„Egy költő életműve mindig ellátja az embert az el nem végzett munka szorongó tudatával. A régi latin mondás szerint a művészet hosszú, az élet azonban rövid, ami az én esetemben, aki Dsida Jenő költészetét választottam kutatásaim egyik tárgyául, azt jelenti, hogy sokkal több megválaszolandó kérdésre fogok bukkanni Dsida Jenő életművében, mint amennyit meg tudok írni.” (247.) – jegyzi meg a Dsida Jenő költészete című, monografikus könyvében kedélyes öniróniával Láng Gusztáv. A magyarázkodásra részben irodalomtörténészi habitusa, részben a Dsida-életmű viszontagságos fogadtatástörténete késztetheti Láng Gusztávot. Ez utóbbinak része immár Láng Dsida-monográfiájának rendhagyó története is.

Láng Gusztávnak, ahogy a kötet I. részének, tulajdonképpeni monográfiájának Epilógusában írja, egyetemi szakdolgozatterve volt Dsida költészete, amely 1971-ben kandidátusi[1] disszertációvá „terebélyesedett” (1959–1984 között tanított a Kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen). „Megjelentetésétől akkor azért álltam el – bár kiadó volt rá –, mert csonkának éreztem. A Psalmus Hungaricusról például nem írhattam – e költemény akkoriban »tiltott szöveg« volt, tárgyilagosan értelmezni nem lehetett –, s a költő katolicizmusát is csak érinthettem.” (241–242.) – írja, helyette, ahogy a publikációs lehetőségek engedték, a disszertáció egyes fejezeteit önálló tanulmányokká dolgozta át (kötetben: Vers és válság. Jegyzetek a fiatal Dsida expresszionizmusáról, 1973), és szorgalmazta a teljesebb Dsida életmű közzétételét (Dsida Jenő: Versek és műfordítások, 1974; illetve: Összegyűjtött versek és műfordítások, 1983). A nyolcvanas évekre kolozsvári egyetemi munkája ellehetetlenült, 1984-ben áttelepült Magyarországra, – nyugdíjaztatásáig – a szombathelyi Tanárképző Főiskolán tanított. És folytatta a „megválaszolandó kérdésekre” a válaszkeresést (A lázadás közjátéka. Dsida-tanulmányok, 1996), illetve a hagyatékgondozást: 2011-ben Urbán Lászlóval végre a legteljesebb Dsida-versek kiadását is közzé tehette CD-n.

Láng Gusztáv hosszú előzmények – addigra már mintegy négy évtizeden át foglalkozott Dsida költészetével –, számos résztanulmány közlése után, 2000-ben tette közzé, Dsida Jenő költészete címmel, a Kriterion Kiadónál Dsida-monográfiáját. Alapja a kandidátusi értekezlet, mely részben az említett tanulmányokból egészült ki, részben a két nagy Dsida-opusz, a Miért borultak le az angyalok Viola előtt, illetve a Psalmus Hungaricus verselemzésével (utóbbi a kötetben A „magyar zsoltár” polifóniája című zárófejezet), melyeket Láng a kilencvenes években Sipos Lajos, illetve a marosvásárhelyi Látó folyóirat fölkérésére írt.

E mostani, 2021-es, legújabb kötetének első nagyfejezete a 2000-ben megjelent könyv „frissített és bővített” anyagát tartalmazza, melyben a Psalmust elemző ciklus bővül a Tükör előtt – Psalmus után című tanulmánnyal, megerősítve a korábban már jelzetteket, hogy Dsida „messianisztikus transzilvanizmusának” a költő habitusa szerint a Tükör előtt című kompozíció feleltethető meg. Illetve négy könyvoldalnyi szöveggel (mintegy negyedrésze a teljes írásnak) egészül ki a költő avantgárd korszakát taglaló fejezet záró tanulmánya, A lázadás közjátéka – a Bútorok cíművel. A pótlásban hangsúlyosan újraértelmezi a „költő politikai nézeteiről annak idején kialakított” vélekedését. Emlékezetes, hogy 1956-ban Panek Zoltán cikke indítja el a Dsida-pört, mely után a teljes tiltásból Dsida költészete részben visszakerülhetett a nyilvános irodalomba. Mint Láng írja, 1950 és 1980 között csak haladó művész számíthatott méltánylásra, értelemszerűen az akkortájt íródott recepció Dsida legalább részbeni rehabilitációja érdekében a költő baloldaliságát, radikalizmusát hangsúlyozta, s Láng maga is, a költő korának baloldali avantgárdizmusában elhelyezve, társadalmi igazságtalanságokra adott válaszként értelmezte a Bútorokat és az azzal rokon verseket, utóbb viszont, meggyőzően, a keresztényszocialista eszmékből következőnek. A Bútorok vershez később rendre visszatér az irodalomtörténész, nem esztétikai minősége, mint a költői életműben való pozicionálása miatt.

