Jelen van és figyel

Összeírtam néhány témakört, amiről beszélgetnünk kellene, mielőtt elmentem az Új Könyvpiac felelős kiadójához, Lafferton Kálmánhoz és felelős szerkesztőjéhez, Pécsi Györgyihez. Meg akartam kérdezni, vajon mindenki nemzeti hős, aki a tudás leértékelődésének, az irodalom szerepvesztésének idején kulturális vállalkozást, könyvújságot alapít. Aztán a hősiességet kerültük, s a munkánál maradtunk. A házaspár húsz éve dolgozik szenvedéllyel és szakszerűen a magyar irodalomért, a magyar könyvért. A nyolcvanas évek végén indult sok kiváló lap közül elvétve tudott egy-egy fönnmaradni. Az Új Könyvpiacnak sikerült. Meglehet, csak ennyi a titkuk: kicsi szerkesztőség, nagy munka.

László Fe­renc, a kitűnő ko­lozsvári Bartók-ku­tató leg­utóbbi könyvének (Bartók markában, Ko­lozsvár, 2006) egyik beszédes című írásában („Ó Libánfal­va és Hodák!”) Bartók Béla 1914. ápri­li­si Ma­ros me­gyei gyűjtőútjára emléke­zik. Ez volt a hu­szon­ha­to­dik bánsági, erdélyi gyűjtőútja Bartóknak, s ez volt az, amely­nek legfőbb ho­zadéka majd valóságo­san is átalakítja egész gon­dol­kodásun­kat. Fo­nográfjával járja Bartók a színromán görgényi fal­va­kat, Felsőrépát, Libánfalvát, Görgény­hodákot, s aztán megtörténik a cso­da: rátalál a szar­vassá válto­zott fiak ko­lindájára Idecs­pa­takán és en­nek bővebb válto­zatára Felsőoro­szin.

„Ha már / halni kell: // Hát szemből Halál!” – írja Szilágyi Domokos a Héjjasfalva felé című – számomra egyik legizgalmasabb – kései versében. A vers először 1973-ban a szegedi Tiszatáj folyóiratban jelent meg, egy esztendővel megelőzve az erdélyi költő tragikus halálát, kötetben azonban már csak a posztumusz Tengerparti lakodalomban (1978), olyan jelentős, a költőszerepet újraértelmező költemények mellett, mint az Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850-ből, és a Radnóti Miklós mártírhalálát idéző Törpe ecloga.

Pedagógus, könyvtáros, szerkesztő, irodalomtörténész, kritikus, irodalomszervező, író. Szerteágazó, több szálon futó pálya az Öné. Van-e esetleg olyan szerep, amelyik kedvesebb, amellyel inkább azonosul? Ön hogyan határozná meg önmagát?

Nyitott, érdeklődő olvasónak gondolom magamat, azt hiszem, minden más ebből következik. A legrokonszenvesebb a szerkesztői szerep: irodalmi bábaasszonynak lenni. Ott lenni, ahol megszületik a mű, világba segíteni. Jó tíz évig vezettem a Kortárs folyóirat versrovatát, az utóbbi időben a szerkesztőkel közösen véleményezzük a kéziratokat. Irigyelt, de hálátlan a versszerkesztő munkája; özönlenek a versek, vagy affélék, a szerkesztő válogat, ez kell, ez nem kell, és rengeteg embert megsért. Ha tehetséget érez, kicsit noszogatja, a fedezet nélküli tülekedőt meg igyekszik észre sem venni. A Kortárs előtt két évtizedig egy könyves lapot vezettem, az Új Könyvpiacot: a legjobb könyvekről már a könyv megjelenésével egyidejűleg közöltünk ajánló recenziót, a szépirodalomtól a tudományos értekezéseken át a gyerekkönyvekig. Nagyon izgalmas, pezsgő időszaka ez életemnek: napi kapcsolatban álltam számos kiadói szerkesztővel és szerzővel. Összesen két elvárásom volt: a minőség, és az, hogy a kritika nem lehet ideologikus. Nagyon különböző irányultságú szerzők írtak a lapba természetes békében – felülírtuk a megosztottságot.

„Fiatal voltam, őrülten hittem az irodalomban”-olvashatjuk egyik írásában a Bárka folyóirat honlapján[1]. Átvette ennek a hitnek a szerepét az elköteleződés?

