Nem vagyok könnyű helyzetben. Kányádi Sándort rengetegszer kérdezték, talán már mindenről megkérdezték: szülőfalujáról, iskoláiról, életéről, mestereiről, ars poeticájáról, a költészetről, az internetről, mindenről. A legismertebb, legnépszerűbb kortárs magyar költőnk. Domokos Mátyás a kilencvenes években figyelt föl arra, hogy itthon is Kányádi Sándor verseit mondják legtöbbször szavalóversenyeken – s népszerűsége azóta is töretlen. Ismerik, olvassák, mondják verseit „karon ülőtől a botra támaszkodóig”. Költészetét a számos rangos szakmai és állami díj mellett az irodalomtörténet-írás is a legrangosabbnak kijáró jelzőkkel illeti. […]

Sándor bácsi sok mindent elmondott már költői indulásáról, az ötvenes évekről, a „Lobogónk: Petőfi” kultuszról. Egészében volt nagyon mozgalmas az a kor, saját költészetében viszont a hatvanas évek második fele tűnik a legizgalmasabbnak. Az ötvenhatot követő általános megtorlás-elrettentés után Romániában enyhült a politikai-, ideológiai vezetés, az évtized végére hirtelen kivirágzott az erdélyi magyar irodalom. Sándor bácsi két ekkori kötete, a Kikapcsolódás (1966) és a Függőleges lovak (1968) nagy meglepetés volt nemcsak a romániai, de a magyarországi, sőt, a szlovákiai fiatal magyar írók, az akkortájt induló Egyszemű éjszaka költői számára is. Első köteteinek versei ugyanis (Virágzik a cseresznyefa, 1955; Sirálytánc, 1957; Harmat a csillagon, 1964) zömmel Petőfi költészete és a népi lírai hagyomány jegyében íródtak, ekkor viszont teljesen új és modernségében szokatlan hangon szólaltak meg versei. Dialogikus versek, tárgyversek sora jelenik meg a kötetekben, láthatóan a személytelen líra, az objektív költészet, és a hatvanas évek kordivatja, az újrafelfedezett avantgárd is inspirálta ezeket a verseket. Tetten érhető, hogy honnan formálódott ez a meglepetésszerű modernizációs fordulat költészetében?

Tényleg mindent elmondtam már ezzel kapcsolatban, de csak a jóisten tudja, pontosan hogyan is volt. Egy dologról viszont ritkán szoktunk beszélni. Persze, hogy figyeltük a magyarországi magyar irodalmat is, de legfőképpen a Nagyvilágot. A Nagyvilág abban az időben elég jó világirodalmi kitekintést adott. Megjelentek benne például Ionesco-darabok. Viszont a mi előnyünk a magyarországi írókkal szemben az volt, hogy másfelől is tájékozódtunk, főleg a román irodalom felől. A román költészet a latin voltánál fogva több csatornából táplálkozott. Például a francia költészetet, a klasszikus francia irodalmat viszonylag olcsón, szinte fillérekért, banikért meg lehetett kapni Romániában. Nézze meg a könyvespolcomat, ott vannak a gyönyörű Gallimard kiadások! Azon kívül a francia, olasz és dél-amerikai költők előbb jelentek meg románul, mint magyarul. Amikor én Borges verseivel később megismerkedtem, emlékszem, Bécsben vettem egy kétnyelvű német-spanyol kötetet, s elkezdtem Borgest olvastam, rájöttem, hogy én ezt fordítottam már. Rájöttem, hogy amikor Baconskyt fordítottam, én már találkoztam ezeknek a jellegzetes borgesi kifejezéseknek – a homok, a tenger, a tükör, az árnyék – metaforává emelésével.