A mostani könyv második nagyfejezete a 2000 után írott Dsida-tanulmányokból válogat. Ez utóbbi írások a Kérdezz másképp… című, 2015-ben megjelent tanulmánykötetében (is) megjelentek – eredetileg pedig a Szatmárnémetiben rendszeresen megtartott Dsida-emléknapok előadásaira készültek, s a monográfiában már felvetett dilemmák erőteljes újragondolásai (Dsida katolicizmusa, Dsida és Kosztolányi, és József Attila, és Pilinszky). A kötet legutolsó írása Újraolvasás, alcíme szerint – olvasónapló, avagy előkészületek egy tanulmányhoz – „az el nem végzett munka szorongó tudatá”-ról értesítve, újabb megközelítést előlegez meg, ezúttal Dsida „világképhordozó nagykompozícióihoz” (bár tulajdonképpen jóval több, mint előkészület).

Ez a történet szinte modellszerűen leképezi a létező testvéri szocializmus kisebbségi irodalomtörténészének az alkotói lendületét is megtörő szabadságfokát. Az irodalomtörténész egyik fő kutatási területének a Dsida-életmű feldolgozását választotta, megírta a disszertációt, ahogy lehetett, de önkorlátozva magát, a publikálást már nem vállalta. Mondhatnánk persze, hogy az 1984-es kényszerű magyarországi áttelepülését követően, vagy a rendszerváltozások után kikerekíthette volna a hiányokat – ám a hivatalos „anyaországi” közeg sem kedvezett egy gyanúba keveredett nemzeti és katolikus költészetnek, sem e lírával foglalkozó „priuszos” irodalomtörténésznek. Másrészt nyilvánvaló, hogy a jó évtizedes hiátus megtöri a lendületet, egy nagy munkát folytatni nem, csak újraírni lehet. Harmadrészt pedig Láng Gusztávot a megválaszolandó kérdések, azaz a problémák jobban vonzották, mint a dolgok „lekerekítése”. És végül: Láng Gusztáv Tanár úr (nagy T-vel) tanárként epiküroszi nyugalommal és derűvel szétosztotta magát. Amúgy meg, a bölcsesség értéktudatának kegyelmével, eszébe sem jutott gondozni a karrierjét.

Mármost kérdés, hogy ez a „kalandos” háttérrel bíró, némiképp önálló darabokból is összeálló, és szükségképpen ismétléseket tartalmazó könyv teljesíti-e azt, ami egy monográfiától elvárható. A kérdésre megnyugtató igennel válaszolhatunk, teljes és egész alapmű a Dsida-portré (élet- és pályakép, korkép, korba ágyazottság, példás verselemzések, elhelyezés az irodalomtörténeti kánonban stb.). Bár hiányoznak a szokásos filológiai aprómunkák, például a már említett ’56-os Dsida-ügy részletes feldolgozása, a fogadtatás muníciózus feltárása, Dsida viszonya az Erdélyi Fiatalokhoz stb. – ami azért fájó kicsit, mert a huszadik századi erdélyi magyar irodalom (egyik) legjobb ismerője és értője, Láng Gusztáv annyi energiát fordított Dsidára, hogy abból egy szabályos nagymonográfia is kiteljesedhetett volna. De máris korrigálom magamat: tulajdonképpen benne van a filológiai aprómunka is (a családeredettől az életrajzi tényeken át az imént hiányként említettek földolgozásáig), csak ökonomikus tömörséggel, és némiképp elszórtan. Ám azáltal, hogy a Dsida életmű két kulcsmotívumát, katolicizmusát és transzilvanizmusát (Miért borultak le… és Psalmus…), illetve az irodalomtörténeti kánonban való elhelyezését mintegy három-négy évtizedes tapasztalattal bontja ki a szerző, egyre letisztultabb, egyre lényegibb Dsida-értelmezés nyer formát.

