„Ha már / halni kell: // Hát szemből Halál!” – írja Szilágyi Domokos a Héjjasfalva felé című – számomra egyik legizgalmasabb – kései versében. A vers először 1973-ban a szegedi Tiszatáj folyóiratban jelent meg, egy esztendővel megelőzve az erdélyi költő tragikus halálát, kötetben azonban már csak a posztumusz Tengerparti lakodalomban (1978), olyan jelentős, a költőszerepet újraértelmező költemények mellett, mint az Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850-ből, és a Radnóti Miklós mártírhalálát idéző Törpe ecloga.

Cs. Szabó László három önálló írásban örökítette meg a maga Petőfi-képét. Nem Petőfi költészetének esztétikáját, hanem az idea-emberét, „az egyetlen magyar költő[ét], akinél szó és tett fedi egymást”. Fiatalon, 1936-ban Egy gondolat bánt engemet címmel Petőfi elképzelt párizsi útjáról elbeszélést írt, majd 1973-ban két esszét: a Petőfi Párizsban címűben az elbeszélés gondolatát vizsgálta felül, a De látod amottan a téli világot címűben pedig Szendrey Júlia mellett mond védőbeszédet. Az elbeszélés ’36-ban a Nyugatban, az esszék 73-ban az Új Látóhatárban s még abban az évben Petőfiék címmel kötetben együtt is megjelentek Münchenben, az Auróra Kiskönyvek sorozatban. A kilencvenes évek közepén kis házi kiadómmal Cs. Szabó-sorozatot terveztünk kiadni, három kötete jelent meg [1], aztán elakadt. Cs. Szabó egyetlen fiától és jogörökösétől kértem engedélyt a kiadásra, azonnal megadta, mindössze egy kérése volt: ezt a három Petőfi(s) írást együtt, egy kötetben adjuk ki, a müncheni kiadás jegyzeteivel: „nekem kb. az utolsó szívügyem az egész »irodalmi örökséggel« kapcsolatban” – írta 1996-ban egy lapon.  A három írás együttesen legföljebb száz oldal lett volna, s bevallom, különösnek találtam a javaslatot, számomra Cs. Szabó nem tűnt Petőfi elkötelezettjének, Arany Jánosénak inkább, pedig talán egész életében foglalkoztatta Petőfi. Petőfi, mint a vízjel, időnként megmutatja magát az életműben. S talán fiának az író is említhette valamikor, hogy nem bánná, ha a három szöveg együtt megjelenne, vagy csak annyit, hogy egybetartozónak tartja azokat, és hogy Petőfi különösen szívügye. „Hasonmás voltál […] barát és jelkép.” – írta az elbeszélés bevezetőjében, és megismétli majd a ’73-as esszében is.

Lezsák Sándor költő, drámaíró, irodalom- és közösségszervező, intézményalapító, rendszerváltó közéleti személyiség, politikus, 2006 óta az országgyűlés alelnöke. Neve elválaszthatatlan összeforr választott lakóhelyével, Lakitelekkel, ahová 1969-ben, alig húszévesen költözött, s ahol ma is él. Lakitelek nevét fogalommá tette: a hetvenes évek végétől a népi nemzeti ellenzék szimbolikus és valóságos központja. 1987-ben családi háza kertjében alakul meg a történelemformáló Magyar Demokrata Fórum. Majd modell érvényű társadalomépítésbe kezd: a mára közigazgatási teleppé nőtt Lakitelek – Hungarikum Liget a Kárpát-medencei magyarság egyik szellemi, közösségi centruma. Létrehozza a Népfőiskola Alapítványt, az Antológia Kiadót, a Retörkit (Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár), a Mindszenty Alapítványt; filmeseket, írókat, népművészeket fogad be és inspirál; amatőrök és profik, tanárok és diákok, határokon innenről és túlról, a magyar társadalom legszélesebb rétege fordul meg itt. Szinte felsorolhatatlan jószolgálati kezdeményező szerepe. Németh Lászlóval szólva: Lezsák Sándor valóban a szellemi erők organizátora.

Fábián László (1940) szépíró, esszéíró, esztéta, műfordító, képzőművész, művészeti szakíró, filmdramaturg, újságíró, szerkesztő, tanár – ha a felsorolt titulusokhoz hozzá vesszük, hogy Fábián Lászlónak félszáznál több önálló művészetkritikai, esztétikai és szépírói könyve jelent meg – köztük: az MMA Kiadónál a Balla András fotó- és a Szemadám György képzőművész akadémikusok életművét áttekintő monográfia – nyilvánvaló, hogy reménytelen részemről röviden bemutatni a munkásságát.

A könyvcím – jól sejtjük – Berzsenyi Dánieltől való, viszont tévednénk, ha a régi magyar irodalom jeles kutatójának, a kortás magyar próza értő kritikusának új könyvében Berzsenyi-tanulmányokat várnánk. Berzsenyi persze végighúzódik a könyv szövetében, közvetlenül megidézve vagy felsejlően. Leginkább ő és Arany János. Meg rajtuk kívül hozzávetőlegesen néhány száz további szép- meg nem szépíró, kortársak meg a régmúlt írói, főleg magyarok, közismertek és kevésbé ismertek: Hamvas Béla, Jókai Mór, Mészöly Miklós, Zalán Tibor, Géczi János, Mányoki Endre, Esterházy Péter, Márai Sándor, Szepesi Attila, Dobai Péter, Kovács András Ferenc, Kulin Ferenc, Gozsdu Elek, J. F. Goethe, Verne Gyula, Bohumil Hrabal, Lénárd Sándor, Széchenyi Zsigmond, Pekár Gyula, antik görögök, latinok stb.