A jelenséget úgy fogalmaztam meg, hogy az én költői fejlődésemet megelőzte a műfordítói fejlődésem. A hatvanas években ugyanis Baconsky körül több jó román költő is föltűnt Kolozsváron, Victor Felea, Aurel Gurghianu, Aurel Rău – az úgynevezett Baconsky-iskola tagjai, akik ehhez a latinos modernizmushoz közvetlenebbül kapcsolódtak. Őket fordítottam, s ezekből a fordításaimból később Öt kolozsvári román költő címmel antológiát akartam összeállítani. A nyolcvanas évek elején Domokos Jánossal, az Európa Kiadó igazgatójával meg is beszéltem a kiadást, de a megjelenést a román kulturális vezetés végül megakadályozta. Ebben az antológiában be akartam mutatni azt a költői iskolát, amit Baconsky teremtett, akit különben „költői iskola teremetésének alapos gyanúja” miatt menesztették a folyóirata, a Steaua éléről. Elment Bukarestbe, szabadúszó lett. Sok nyelvet tudott, fordított is, állandó rovata is, német, olasz, francia ösztöndija is volt. Nekem is fölajánlotta ezt a lehetőséget. Azt mondta: Nézze, domnu Kányádi, hagyja a maga magyarjait, én is otthagytam a magam románjait, jöjjön le Bukarestbe, szerzek egy rendes lakást, szerzek állást a feleségének. Kötünk szerződést az irodalmi alappal, s mire a könyvet lefordítja, az ösztöndíjat meg is eszi, de a kötet marad. Nem lehet, mondtam, mert nálunk, a nemzetiségi létben – ezt már Illyéstől kölcsönöztem – ha árvíz van, ha tűzvész van, azt mondják, hogy hol vannak a költők, én nem tehetem meg azt a luxust. Különben is, ha én lefordítok egy francia vagy egy német költőt magyarra, és elviszem a kultúrattasénak, az elcsodálkozik, hogy miért nem Budapestre viszem, ha magyarra fordítom, mert ennek ott van a központja. 

Baconskyék, Ioan Alexandruék metafizikusabb, lágyabb költészetet műveltek, Sándor bácsi viszont szinte csontig lecsupaszított tárgyverseket írt ekkortájt.

Az ember figyelte ezeket a román költőket, Baconskyt, Feleát, Ioan Alexandrut, a többieket, de mellettük másfelé is tájékozódtunk, más világirodalmi irányzatokat is szemmel tartottunk. Például az objektív líra felé is orientálódtunk, akkoriban annak is divatja volt Európában. Időben megismertük Eliot-t, Ezra Poundot, és mondhatom, hogy nagyjából ismertük a legfontosabb modern költészeti áramlatokat. És hát, hogy mondjam… kitaláltam. Nagy csalódás volt az életemben, amikor kitaláltam a metaforát. – Nem beszéltem erről? – Egészen fiatal koromban kitaláltam a metaforát, és nagyon boldog voltam, hogy kitaláltam, aztán utóbb rájöttem, hogy nagyon régen ki van találva. Ezeket a modernnek mondott verseimet is én találtam ki, mert rájöttem, hogy úgy is lehet többek nevében írni, ha nem egyes szám első személyben beszél az ember. 

A hatvanas évek elején színre lépő első Forrás nemzedék versmodell, irodalomeszmény tekintetében is erősebben kötődött a két háború közti nyugatos költészet klasszikusaihoz, Szabó Lőrinchez, Babitshoz, és persze főleg József Attilához. Sándor bácsi nagy gondolati verseit nehezen tudnám az övékéhez rokonítani.