*

Láng Gusztáv, okkal, visszatérően nagy hangsúlyt helyez a Dsida költészetének viszontagságos fogadtatására, ingatag kanonizációjára – valójában Dsida több irányból történő mellőzöttségére: a maga korában nem volt helyén az erdélyi irodalmi értékrendben (a kánon csúcsának a korabeli kritika a Reményik–Áprily–Tompa triászt tekintette), a magyarországiban még annyira sem – utóbbiban a mai napig nincs helyén. Jóllehet Görömbei András már egy 1994-es válogatott Dsida-kiadás utószavában szóvá tette, hogy „érthetetlen [...], miért kell újra és újra felfedezni Dsida Jenő költészetét. Miért nem tudja ez a különleges művészet úgy elfoglalni végre a helyét a magyar költészet történetében, hogy az irodalomértők napi táplálékává, állandóan kéznél levő, ismert, élő értékévé lenne végre?” Hogy Dsida mennyire nem „szervesült” a magyarországi irodalomtörténet-írás egyik erős vonulatában, jelzi, hogy éppúgy kifelejtődött a Szegedy-Maszák féle A magyar irodalom történetei I-III. (2008) kötetből, ahogy Gintli Tibor–Schein Gábor Az irodalom rövid története 2. (2008) kézikönyvéből, de még a kisebbségi irodalomra érzékeny Grendel Lajos is hevenyészett rövidséggel intézi el A modern magyar irodalom története (2019) című egyszemélyes áttekintésében –, erre jegyzi meg Kántor Lajos[2], hogy ebben valószínűleg a Nyugat öröksége él tovább. (Nemes Nagy Ágnes a „báj és halál összetéveszthetetlen költőjé”-nek nevezi, Tandori Dezső szerint pedig azt sínylette meg költészete, hogy nem tudott elszakadni a polgári szalonvilágtól.)

A harmincas években Magyarországon gyakorlatilag tudomást sem vettek Dsidáról, jegyzi meg Láng Gusztáv. Jóllehet Dsida Babitsot mesterének tekintette, a mester egyetlen versét sem közölte a Nyugatban. Trianon után először valóban a Reményik–Áprily–Tompa triászt szólaltatta meg a hazavesztés fájdalmát, közéletiségük miatt őket a Nyugat ignorálta, de nem vették észre, hogy a következő nemzedék – Dsida, Szemlér Ferenc, Szabédi László – helikoni költőinek az újklasszicista eszménye és poétikája rokon az övékével. Mindez azért érthető nehezen, mert – hangsúlyozza Láng – (bár/ugyan) Dsida erdélyi költő, a magyar irodalom egészét tekintve a Nyugat nemzedék költője. „A kisebbségi magyar irodalmakról leggyakrabban hallható kijelentés az, hogy az összmagyar (némi fellengzéssel az egyetemes magyar) irodalom szerves részét alkotják. Ennek azonban csak akkor van tartalma, ha az irodalomtudomány – a nyelvi egység vitathatatlan ténye mellett – kimutatja a kisebbségi magyar irodalmakban a magyarországival azonos (vagy velük rokon, esetleg őket kiegészítő) tendenciák, stílustörekvések, áramlatok jelenlétét. Dsida költészetének erdélyisége […] egy olyan megformáltságban s egy olyan költői világkép összetevőjeként jelentkezik (vagy pontosabban e világkép olyan általános hangoltságaként), amely a ’30-as évek magyar újklasszikus irányának képviselőjévé avatja. Ha ez irányzaton belül legközelebbi lírikus rokonait keressük, nemzedéktársként Radnótit, mestereként Babitsot és Kosztolányit kell megemlítenünk” (165.) [kiem. az eredetiben].

