Gion Nándor egyik legnépszerűbb prózaírónk. Mintegy tizenöt könyve – regény, ifjúsági regény, elbeszélés – jelent meg, köztük a legsikeresebb, a Latroknak is játszott magyarul három kiadásban is. Írásai zömmel szűkebb pátriájáról, a vajdasági Szenttamásról szólnak. A századfordulótól napjainkig eleveníti meg a többnemzetiségű Bácskát, s a jövő nemzedékei bizonnyal Gion regényeiből ismerhetik meg leghitelesebben a 20. század Jugoszláviájának kisebbségi magyar sorsát. Krónikás pontossággal, ugyanakkor elemi mesélőkedvvel teremti újjá szülőföldjét, s ahogy a kortárs világirodalom legjobbjai, nemcsak maradandó gondolatokat fogalmaz meg, de könyvei élvezetes olvasmányok is. Írásművészetét Faulkneréhez, García Márquezéhez hasonlítják. Az író három éve Budapestre költözött, kőbányai otthonában beszélgetünk.

A háborút megelőző évtizedek Jugoszláviájáról jólét, napfény, tágasság jut eszembe. Kőbánya nem kifejezetten gazdag, fényes kerülete a fővárosnak. Hogy érzi, és itthon érzi-e magát? Páskándi Géza például előszeretettel nevezte magát Magyarországon élő erdélyi költőnek.

Nem egészen úgy fogalmaznék, mint Páskándi. Én magyar írónak tartom magam, aki a vajdaságban, pontosabban Szenttamáson született, a Bácskában. Most valamivel északabbra költöztem. Valóban, jó ideig szellemi és anyagi gazdagság is jelen volt a régi Jugoszláviában, de akkor sem éreztem ott túl jól magam. Nagyobb jólétben éltünk ugyan, mint sokan körülöttünk, könnyebben hozzájuthattunk jó könyvekhez, nyugati utazásokhoz, és ezzel megnyilvánult egy fajta arrogancia is a környező szegényebb országok, így Magyarország felé is, de a viszonylagos jólétben is napról napra tudatosult bennem, hogy kisebbségben vagyok, és aki kisebbségben van, annak minduntalan bizonyítania kell saját létének a jogosultságát. Erre kétféleképpen reagálhat az ember. vagy megerősödik a nemzeti öntudata, vagy rálép a csendes asszimiláció útjára. Sokan a könnyebbik utat választották. Én erre nem voltam hajlandó. Nem mondhatnám tehát, hogy nehéz szívvel hagytam ott a mostani Bácskát, vagy a mostani Újvidéket. Régóta tervezgettem, hogy átköltözöm Magyarországra. Szerettem volna megélni, milyen, ha az ember a többségi nemzethez tartozik. Sokáig nem tettem. Nem az íróságom tartott vissza, hanem egy sor olyan funkció – írószövetségi elnökség, színház-igazgatóság, rádiós főszerkesztőség – amit nem hagyhattam volna ott következmények nélkül. Nem szeretnék nagy szavakat használni, de felelősséggel tartoztam bizonyos emberek és ügyek iránt. Épületet kellett szerezni az újvidéki magyar színháznak, a rádióban meg kellett szervezni a 24 órás magyar nyelvű műsorokat. Mindkettő sikerült, és folytattam volna tovább is, de ‘93 őszén lehetetlen helyzetbe kerültem. Főszerkesztőként vegetáltam a rádióban. Fiatal embereket vittek ki a frontra, szerkesztőségemből kezdtek elszivárogni elsősorban a fiatal férfiak, velük a feleségek és ugyanakkor megszületett egy ravasz határozat, hogy új embereket nem vehettem föl. Egyre fogyatkoztunk, és hiába kértem, követelőztem, hogy vehessek föl új embereket, különben nem tudunk minőségi műsort sugározni. ezt nem tették lehetővé, és amikor láttam, hogy funkcionáriusként nem tudok tovább segíteni abban a környezetben – íróként esetleg igen, de íróként Magyarországon is tudok – átköltöztem Budapestre. végül itt állapodtam meg Kőbányán, és nem érzem rosszul magam.