Pedig Szabó Lőrinctől is tanultam. Írtam prózaverset róla is, Weöres Sándorról is, Illyésről is. Arra gondoltam, hogy amit a magam számára megfogalmazok, másnak is tanulságos lehet. Ha úgy tetszik, egy érettségiző diáknak, vagy megtanulja, vagy puskának használhatja. Amikor elkezdtem verset írni, talán joggal beszéltek Petőfi hatásról. De hát egy valamire való költő ki mással kezdené, ha nem Petőfi Sándorral? És nem is az volt a baj, elmondtam már sokszor, hogy elvárták a költőktől, hogy Petőfi modorában írjanak, hanem hogy aki nem úgy írt, arra zászlórúddal rávertek. Azért nehéz közvetlen hatásról beszélni, mert minden jó íróba kapaszkodtam. Nagyon vegyülnek az úgynevezett hatások, az ember itt-ott meglát, észrevesz valamit, de amikor a magányban összegyúrja, egészen más lesz belőle. Nem is annyira az irodalmi iskolák esztétikai vagy konstrukciós részei voltak a lényegesek az én számomra, inkább az a fajta törekvés, hogy olyanformán írjak a mi dolgainkról, hogy más is megértse. Szabad verssel kacérkodó verseket írtam, meg dialogizáló verseket, és ezekben tényleg elég volt a legszükségesebb szavakat használni – az első külföldi fordításoknál éppen az tűnt fel, hogy ezek a versek exportképesek. Máskor egy-egy szentencia segítette az embert hozzá, hogy másként lásson dolgokat. Mondok egy közismert példát. Illyés Gyula azt mondja, A jó író pontosan fogalmaz, a dilettáns igyekszik szépen írni. Ebből az egy mondatból rendkívül sokat lehetett tanulni. 

Illyés Gyulának csak az emberi, költői magatartása hatott Sándor bácsira, vagy a versei, versépítkezése is?

Nem mondhatnám. Óhatatlanul ott volt bennünk, amit az egyetemen tanultunk Illyés Gyuláról. Őt ugyanúgy, mint József Attilát, félretanultuk. Az ő költészetükből is bizonyos hangsúlyokat emeltek ki az egyetemen, ilyesmit, hogy nagy proletár, meg nagy paraszt költő, hogy durván fogalmazzak. A Nem menekülhetsz, meg az ehhez hasonló verseket. Gyula bácsinak nem annyira a költészetének a gyakorlata volt rám hatással, hanem az olyan mondatai, amilyet az imént is említettem. Ezeket én nagyon megszívleltem, s éreztem, valahogy én is így gondolom. 

A társadalomképe sem volt elfogadható?

Az idegen volt. Például A puszták népe egészen más világ, mint az, amit otthon tapasztaltam. Az imént arról beszélgettünk, hogy másképpen főzik a töltött káposztát a Dunántúlon, Erdélyben s egészen másként a nagy magyar Alföldön. Az irodalmat is másképpen művelik. A költészetben a hatás nem föltélenül közvetlen hatásként jelentkezik. Érezni is, érteni is kell a szó mágiáját. Mondok egy példát. Amikor fordítottam Ioan Alexandru néhány versét és Schuller Rudi barátomnak fölolvastam, azt mondja, ismerős, olvasd csak el még egyszer! Azt mondja: Novalis. Érződött Alexandru versén a 18. századi költői hatás, egy másik barátom kifejtette, hogy rózsakeresztes hatás. És ha jobban megnézzük Alexandru verseit, valóban, formájában is egészen Novalis, de óriási különbséggel: egy bizánci Novalis! Vagy Sorescu. Mit lehetett tőle tanulni? Sorescu azzal kezdte a pályáját, hogy megírta az egész román költészet paródiáját – úgy, mint a mi Karinthynk – és utána soha többet nem írt kötött formájú verset, csak szabad verseket. Hosszú időbe telt, míg rájöttem, hogy tulajdonképpen egy kaptafára való, vagy 10-12 kaptafára való verset ír, a verseknek a technikája ugyanaz, és a technikák ismétlődnek tízszer-hússzor. A román tengerparton voltak olyan kicsi szerelvények, mint a margitszigeti turistasétáztató kis kocsifélék, amiket úgy hívtak, hogy bobokár, meg popokár. Az egyiket egy mozdony, a másikat egy traktor utánzata húzta, de nagy különbség nem volt köztük. És rájöttem a magam tapasztalatából, hogy a Sorescu-versek egy bizonyos verstechnika különböző variációi. Vagy Arghezi – saját versemen ki tudnám mutatni, hogy mit tanultam tőle, de talán csak én tudnám kimutatni. 

Sándor bácsi szerint föl lehet építeni egy ars poeticát arra a gondolatra, vagy igényre, hogy a vers mindenekelőtt pontos és érthető legyen?