Láng Gusztáv példaértékű szemlélete és erőfeszítése arra irányul, hogy a magyarországi–erdélyi irodalmi párhuzamosságokat és a sajátosságokat az életmű alakulásában vizsgálja és értelmezze.[3] Fontos megállapítása, hogy Dsida költői világképének a nyugatos esztétizmus, a katolikus kereszténység és a transzilvanizmus a meghatározója.

A költő pálya első szakaszát (Leselkedő magány kötet és Az elvetélt kötet – Menni kellene házról házra) a magyarországi költészettörténet kontextusában is vizsgálja, és megállapítja, hogy a Nyugat harmadik nemzedéke „költőinek pályaképe hasonló módon alakult: első verseikben Ady és a nyugatosok formakultúrájának visszfénye csillog, de hamarosan »átiratkoznak« az avantgárdizmus iskolájába, a harmincas évek elejétől pedig fokozatosan visszatérnek a hagyományos formateremtő elvekhez.” (165.) A korai verseit jellemző intellektuális szorongás, titok-motívum, idegenség szimbolista és expresszionista jelképhasználata a tízes-húszas évek nyugatosokéval rokon válságlíra ugyan, ám már ekkor sem sejtelmeket akar csak tolmácsolni – a közösségre találás vágya vezérli. Ez a vágy az avantgárd versekben (Bútorok, Amundsen kortársa) a húszas évek gazdasági világválságának hatására társadalmi töltést kap – eredője azonban nem a baloldal eszmeisége, hanem a keresztény ember társadalmi felelőssége. „A szegény ember Jézus képmása (…) a szegényekkel vállalt szolidaritás így lesz egyszersmind a szentség előtti meghajlás is.” (118.)  Láng nemcsak Dsida törésmentes keresztény hitével igazolja, hogy a versben a költő a profán társadalomkritikát összeegyeztethetőnek tekinti a keresztény hittel és szakralitással, megerősítette őt ebben – az újabb kutatásokra hivatkozva – a társadalmi kérdések iránt elkötelezett Majláth Gusztáv püspök is.

A húszas évek második felében jelentkezik – Babits nyomán – a magyar költészetben a klasszicizáló igény. Dsida „életművének alakulásában ugyanaz a pályaképmodell ismerhető fel, mint a József Attiláéban, a Radnóti Miklóséban.” (120.) A bukolikák révén a Radnóti-párhuzam ismertebb, meglepőbb és izgalmasabb a József Attilával való rokonságánál, amelyet a félmúltban éppen a baloldali költőideál takart ki, mintegy kijátszva a két költőt egymás ellenében. Láng egyrészt a mindkét költő jellemző avantgárd korszak messianizmusát, illetve a küldetés elvégezhetetlenségét veti össze a Lázadó Krisztus és a Messze látok című versek Krisztus-képe alapján – egyik ateista, másik hívő katolikus, ám istenkeresésük indulata rokon –, másrészt a két költő korai szerelmi lírájának szelíd erotikájának bűntudat nélküliségében. Ugyan később más-más irányba fordultak, de az alkati rokonság, az erősen kollektivista világnézet (és kritikája: Eszmélet illetve Tíz parancsolat) fönntartja a rejtett párhuzamot. Nemcsak József Attilát fedezte fel Dsida az erdélyi irodalom számára, Georg Traklot is, a magyarországiakénál korábban. Kosztolányi és Dsida összevethetőségét szerepváltó-szerepkereső magatartásukban mutatja ki, másutt, visszatérően az újklasszikus irány jellegzetes – Láng „világképhordozó nagykompozíciónak” nevezi – hosszú versére való egyidejű rátalálást. Mindez, állapítja meg, azt igazolja, hogy Dsida nem követője volt a magyarországi törekvéseknek, hanem öntörvényű alkotó, s nemzedékével együttesen teljesítették ki az irányt.

A monográfia másik súlyponti kérdése a katolikus költő gondolatkör vizsgálata. Az irodalomtörténész Dsida katolicizmusát összetettnek látja. Vallásos hitéhez hű maradt, de nem vallásos irodalmat művelt, hitbuzgalmit végképp nem. Katolikus költő volt Mécs László meg Sík Sándor, Dsida katolikussága viszont a Babitséval rokonítható, aki egyszer írta le, hogy katolikus, de mindjárt pontosított, hogy egyetemes, illetve a Pilinszkyével (Veronika-kendők. A Krisztus-arc Pilinszky és Dsida költészetben – újabb tanulmány), aki identitását úgy határozta meg, hogy „költő vagyok és katolikus”. Dsida „hitvallóbb” volt, „de következetesen kereszténynek mondta magát verseiben.” (284.)