Írásai régóta jelen vannak a Forrásban, és személyesen is gyakran megfordul Bács-Kiskun megyében. Talán nem véletlenül, hiszen a „két Bácska” egy régióhoz tartozik.

Igen, valamikor Bács megyéhez tartozott szülőfalum, Szenttamás is. Az országhatár azonban sokáig elválasztott. Jóformán semmilyen kapcsolatom nem volt huszonéves koromig nemcsak a megyével, Magyarországgal sem – azon kívül, hogy a Kossuth rádiót hallgattam. Azután valamelyest javult a két ország közötti viszony, én is kezdtem átjárogatni először Pestre, s később kanyarodtam vissza Bács-Kiskun megyéhez, és Kecskemétre. Nagyon kellemesen lepett meg a folyóirat oldott légköre. S bár emberek cserélődtek a lapnál, ez a nagyon kellemes légkör ma talán még jobban érződik. És ezt a légkört érzem Kecskeméten is, kicsit az egész megyében, sőt a régióban mindenütt, ahol megfordultam. Földrajzilag is és az emberek mentalitása is nagyon hasonlít ahhoz a vidékhez, ahol fölnőttem, és amiről írtam.

Kötik-e emlékezetes találkozások a megyében?

Néhányról írtam is. Az Izsakhár című könyvem egyik fejezetében külön írok a nagyon emlékezetes, több mint húsz évvel ezelőtti lakitelki írótalálkozóról. Talán az volt az első olyan alkalom, amikor együtt lehettünk felvidéki, magyarországi, erdélyi és délvidéki írók. Addig valahogy nem ment. Az emlékezetes találkozások közé viszont felsorolnám majdnem minden találkozásomat a Forrás szerkesztőségével. Azokkal is, akik régen voltak itt, Hatvani Dániellel például, és azokkal is, akik ma is itt vannak: Füzi Lászlóval, Buda Ferenccel, Pintér Lajossal, Szekér Endrével. Nem azért, mert világmegváltó ötletekkel álltunk elő – ezt is próbáltuk –, hanem mert mindig, méghozzá könnyen szót tudtunk érteni.

Miben lát eszmei rokonságot?

Soha nem éreztem szélsőséget az állásfoglalásaikban. Jó értelemben vett türelem és ezzel együtt kitartó munka jellemzi őket. Közismert, különösen régebben, és különösen a határon túli magyar értelmiség hangoztatta, időnként magam is, hogy a magyarországi értelmiségieknél a nemzeti tudat kissé elhalványult. Persze, hogy hangoztattuk, mert nyomás alatt éltünk, és ez a nyomás az emberből előbb csiholja ki a nemzeti tudatot. A Forrást például nem vádolhattam volna ilyesmivel. Tisztában voltak, hogy hol élnek Magyarországon, hogy magyarok, ezt vállalták, és megpróbáltak hasznos dolgokat jól csinálni. s volt időszak, amikor egészen merészen csinálták.

Kissé különös az ön pályája. Indulásakor nemzedékével együtt a modernizmust hirdette, szembefordult a hagyományos prózával. Aztán az első könyvei után szinte másról sem ír, mint a szülőföldjéről, és lenyűgöző mesélőkedvet tapasztalhatunk írásaiban.