Nézze, itt vagyunk a 20. században. Amikor kitalálták a telefont… – mondtam ezt? – lefektettek egy vezetéket az óceán fenekére, összekötötték a kontinenst és Amerikát. Ezen keresztül ezer telefonbeszélgetést le lehetett bonyolítani, és mert a szecesszió korában készült, még ki is díszítették. Azóta háromszor-négyszer elszakadt a vezeték az önsúlya alatt, s akkor kiemelték, újra fölcicomázták. Ez nagyon-nagy dolog volt – akkor! De ma, amikor a technika, a tudomány ott tart, hogy minél kisebb közegellenállással, minél több jelet kell küldeni minél távolabbra, akkor én úgy gondolom, hogy egy vidéki malom dinamójáról generált áramot a szomszéd faluba egy szecessziósan díszített vezetéken elküldeni korszerűtlen, és enyhén szólva megmosolyogni való is. Akkor, amikor már Becket – másik véglet, tőle is tanultam – lecsupaszította a nyelvet, hogy minél több jelet minél kisebb közegellenállással tudjon juttatni! Amikor egy négysoros strófánál háromszor kell szótárt elővenni, akkor baj van. Vagy annak idején belekerültek az irodalmunkba a mi politikai helyzetünkre utaló kiszólások – ezeknek óriási sikerük volt, egy-két mondatot a közönség állva megtapsolt. De elmúlt a kor, s ma már nem érdekesek ezek a versek meg prózák.

Shakespeare Vilmos viszont például egy olasz novellából írta meg a Romeó és Júliát, a Július Caesrt meg a Párhuzamos életrajzokból, alig változatott valamit az eredetin. De az a változtatás, az volt a lényeg benne: az, ahogyan valami kicsi dolgot föltranszformált világirodalmi rangúvá, egyetemes mondandójúvá. Engem ezek a dolgok foglalkoztattak teoretice, ha szabad mondani. Úgy fogalmaztam meg a magam ars poeticáját, hogy a jó vers úgy készül, mint a jó tojásrántotta. A legszükségesebből, tojásból, sóból, és valami zsiradékból, a mi vidékünkön szalonnából. De mondják, hogy hagyma, gomba… – nem kérem, az már szürrealizmus! Tehát a legszükségesebb szavakból kell álljon a vers – ez volt az én törekvésem a hatvanas évektől kezdődően. És igyekeztem a legszükségesebb szavakat használni, úgy, hogy azért ne legyen szürke a szöveg. Hogy ez mennyire sikerült, mennyire nem, azt nem tudom. Amit a tájékozottságomból begyűjthettem, használtam, de lehetséges, hogy félre is értettem egy csomó dolgot. Lehet, hogy hegynek véltem azt, ami csak felhő volt. Az egyik francia író, amikor még nem tudott jól angolul, hegynek látta az angol kollégáját, de amikor jobban megtanulta a nyelvet, látta, hogy felhő. Igyekeztem tanulni, látni és lepárolni, és valahogy úgy megírni a mi gondjainkat, hogy az én sokat olvasott négy elemis édesapám is megértse belőle a neki való részt, és ugyanakkor a műveltebb olvasónak is meglegyen az az elégtétele, hogy talán irodalmat olvasott. Ez volt valamiképpen az én tudatos törekvésem. 

Nem egy alkalommal – provokatívan is – több vonatkozásban 19. századi költőnek nevezte magát. De a vállalt és vallot Petőfi-örökségtől, rokonságtól függetlenül is azt érzem, mintha közelebb állna a 19. századi irodalomeszményhez, mint a 20. századihoz, például a nyugatosokhoz.  És ezt a közelséget a legutóbbi évtizedekre is igaznak vélem. Hiszen miközben a posztmodern eredményeit is fölhasználja, olyan jellegzetesen tizenkilencedik századi műfajokat újít föl, mint a zsáner, az életkép. A Felemás őszi versek (2002) kötetben pedig mintha provokatívan folytatná az aranyjánosi tónust. Miért a konok rokonság Petőfi és Arany korával? Mi az, ami Aranyból fontos volt? A költészete, a magatartása vagy a nyelve?