Dsida katolikus hitét meghatározta a mélyen vallásos szülői ház, a szatmári katolikus gimnázium, a gyermekkorból hozott élmények, s élete végéig eleget tett vallási kötelezettségének. Hitét átjárta a Szent Ferenc-i alázat, a szegényekkel való szolidaritás, s maga is tagja volt és maradt a ferencesek harmadik (világi) rendjének. Láng szerint istenhívő volt a költő, ám ugyanakkor pontosan tudta, hogy „de a költészet más” – mint megjegyezte a József Attila Döntsd a tőkét! kötete kritikájában.

Láng Gusztáv végigköveti az életműben ennek a dilemmás istenhitnek, Krisztus-képnek a változásait. Egyik emblematikus darabja a Kéményseprő, a vers a zord istenkép helyett azt Krisztust emeli ki, aki hozzánk hasonló. A keresztény tanítás szerint Krisztus emberré lett, a Dsida-versben a szenvedést átvállaló ember vált Krisztushoz hasonlóvá. Ugyanakkor ez a Krisztus-kép nemcsak az evangéliumi szeretet, szolidaritás ikonja, de a költői küldetéstudat, messianisztikus szerep analógja is. Ez utóbbinak legteljesebb darabja a Nagycsütörtök című vers: „a tusakodás a halálfélelemmel, a küldetéstől visszarettenő saját gyarlósággal a költő jelenében és valóságában is átélhető élmény úgy, hogy a kettő (a valóságos és a szerepként vállalt helyzet) analógiája annyira szoros, hogy egymásba oldódásuk-gazdagodásuk Dsida valamennyi ilyen verséhez képest teljesebb lehet.” (158.)

Láng meggyőzően bizonyítja, hogy a költőnek ellentmondásos volt az Istenhez való viszonya, és éppúgy viaskodott Istennel, mint Ady. Egyrészt Dsida isten-képében a föltétlen hit jegyében a halál nem a vég, hanem célhoz érés, ahol a földi veszteségért kárpótol a túlvilág látomása (Hulló hajszálak elégiája), másrészt szembe kell nézni az emberi lét tökéletlenségével, és az „ismeretlen túlvilág rettenetével” (Hálóing nélkül; Elárul, mert világít). A sötétség-versekben, halál-versekben „riasztó a felismerés, hogy hogy az istennel találkozás egyetlen lehetősége a halál.” (198.) Ez az egzisztencialista dilemmás isten-kép azonban értelmezésében végül harmóniába áll a Krisztus-arcú ember-képpel. A Miért borultak le az angyalok Viola előtt újklasszicista darabjában a szerelmet Szent Ferenc-i alázattal a szenvedés, az áldozatvállalás oldja sztoikus békébe, a Tükör előtt költemény pedig a költői küldetés értelmét foglalja össze. Mert ha nem is tud választ adni a lét egzisztenciális kérdésére, Krisztus követése olyan erkölcsi példa, „amelyben benne van ennek az elfogadhatatlan sorsszerűségnek az elfogadása (…), mert szüksége volt erre a küldetéstudatra, érezvén, hogy csak ezzel a vállalással teheti valóban értelmessé, ha úgy tetszik, Jézushoz hasonlóvá a saját életét. S ezzel Jézushoz hasonlóvá a halált, amelytől rettegett.” (257.) (Az imitatio két jelentése – újabb tanulmány.)

A Dsida-költészet kanonizációjának leginkább neuralgikus pontja erdélyisége, magyarsága. Saját korának olvasói Dsidát nem tekintették „igazi” erdélyi költőnek, a korabeli erdélyi kánon csúcsán a kisebbségi sorsot felpanaszló Reményik–Áprily–Tompa triász állt –– Dsida elfogadta a rögzült (megmerevedett) kánont, nem lázadt ellene. A rendszerváltás után viszont az életműből kiemelt Psalmus Hungaricus vers alapján a kisebbségi sors radikális vállalójaként vált népszerűvé. A 2000-es monográfia ezt a témakört tárgyaló A „magyar zsoltár” polifóniája nagyfejezete, és az értelmezést tovább árnyaló új tanulmány, az Újraolvasó a könyv legizgalmasabb, de mindenképpen igen fontos része.