A mi indulásunk szép volt, és látványos. szép, mert fiatalok voltunk, és mindig azt hittük, hogy igazunk van. Látványos meg azért volt, mert támadólag léptünk föl a provincializmus ellen. Esküdtünk a modernizmusra, az első regényem kicsit kacérkodott is a „modernizmussal”, pontosabban bizonyos trükkösködéseket dobtam be, amiről azt hittem, hogy modern. Aztán rájöttem, hogy mégsem ez a modernizmus. Úgy tisztáztam a magam számára, hogy valójában az igénytelenség ellen kell lázadni, és az igényességre törekedni. S arra is rájöttem, hogy abban a környezetben, ahol élek, nem engedhetem meg magamnak a luxust, hogy felületesen élcelődjek halálosan komoly dolgokról. El kellett döntenem, mi a fontosabb számomra. Arra jutottam, hogy a környezetemről kell írnom. Lehetőleg úgy, hogy próbáljam meggyőzni az ismeretlen olvasót is arról, hogy a tényleg fontos történéseket fontosnak tekintse. Először egy kissé irodalmi kényszerhelyzetben – pályázatra írtam egy regényt – nyúltam a szülőfalum múltjához, amelyről kiderült, hogy nagyon életképes a regény lapjain. Írásaimat ma is meghatározza a szülőföld. Úgy látszik, sokkal több élményt hoztam magammal, mint hittem volna.

Korábbi regényeit Pintér Lajos Tamási Áron Ábeljével rokonítja. Mindkettőjük hőse otthon akar lenni a világban, de míg Ábel elmegy, addig az ön hősei szinte ki se mozdulnak a falujukból. Legutóbbi regényének viszont, a mint a felszabadítóknak, amely az idei könyvhétre jelent meg, és itt, Kecskeméten is bemutatták, az országút lett a színtere.

Igazat kell adjak Pintér Lajosnak, amikor ezt a párhuzamot megvonta, és a kérdésben foglalt állításnak is, valóban egyfajta kifelé fordulás történt. Hőseim sorsán keresztül azt akartam éreztetni, hogy az embernek ott kell maradni, ahol valami hasznosat tehet magáért és a közösségéért. és amíg egészen csekély remény is van arra, hogy ezt megteheti, akkor kitart. Láttam, ismertem azokat az embereket, akikről írok. Ők ezt csinálták. A kimozdulás azonban már az előző könyvemben, az Izsakhárban is megtörtént, talán kissé jobban is érződik benne a cinizmus, tehát a kétely, mint szerettem volna. A Mint a felszabadítók színterét a háborús kényszer tette az országútra. Nem akartam hatásvadászó jelenetekről írni, de remélem, így is kiderül, az emberek miért vesztik el a hitüket, miért szorongnak, miért látják úgy, hogy ha értelmetlen tovább maradni, még a bizonytalanba is elmennek, és másutt próbálkoznak.

Nyomasztó a regény háttere, ennek ellenére nem tragikus a kicsengése. Igaz, egyetlen könyvének sem, mindegyikben ott bujkál valami derű is. Honnan ez a bizalom a léttel szemben?

Talán egyetlen könyvemnek sem tragikus a kicsengése, valami mindig oldja a szörnyűséget. Ezt, anélkül, hogy tudatosodott volna bennem, már gyerekkoromban éreztem a családomban, a környezetemben. De a derűt a későbbi mindennapi életemből is kölcsönöztem. Amikor Jugoszlávia széthullott, a háború kitört, tőlünk vagy száz kilométerre lőtték halomra egymást az emberek, ismerőseinket vitték el, én is hadköteles voltam abban az időben, éjszakánként a lépcsőházban dübörögtek. Úgy tudtuk túltenni magunkat a napi félelmeken, hogy megpróbáltuk kicselezni a ránk leselkedő csapdákat. Például én, mint főszerkesztő, megbeszéltem csöndben mindenkivel, akit behívhattak katonának, hogy ne vegye át a behívót, nekem jelentse telefonon, és abban a pillanatban tűnjön el, én majd visszaigazolom, hogy két nappal korábban elengedtem szabadságra. Ilyen ócska balkáni trükkökkel éltünk, egy eset kivételével be is vált. Persze, a katonai ügyosztályról szorongattak bennünket, de nem tudták ránk bizonyítani. másrészt megpróbáltunk könnyedén csevegni a dolgokról. Amennyire csak lehetett, magunk között megpróbáltuk a nevetségességét is fölfedezni. Nem póz volt ez a részünkről, hanem, talán nem hangzik dagályosnak, a túlélés módja.