Arany János… néha mosolyogni szoktam. Fiatalon írtam egy verset Arany János kalapjáról, meg egy nyolcsorost, s ezen kívül a Regéből a mottót idéztem. 

De a Felemás őszi énekek dalai leginkább mégis Arany János-i dalok.

Lehetséges, egyáltalán nem tudatos. 

A Vannak vidékek ciklus nehezen meghatározható műfajú verseit nevezhetjük zsánernek is, lírai szociográfiának is. Ha zsáner, a régiességre esik a hangsúly, ha szociografikus vers – a modernségre. De mint realisztikus, nyelvezetében az élőbeszédre ütő életkép, úgy vélem, ezek is inkább tizenkilencedik századias dialógust tételeznek föl a vers és az olvasó között.

Soha eszembe nem jutott, és ha így is volna, tudatosan biztosan nem törekedtem erre. Valószínű, hogy azért ír az ember verset, hogy megértsék, és hogy minél szélesebb körben megértsék. Én állandó kapcsolatban voltam az olvasók különböző rétegivel, ha szabad ilyen nagyképűen mondanom, az óvodástól az egyetemi tanárig, és talán ennek lehet a visszahatása. Arra törekedtem, hogy az én verseimhez lehetőleg ne kelljen mindjárt lábjegyzeteket tenni, és főleg azt tartottam, hogy sokkal nagyobb dolog két-három szóban kifejezni valamit, mint bonyolultnak lenni csak a bonyolultság kedvéért. Ott van például a szonett. Az ugye kötött forma, és voltam szemtelen a folyóbeszédhez igazítani. Tehát ha nekem öt szótagban kijött az, aminek kilencben kellet volna a szonett szabályai szerint, akkor én öt szótagnál abbahagytam. És ezért életem legnagyobb dicséretének tartom, amit Kormos Pista, nyugodjék békében, azt mondta, az az érdekes Sándor, a verseiben, hogy olyan, mintha folyóbeszéd lenne. Arra törekedtem, hogy szinte észre se vevődjék, hogy vers. A fordításoknál is arra vagyok büszke, hogy az én fordításaimban nincsenek a fordításra jellemző ’imitt-amott-legott’ töltelékszavak. Ez azzal is összefügg, hogy szerintem a vers az, amit mondai kell. Nem biztos, hogy igazam van, de a mondott versben nem lehet szalmázni. Ott a töltelékszavak kihullanak. Még a nagy színészek is nagyon nehezen tudták leplezni, ha túlbeszélt volt a vers. Ez mindenképpen szempont volt. Egy francia mondás szerint amit tíz sorban is el lehet mondani, és valaki tizenkettőben mondja el, az sokkal nagyobb gazemberségre is képes. Ez inkább Petőfiben van benne, mint Arany Jánosban. 

Említette, hogy fontos eredménynek tartotta, hogy a csak a legszükségesebb szavakból készült versei exportképesnek bizonyultak. Verseinek egy másik, barokkosan pompázatos vonulata viszont roppant sűrű szövésű gyönyörű képeivel, rímeivel igen erősen nyelvhez kötött.

Ez már gyakorlatból is adódik, meg bizonyos kor után az ember jobban tudja a mesterséget. Engem a versírásnak a konstrukciós része különösebben nem érdekelt. Sok rejtett szonettem is van, az olvasó tán észre sem veszi, hogy szonettet olvas. Föltördeltem már ’64-ben a Barbár szonetteket. Drága kolléga, Horváth Imre – Félixfürdőn neki olvastam el, – annyira meg volt illetődve, azonnal csinált nekem tojásrántottát. 

A kilencvenes években megjelennek vereiben a posztmodern poétika eredményei is. A Zbigniew Herbert-barátságra írt Eretnek táviratok, az édesapja emlékének szentelt Levéltöredékek a legszebb darabjai a posztmodern inspiratív hatásának. Posztmodern, de alkatához, habitusához csiszoltan az: mert ez az újabb formaváltás is változatlanul az üzenet nyelvi pontossága és gazdaságossága felé tart. Sőt úgy tűnik, mintha ezt a nálunk többé-kevésbé olvasóidegennek tartott újabb megszólalási módot Sándor bácsi ismét csak az olvasóval való kapcsolat megerősítésére használná: még közvetlenebbé, még személyesebbé téve a viszont.