A recepció Dsida két nagy versével nem tudott mit kezdeni, a korai Bútorokkal és a Psalmussal. Látszólag mindkét, Dsidától szokatlanul radikális hangon megszólaló vers idegen, előzmény és folytatás nélküli az életműben; egyik „baloldalisága”, másik transzilván hűsége miatt nem látszott beleilleszthetőnek. Láng poétikai és alkotáslélektani szempontból érvel a művek szervessége mellett. Dsida indulásakor a nyugatos szerepkánont vallotta, melyet Babits határozott meg. Költészetében elhatárolta magát a közvetlen közéleti, társadalomkritikai kérdésektől, szegényekkel való mély szolidaritása keresztényi természetű volt, s ez az Erdélyi Fiatalokkal való találkozása, és a nagy gazdasági világválság tapasztalata idején robbant. A „szereppel” való azonosulás, illetve a környezet elvárása a szereppel szemben lefojtotta a szolidaritás kifejezését. Hasonló, azaz korántsem előzmény nélküli folyamat zajlott le benne a magyarsághoz, kisebbségi sorshoz fűzött kapcsolatában. Az irodalomtörténész szerint a szereppel való azonosulás „az elvárások korlátozó-önkorlátozó hatása elfojtások folyamataként érvényesül költészetében, s amikor ezek az elfojtások már-már költői szabadságát és identitását veszélyeztetik, a szerepidegen indulatok robbanásszerűen törnek ki egy-egy költeményben. Ilyen »indulatrobbanás« a Bútorok, és ilyen a Psalmus Hungaricus.” (211.)

Láng már a korai Dsida-versekben kimutatja a transzilván érzékenységet (tájversek), indulásakor Reményik hatását (korai Erdély-versek). A költő azonban az „etikai alapozottságú, messianisztikus elemekkel átszőtt erdélyiség-eszméhez állt legközelebb” (212.); az erdélyiségnek a Makkai Sándor által vallott eszményét vallotta, mely szerint a kisebbségnek közvetlenül az egyetemeshez kell kapcsolódnia – ez egybevágott a babitsi értékvállalással. A harmincas évekre azonban a kisebbségi sors megoldásának reménye megrendült: az első nemzedék, a Kós Károly, Reményik-féle három erdélyi nemzet testvériségének a gondolata is, és a Makkai-féle, a minőség eredményességébe vetett hit is. Az erdélyi sorspanasz ott érlelődött korábban – a Kerülöm a neved nyílt válasz volt az elfojtásra – s itt robban. Láng szerint a Psalmus vers a transzilvanizmus válságérzetének a verse: megtagadja addigi saját ars poeticáját, de – s ez a lényeges – „nem Makkainak azt a tételét tagadja a költő, hogy a kisebbségi költészetnek az egyetemeshez kell kapcsolódnia – azt vonja kétségbe, hogy ez lehetséges.” (216.) Radikálisan leszámol az Európa-hittel, illúziónak nevezi, és a magyart, a nemzetit választja. Kós Károly még hitte, hogy létezik transzilván valóság, Dsida tudta, hogy már nem létezik, önámítás – és ezt mondta ki a versben, ez sokkolta Reményiket és Kóst, utóbbit olyannyira, hogy még „káromkodni is elfelejtett”: „Nem az erdélyiség-eszme érvénytelenségére döbben rá a vers alanya, hanem megvalósíthatatlanságára. Ez utóbbinak oka az egyoldalúság, a közös erdélyi lélek tétele nemcsak az erdélyi népek történelmi testvériségét vallotta, hanem – bár többnyire kimondatlanul – egyenrangúságukat is. Ezt azonban csak a kisebbségek ismerték el, a többség úgyszólván soha. A Psalmus ennek a magára maradottságnak a sikoltó vallomása.” [kiem. az eredetben] (299.)