Nem szokott ideológiai vitákban közvetlenül részt venni, nem deklarálja harsányan elveit publicisztikában sem. Regényeiben persze egyértelműen állást foglal. Hadd kérdezzem meg, mi a véleménye a manapság sokat citált közép-európaiságról?

Ifjú író koromban az európaiságra esküdtem. valójában a közép-európaiságot nálunk – még a régi, megboldogult Jugoszláviára gondolok – nem nagyon hangoztatták. Az az érzésem, hogy csak a rendszerváltások után vált gyakoribbá a közép-európai összetartozás gondolata. Nagyon sokféleképpen lehetne jellemezni, most csak egyet emelnék ki: a népesség keveredését, az egymásra utaltságot és az ezzel járó konfliktusokat. Szenttamáson ezt úgy éltem meg és úgy is ábrázolom, hogy az együttélés nagyon nehezen megy vagy sehogyan sem. Amíg az egyik nemzet alárendelt helyzetben érzi magát, már gyülemlik az indulat, a keserűség, és ennek nagyon tragikus végkifejletei lehetnek. Amikor Közép-Európát említem, és okvetlenül beleértem a Balkánt is, ebből indulok ki. Hasonló keveredés talán van Nyugat-Európában is, de ott, Baszkföldet és Észak-Írországot kivéve, többé-kevésbé kulturáltan meg tudják oldani. Közép-Európában nem. Az az érzésem, hogy valakik – nem csak politikusokra gondolok – még mindig térképeket rajzolnak. Láttam, hogy Jugoszláviában is rajzolták a térképeket, és láttam, hogy mi lett a következménye. Folyton a gyanús térképrajzolás jut eszembe, ahol a vonalak határokat jelölnek ahelyett, hogy ezeket a vonalakat elhalványítanák. Ezért nem vagyok túlzottan optimista a közép-európai békés együttélést illetően. Azt hiszem, sok időnek el kell telnie, amíg valamennyien belenyugszunk, hogy vannak és lesznek is más nyelvet beszélő emberek. és ez is elfogadható állapot.

Kérem, beszéljen új regényéről, amely elsőként a Forrásban jelenik meg!

Első fejezetei már a Forrásnál vannak, novembertől jelenik meg folytatásokban. Egy trilógia befejező része lesz, a Virágos katona és a Rózsaméz folytatása. Az első két regény magyarul három kiadásban is megjelent Latroknak is játszott címmel, a századfordulótól a második világháború kezdetéig, a magyar bevonulásig követi szenttamás életét. innen folytatom. Megpróbálom az 1941-től az ötvenes évek elejéig tartó rendkívül tragikus időszakot befogni, tehát a magyar bevonulástól a háború utáni megtorlásokig, amikor is elsősorban ártatlan emberek pusztultak el.

Régóta ígéri a trilógia befejezését, óriási a várakozás az olvasók és az irodalmárok részéről egyaránt. S okkal, hiszen könyvét, sokan látatlanul is Cseres Tibornak a Hideg napok és a Vérbosszú Bácskában című megrendítő köteteivel rokonítják. A megtorlásokról odaát lélektani gátlásból nem tudott írni?

Meg tudtam volna írni, biztattak is rá. De hát éppen a biztatás miatt halogattam. A biztatások így hangzottak: te vagy már annyira rafinált, hogy meg tudod úgy írni, hogy az igazság is kiderüljön, de azért senkinek se essen bántódása. Ez riasztott vissza évekig, hiszen olyasmik történtek, amiket nem a szocializmus tolvajnyelvén kellene megírni. Nem arról van szó, hogy új dolgokat mondanék, hiszen azóta tényfeltáró filmek készültek, vallomások jelentek meg. Úgy szeretném megírni, és most visszatérek a rögeszmémhez, amit már említettem, hogy a számomra fontos dolgokról úgy írjak, hogy aki elolvassa, lehetőleg az is érezze, hogy fontos erről tudni, és nem szabad felejteni. Ami nem jelenti azt, hogy bosszút akarok lihegni, csak tudni kell, és le kell vonni a tanulságot. mindenkinek magának.

Kecskeméti Lapok, 1996/szeptember