Úgy tudom, a posztmodernnek már vége, úgy tudom, aki kitalálta, elvonult északra és nem írt többet! Meg is bírálták, hogy nem elég posztmodern! 

Szerintem nem múlt, nem is múlhat el, fölszabadatja a korlátokat…

De az úgy van azért, tudja, hogy a szürrealizmust sem a 19. század végén találták ki, Shakespeare Vilmosban is benne van, hogyha jól megnézzük, és előtte is volt. Csak ezek az úgynevezett irodalmi, költői iskolák, izmusok úgy jönnek létre, mintha Brueghel-nak azokból a nagyon kemény téli tájképeiből kiemelnének egy zúzmarás ágat, s ebből az ágból hozának létre egy egész erdőt. Én úgy érzem, hogy minden izmus mindig benne volt az irodalomban. Mindegyik, csak bizonyos időben kinagyítanak belőle valamit. Talán még Kassák úr hatalmas versének a nikkelszamovárja is ott repült már Leonardó rajzasztalán. 

Sándor bácsi rengeteget utazott, s mondta ugyan, hogy a nagyvilágban is főleg magyarokkal találkozott, de nyilván más nyelvű költőkkel is volt alkalma személyesen megismerkedni. Formálódott-e, formálódhatott-e ezekből a találkozásokban komolyabb szellemi tapasztalatcsere, költői párbeszéd? 

Én nyelvi 'analfabéta' vagyok, vagyis botfülű. Beszéltem tolmács segítségével német, francia költővel is, svéddel is, de ezeknek a beszélgetéseknek közvetlen hatásuk nem lehetett. A legjobban akkor kerül közel az ember a másik költőhöz, ha olvassa. Nagy szerencséje a magyar olvasónak, hogy a világirodalom java le van fordítva, a magyar irodalom fordításirodalma pedig a költészetével azonos szépségű és rangú. Ne tegye nekem magát senki, hogy azért tanult meg angolul, hogy Shakespeare-t eredetiben élvezze, Shakespeare-t a magyar ember magyarul tudja élvezni. Állítólag angolok is nehezen értik, nehezebben, mint mi Balassit, habár Balassi Bálintnak állítólag sokkal modernebb a nyelve, mint Shakespeare-nek – Shakespeare-t állandóan restaurálni kell 

Zbigniew Herberttel sem? Vele is inkább emberi villanás volt a találkozás, s nem a szellem lakomája?

Herbertet személyesen előbb ismertem meg Rotterdamban, mint hogy a verseivel közelebbről találkoztam volna. A személyes találkozásomat lényegében megírtam ezekben a versekben. Tényleg úgy volt, ahogy írom is: ültünk Rotterdamban a költőtalálkozón – a többit meg kitaláltam. Hanem egyik este mentünk az éjszakában a tengerparton, kicsit ittunk is, és közben mindenféle verseket mondtunk, mindenki az anyanyelvén, meg németül, franciául, ahogy jött. Mondtunk Superville-verset is. Superville-t utólag lefordítottam magyarra, aztán mind kerestem ennek a fordításait, mert Celan is lefordította, s gondoltam, jó lenne, ha lengyelül is meglenne Herbert fordításában, de semmilyen fordításban sem találtuk lengyelül. 

Balassitól, Szenci Molnártól kezdve az egész magyar irodalmi hagyomány benne van a költészetében, sűrítve, szublimálva, de még a legkarakteresebb hagyomány is úgy épül be a verseibe, hogy belesimul a jellegzetes kányádis tónusba. Szóval nagyon nehéz tetten érni (kivéve persze, ha vendégszövegként emel be régi költőket), ezért hát megkérdezem: kik azok a költők, akiket leginkább rokon világúnak érez a sajátjáéval.