A 2025. szeptember 10. és 14. között megrendezett Térey Könyvünnep nyitó ünnepségén köszöntöttük a 80 esztendős Márkus Béla, Széchenyi-díjas és a 70 éves Bertha Zoltán József Atttila-díjas irodalomtörténészeket. Az ünnepségen Puskás István kulturális alpolgármester a két tudósnak Debrecen Város Cívis Díszoklevelét adta át. 
Márkus Béla Főtanár urat az MMA képviseletében én köszönthettem.

 Tavaly ünnepeltük a sárospataki művelődési ház megépítésének, átadásának huszadik esztendejét. A sárospataki művelődési háznak története és bizonyos legendája is van. Túl azon, hogy „adminisztratív okok miatt" hosszasan készülődött az épület, hiszen 1975-ben kezdtek hozzá, de csak 1982-ben tudták átadni, azt hiszem, az épület az ön építőművészi pályájának is, de valamiképpen a magyar művelődés, kultúra történetének is emblematikus állomása. Fordulópontot jelent abban az értelemben, hogy a művész és az úgynevezett, elit értelmiség, kilépve szűkebb szakmai-művészi territóriumából, ekkortájt fordult határozottan a közösségek felé., és 1ie.re.ste az emberekkel az élő kapcsolatot. Ön hogyan emlékezik vissza erre az időszakra?

Kedves Barátaink! Tisztelt Tanár Úr, kedves Kiss Gy. Csaba!

Kiss Gy. Csaba a Hitel folyóirat idei februári számában tette közzé egy, még a hetvenes években írt, s annak idején csak baráti körben fölolvashatott esszéjét. A közlést azzal indokolja, hogy fél évszázad múltan is aktuális lehet korai írásának némely megállapítása. Fájdalmas, de igaz.

Mert milyen gondokat is vet föl írásában? Legelébb is a magyarországi magyaroknak a határon túli magyarokhoz való viszonyulását – melyet „a történelmi tudat ’megzavarodási folyamata’, a magyarországi társadalom nemzeti tudatának kóros állapota, a realizmus színében tetszelgő deheroizálás (antimítoszok) és az erre válaszoló (részben újjáéledő) romantikus szemlélet (fölmelegített mítoszok) ’párviadala’.” – jellemez.

A hetvenes években talán még hittük, hogy történelmi tudatunk zavarának legfőbb generálója a szovjetizáció meg a Kádári diktatúra, s ezek múltán helyére zökken a hamleti idő. A körülmények megváltoztak, a probléma maradt. Úgy, ahogy Kiss Gy. Csaba – és számos kiválóság, elsősorban az MDF alapító értelmiségre gondolok – annak idején jelezte. Se kiköpni, se lenyelni nem tudjuk Trianont, feszengünk a szomszéd népek között, Kelet és Nyugat között, és másként ugyan, de ma is sarkos dilemma a – vészesen fogyatkozó – határon túli magyarsághoz való viszonyulásunk.

Partium és Erdély mindig bővelkedett írótehetségekben. Zilahról az ott diákoskodó Ady Endre neve mellett immáron Szilágyi István (1938–2024) neve is eszébe juthat az olvasóknak. Abban, hogy a márciusban elhunyt alkotó az írott szó erején keresztül a megmaradás és építkezés, az értékteremtés példájaként újfent a köztudatba került, kulcsszerepe van a Magyar Művészeti Akadémiának. Az életmű újbóli kiadását kezdeményező és a Közelképek írókról sorozatban megjelent monográfiát gondozó MMA Kiadó korábbi ügyvezetőjével, Pécsi Györgyi kritikussal, irodalomtörténésszel, a köztestület elnökségi tagjával az október 8-i Szilágyi István-emlékkonferencia kapcsán beszélgettünk.   

Válságban van a költészet, az olvasók nem olvasnak, verseskötetek már háromszáz példányban is megjelennek, a kétezres meg kimondottan „sikernek” számít – ezek a lassacskán közhelyesnek tetsző megállapítások, s ha az ember megjegyzi, hogy „Kányádi Sándort azért ma is változatlanul keresik”, kész a válasz: „Kányádi kivétel, hát őt ismerik”. No igen. Csakhogy míg (Nyugat-)Európában ekkora népszerűséget egy jól összehangolt médiacsapat kiváló médiastratégiával ér él, s tegyük hozzá, éppen ezért az ő népszerűségük meglehetősen ingatag és lecserélhető, addig az erdélyi költő kizárólag személyes érdemei miatt foglalja el stabilan a „toplistán” ezt a pozíciót, évtizedek óta évente száznál több alkalommal találkozik olvasóival, végiglátogatta Erdélyen kívül a Duna-medencét és a nyugati szórványmagyarságot, s a Zsil völgyében éppúgy szót ért az emberekkel, ahogy az egyetemek hallgatóival, vagy az apróka óvodásokkal. Irodalmi Kodály-módszernek nevezi ezeket a beszélgetéseket; korra, iskolai képzettségre való tekintet nélkül szót találva az emberekkel célja az irodalom egészének megszerettetése – mellesleg ily módon is függetlenedve a mindenkori irodalompolitikától, saját verseihez is olvasókat talált.

S tényleg, a két éve a Magyar Könyvklubnál megjelent Egyberostált versei eddig több mint húszezer példányban keltek el, az idei Könyvfesztiválra pedig Egyberostált műfordításait adja ki a kiadó, s várhatóan ez is hasonló sikerre számíthat. Kányádi Sándor a fesztiválon a Magyar Könyvklub díszvendége lesz a budapesti Kongresszusi Központban, ahol olvasói személyesen is találkozhatnak a költővel.