A Psalmus radikalizmusa azonban valóban idegen volt a költő habitusától, keresztényi messianizmusától. Dsida a Psalmus után írja meg a Tükör előtt című nagy versét – amelyben nem továbbírja vagy visszavonja a Psalmus tagadását, hanem visszatérni látszik korábbi transzilán eszményéhez, de úgy, hogy „a Magunk revíziójának Makkaija mellett a Nem lehet szerzőjét sem tagadják meg. A küldetés immár nem céltudatos vállalás, hanem isteni »rendelés«, s nem remény és bizonytalanság fűti, hanem keresztény alázat s halál előtti sztoikus béke lengi be.” (226.) Megérti az apák fájdalmát, de továbblép, és új programot, új-transzilvanizmus” eszményt fogalmaz meg. Láng Gusztáv – a maga számára is kései felismerésként – úgy véli, Dsida valószínűleg Gandhi Szatrjágraha programjában ismert rá a sajátjára: Gandhi erőszak nélküli programja, az indiai béke és a jézusi szeretet lényegében ugyanaz. A Tükör előtt – az életmű egyik csúcsverse – a fájdalmas dilemmákat a testvériség eszméjébe oldja: „Bolyongani faluról falura. / Durva darócban gazdag, tiszta szellem. / Egymás szolgája mind és nem ura. / Csecsemő csámcsog minden anyamellen. / Így készülünk szelíd háborura, / mindíg magunkért, soha mások ellen, / sót párolunk és vásznakat szövünk / s míg kisebbítnek, lassan megnövünk.”

*

Dsida temetésén Molter Károly annyit mondott, „költő volt, semmi más”, ez a lefitymálás hosszan rajta maradt. A gond nem Dsidával volt, van, hanem a mindenkori olvasói elvárással.  A sztálini keménydiktatúra éveiben amiért korábban egyik vagy másik írócsoport, irányzat külön-külön elmarasztalta, együttes váddá vált. A befogadói töredezettségnek az eredménye, hogy mozaikos kép él róla: katolikus költő, finom lelkű humanista, baloldali, nem vállalta a kisebbségi sorsot, majd a Psalmussal végül mégis vállalta, ő vállalta. Láng Gusztáv ezt a darabosságot, mozaikosságot meggyőzően feloldja. Dsida erdélyi költő, a Nyugat harmadik nemzedéke és a helikoni irányzat költője, a messianisztikus transzilvanizmus megvalósítója. És: függetlenül attól, hogy Dsida költészetének kánonbeli szerepét hova teszi a kortárs magyar irodalomtörtént-írás, a Nagycsütörtök című vers az egyetemes vagy összmagyar költészetben archetípussá vált.

Mulasztásom, hogy nem hívtam föl a figyelmet Láng Gusztáv rendkívül invenciózus verselemzéseire – elemzései a lelki rokonság, mély empátia, szakmaiság és líraiság kivételes iskolapéldái. Okkal volt oly népszerű Erdélyben Kiskatedra című, irodalomtanulást támogató műelemzés-sorozata a Korunk folyóiratban. A Tanár úr egy helyütt Dsida-könyvéről azt mondta, hogy a lényeget kétszáz oldalon is el lehet mondani – elmondta, kibővítve másodszorra háromszázon. (Ezt a recenziót is lehetett volna rövidebben.)

(Savaria University Press, 2021)

[1]  Kántor Lajos közlése szerint a disszertációt annak a Gavril Scridonnak lett volna feladata visszautasítani a Securitate megbízásából, aki utóbb egy erősen kifogásolható összefoglalót írt a romániai magyar irodalomról. Kántor Lajos–Láng Gusztáv: Száz év kaland. Bookart, 2018. 46.
[2] Kántor–Láng, u.o.  Gusztáv: Száz év kaland. Bookart, 2018.
[3] Talán csak a legutóbbi egy-két évtizedben, talán csak a legutóbbi nemzedékek indulásával vált többé-kevésbé természetessé politikai határok helyett esztétikai szempontú tagolásban szemlélni a legújabb magyar irodalmat. De, sajnálatos módon, visszamenőlegesen nem, vagy csak kivételként történt meg az irodalomtörténet-írásban a Magyarországon túl írt életművek, művek integrálása (például Márai Sándoré).

 Kortárs, 2022.5. sz.