Úgy látszik, ügyes hamisító vagyok. Azt szoktam mondani, hogy én az egész csillagos égboltban szoktam gyönyörködni, de a vezérlő csillagom – ezt még a gyerekek is ki szokták találni – Petőfi Sándor. Amikor Petőfit olvasom, azt érzem, amit Márton püspök mondott egy bensőséges alkalommal, hogy az ilyen ünnepi pillanatokban az Isten jelen van. És akkor éreztem, hogy ez a püspök úgy pap, ahogyan Petőfi Sándor költő volt. 

Sándor bácsi ma is rengeteg találkozón vesz részt, és ezeken a találkozókon a Kodály-módszer irodalmi-költészeti változatként rendszerint más költők verseit is megtanítja a hallgatókkal. A legtöbbször talán Horváth Imre egyik négysorosát. Miért éppen Horváth Imréét?

Egyrészt azért, mert könnyen megtanítható. Horváth Imre nem eléggé értékelt költő, s kicsikét ezen is szerettem volna mozdítani, mert szerintem, ha valaki kétsoros vagy négysoros verseket ír, azért lehet nagy költő. A Balladát azért tanítom, mert sokszor azzal kezdem: a balladának milyennek kell lenni? Súgni szeretnék, mondom a gyerekeknek, hogyha majd egyszer felelni kell magyar irodalomból és egy ilyen tételt kaptok, mondjuk érettségin, hogy mit tudsz a balladáról, és nem jut eszetekbe más, akkor mondjátok, hogy a balladának szépnek szomorúnak és tömörnek kell lennie. És hogyha nem jut eszetekbe, hogy Felhőbe hanyatlott a drégeli rom, / Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja; / Szemközt vele nyájas szép zöld hegy-orom, / Tetején lobogós hadikopja, vagy az, hogy Edward király angol király / Léptet fakó lován, vagy nem tudom, Vörös Rébék átalment a / Keskeny pallón s elröpült – elmondok egy-két strófát –, ha nem jut eszetekbe, és az se jut eszetekbe, hogy Dús András juhász volt, / már fekete a képe. / Leásták pihenni / le a fák tövébe. // Fiatal volt, mégis / görbe volt a háta. / Istenem, magyar volt, / szóljon, aki látta – ezt Sinka István írta, aki ugyancsak Nagyszalontán született, mint Arany János, akkor jusson eszetekbe, egy másik, ugyancsak Biharban, Margittán született költő, akinek most megtanuljuk a Ballada című versét. És mondjátok velem együtt: Ballada. Írta Horváth Imre. Hogy szülőanyja a fekete föld, Erre gondolt a liliom. S letört. Ennyi – szép is, szomorú is, tömör is.

Az egyik nagy sikeremnek azt számítom, amikor 1979-ben Ceglédre voltam meghívva. Egy magyartanárnő, Virrasztó Jolán, írt nekem levelet, hogy szeretnének találkozót. Megérkezünk, s mondja, sajnos a gimnáziumba nem mehetünk be, mert renoválják, nincsen alkalmas termük, az ifjúsági klubba megyünk, a főtéren egy pinceklubba. Boldog vagyok, tele a terem diákkal, s kezdem: itt Cegléd városában fönn a téren hangzott el már egy-két híres beszéd – Dózsáé, Kossuthé ugye –, s ha a miénk nem sikerülne olyanra, nem kell szégyenletünkben a föld alá süllyednünk, mert már ott vagyunk. Ezzel meg volt véve az egész társaság, s tartottunk egy jó találkozót. Azt hiszem, először ott tanítottam meg a Balladát. S mondom a gyerekeknek, ti már olyan szerelmes korúak vagytok, emlékkönyvekbe írtok egymásnak, s lediktáltam még három vagy négy, emlékkönyvbe való Horváth Imre verset. A fölszabadult világban megint meghívnak Ceglédre. Tele van a művelődési ház, a karzaton menyecskék is ülnek, gyerekkel a karjukon. Megkérdezem, emlékszik-e valaki, hogy jártam én már Cegléd városában, emlékszik-e valaki, hogy itt egyszer már tartottam találkozót. S a karzatról megszólal a régi diákok kórusa: Ballada, írta Horváth Imre… 

Említette korábban, hogy négy-öt ember volt igazán nagy hatással az életére, nekik köszönhetően lett az, aki.

