvatosságra intenek az általánosító következtetéseket illetően” (Előszó). Thomka Beáta olvasói tapasztalatai szerint lényegi változás történt az utóbbi évtizedekben a regényirodalomban. Azáltal, hogy a népmozgás globális méreteket öltött, a migráció kulturális tényezővé vált. Esszéiben olyan kortárs külföldi írók regényeinek tucatjait olvassa, értelmezi a világ minden tájáról (Saša Stanšiċ, Kamel Dauoud, Elena Ferrante stb.), akik országot, nyelvet, kultúrát váltottak, és úgy váltak ismertté. Meglepő, írja, hogy a korábbi nagy – olasz, francia, spanyol, orosz – irodalmak írói iránt lanyhult a nemzetközi érdeklődés, miközben a migráló, nyelvet, kultúrát váltók, köztük az ex-jugoszlávok is, számottevő nemzetközi sikereket értek el.

Remek alapsztori: a két öregecske ügynököt, Piricske Tamást és Téli Pált 1988-ban az elhárítás beköltözteti a Banánliget nevű konspirációs lakásba, a Drót utcába, hogy a nap huszonnégy órájában megfigyeljék a szemközti lakó Heller Albert ellenséges tevékenységét. Mindkét ügynök zabigyerek, életük, családjuk, mindenük a felderítés meg az elhárítás. Téli Pál macsó, ugrik minden nőre, Piricske aszexuális, folyton a sosem látott (látni sem kívánt) anyja után sírdogál.

„Magyar írónak indultam, gyerekkoromban. Romániai magyar íróként éltem 1984-ig… Erdélyről akarok írni ezután is, bár nem kizárólag… Nem Erdély mítoszát gyarapítanám mégsem, ezzel tetézve az anyaországiak szemre szép, de ritkán pontos, és emiatt kevéssé hasznos előítéleteit, álmait. Képtelen vagyok kielégíteni nosztalgiájukat egy mese iránt, amit nem ismernek, csak vágynak az eredetijére… Régóta, még erdélyi honos koromból hiszem, hogy ez a mítosz, sokszor átfestett kulisszáival elvonja a figyelmet az ottani valóságról, eltakarja az igaz gondokat. Egyedül a romlása a valóságos annak is.” A Magyarországra áttelepült Csiki László nem sokkal az 1989-es események előtt összegezte így – utóbb is megerősített – írói önmeghatározását. És hozzátette, Románia megismerése nélkül nem lehet megérteni az erdélyi magyarság jelenkori helyzetét, esélyeit.

Gyermekkori eszménye a ponyvairodalom volt, majd Szerb Antal prózája nyűgözte le. Ez utóbbiról mondta: „Élvezettel olvastam őket… és azt a tanulságot szűrtem le belőlük, hogy a tehetséges íróember nagyon komoly dolgokról is írhat olvasmányosan, könnyedén és szellemesen.” Az irodalomtörténet-írás legközelebbi világirodalmi rokonának García Márquez mágikus realizmusát tekinti, maga Gion „dúsított realizmusnak” nevezte írói módszerét, olyannak, amely nagyon is a valóságos világból nő ki, de kicsit „megemelve”.