Így kezdjük: Tamási Áron, Kós Károly, Zsögödi Nagy Imre – mondjunk egy határion túlit is: – Illyés Gyula bácsi és nem utolsó sorban a már említett Márton Áron római katolikus gyulafehérvári püspök. Remélem, haló porukban sem bántom meg őket, ha azt mondom, ők atyai barátaim voltak, édesapám mellett nekik köszönhetem olyan-amilyen emberré válásomat. 

Tamási Áronnal nem volt módja gyakran találkozni. Ő 1956 szeptemberében járt Erdélyben. Mi volt az Tamási Áron varázslata?

Azt hiszem, hogy kétszer, 55-ben is és 56-ban is járt Romániában. Ötvenhat szeptemberében pár napot együtt töltöttünk Udvarhelyen Bakk Elek orvos barátja, komája családjánál, és kirándultunk Homoródfürdőre, ahol emléktábla is őrzi ottjártát. A homoródi villa gondnoka egy világjárt nyugdíjas román matróz volt, aki nem tudott magyarul, Elek bácsi volt a tolmács. És történt egy nagyon érdekes dolog, ami jellemző Tamási Áronra. Azt kérdi ez a román tengerész, hogy milyennek látja ezt az országot és ezt a népet. Fogalma sem volt, hogy Tamási Áron odavalósi, hogy tulajdonképpen ő van otthon. Előzőleg Udvarhelyről egy teherautóval valami rettenetesen rossz úton mentünk Homoródfürdőre. Azt mondja Tamási Áron: Kedves uram, ha ez az ország és ez a nép olyan, mint ön, akkor nagyon boldog vagyok. Ha olyan, mint az az út, amelyiken Székelyudvarhelyről idáig jöttünk, akkor nagyon szomorú vagyok. Számomra ez egy rendkívül tanulságos felelet volt. Abszolút nem bántotta meg, de finoman mégis az igazat mondta. 

És Nagy Imre bácsi? Ő is inkább a magatartásával, az emberi habitusával hatott? Hogy iszonyúan kemény ember lehetett, az Erdélyi Lajos képein döbbenetesen látszik.

Imre bácsi festett, álltam mellette, a Halottak napjából mondtam neki sorokat, akkor készült a vers. Azt mondja: Uram, úgy érzem, hogy ez egy igen jelentős vers lesz. De bele kellene írni azt is, hogy mivel vétettünk mi többet másoknál. 

Ez a sor Nagy Imrétől való?

Megszívleltem és így került a versbe, mivel vétettünk mi többet / mint akár a legkülönbek // vén zsidók ószövetségi / nyelvével kéne most élni / de hallgatunk senki sem mer / feleselni az istennel. Nagyon nagy mondásai voltak. Például azt a kifejezést is tőle tanultam, hogy megszenvedettség. Jövünk a világ legnagyobb dilettánsának a kiállításáról, mondta ő, az egyik kollégájáról, én próbáltam védeni, azt mondja: Nem tudja, mi az a fehér-fekete, hiányzik belőle a megszenvedettség. Aztán rájöttem, hogy mi a megszenvedettség. Eljött a boldog órája képén haldokló édesanyját örökíti meg. Hogy tudta ezt megcsinálni, kérdeztem? Az agyam megkocsonyásodott fiam, de meg kellett csinálnom. 

Akárhonnan indultunk is el ebben a beszélgetésben is, rendre a magatartásnál kötöttünk ki. Mindig fontosabb az etika, mint az esztétika – a költészetben

Én azt hiszem, nem lehet elválasztani a kettőt. Megint csak Petőfire hivatkozhatunk, aki azt írta huszonhárom évesen: Az utókor elmondhatja rólam, hogy gyönge poéta voltam, de azt is el fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű férfiú valék.

Bárka, 2009/2.