A hetvenes évek második felében meg a nyolcvanas években szocializálódtam, váltam felnőtté. Egyfelől merev, rettenetesen fullasztó, levegőtlen kádári diktatúráben éltünk, másfelől nagyon nyüzsgő-pezsgő szellemi évek voltak, nem csak a kortárs irodalomban. Egy kicsit kinyílt a világ. Én főleg a filmeket figyeltem. Mindent megnéztem, a jobbakat többször, rendszerint az első sorban, oda két forint volt a mozijegy. Tarkovszkij, Antonioni, Pasolini, Wajda, Jancsó, Huszárik, Kósa, Szabó István, aztán Bódy Gábor, Jeles András filmjeit. A Balázs Béla Stúdió, meg Sára Sándor és a Gulyás testvérek dokumentumfilmsorozatait. Kezdtük megismerni az elhallgatott meg elhazudott magyar történelmet. Egy időben napi színházba járó is voltam, de igazából az alternatív zene vonzott, Keksz, Balaton, Bizottság, Európa Kiadó, Cseh Tamás. Elindult a táncházmozgalom, az Erdély-járással – mint Kolumbusz Amerikát – fölfedeztük a határon túli magyarságot. A lengyel pápa meg a Szolidaritás mozgalom kezdetén Lengyelországba zarándokoltunk. A kijárási tilalom idején voltam Varsóban, tankok meg rohamosztagok vették körül az óvárost, tízezrek lágerekben meg a börtönökben, de a lengyelek nem féltek, és ezt borzongató volt megtapasztalni.

„Arról volt szó: ne hazudjunk. Az NMF [Nemzeti Megmentési Front] legkorábbi felhívásaiban már ott áll e kérő, kétségbeesetten parancsoló mondat: az elkövetkezőkben ne hazudjunk. Igen, tudjuk, első pillanatban éreztük, csak azt nem sejtettük, milyen nehéz lesz betartani.” – kezdi Szilágyi István Krónika című publicisztikai írását az az évben Utunkból Helikonná átnevezett hetilap 1990/3. számában, melyet 1990-ben további hat számozott írás követ ezzel a címmel, a következő évben pedig a Renegátlástalanul sorozatát adja közre, ugyanott. A Krónika sorozat a romániai rendszerváltás szinkron mérlege, a Renegátlástalanul a művész és humán értelmiség szerepvállalásaival való szembenézésé, a múlttal való elszámolásé.

Zsidó Ferenc következetesen folytatja a jelenkori Székelyföld szociografikus, lírai, máskor groteszkbe hajló élettörténeteinek az elmesélését. Előző, Huszonnégy című, a pikareszk és a szociográfia ötvözetének nevezhető regényében egy panelház (Romániában: blokkház) lakóinak mindennapjait világította át. Ebben a mindentudó narrátor, szakmájában kiégett helyi újságíró, jobb ötlet híján végiglátogatja annak a lakótelepi háznak a lakásait, amelyben ő maga és családja is él, s melynek lakóiról eladdig semmit vagy vajmi keveset tudott, hátha kisül belőle valamilyen tanulság, legalább egy eladható cikkecske. Persze, kaland is, meg nem is a saját élettérben barangolni, a groteszk, az abszurd minden lakótalálkozásban kódolva van.

Amikor a Kortárs folyóirat 2013. júliusi számában megjelent Ferenczes István Veszedelmekről álmodom című hosszú szépprózájának első része, majd aztán a második, s a harmadik, nemcsak a szerkesztők, maga a szerző sem látta, időben, térben, szereplőkben merre, meddig hajazik, tekergőzik tovább a nehezen meghatározható műfajú szöveg. Ferenczes többször is azt jelezte, hogy már az utolsó részt küldöm, esetleg még egyet, de aztán egyre csak kívánkozott a folytatás, amelyek az először 2018-ban megjelent hetedfélszáz oldalas monumentális könyvben találták meg a helyüket, hogy csekély, lényeget nem érintő korrekcióval 2021-ben újra kiadásra kerüljenek. 

„Tóth Erzsébet fölemeli a karját, szinte egyetlen mozdulattal versébe indul a világ.” – írta Ágh István az 1979-ben Egy végtelen vers közepe című debütáló, majd a második, az 1982-as Gyertyaszentelő köteteivel a magyar irodalomba eruptív erővel berobbant Tóth Erzsébetről. Némelyek szerint – bár vagy tucatnyi verseskötete megjelent – ezek a koraiak a legjobbak. Hogy legjobbak-e, nem tudom, mindenesetre: a legemlékezetesebbek, legnagyobb visszhangot kiváltóak.

Mire Darvasi Ferenc életútinterjúkötete megjelent, a beszélgetőtárs, Reményi József Tamás már nem élt. Túl közeli a halála, a könyvről szóló ismertető óhatatlanul átcsúszhat nekrológba: tisztelgő összegzésben méltányolni az életművet, az emberi magatartást. Jóskára sem tudok múlt időben gondolni, ahogy más, hozzám közel állónak érzett alkotókra, bár vele nem álltam közvetlen kapcsolatban, tudtunk egymásról, viszonyunk a ritka személyes találkozásainkkor, hogy úgy mondjam, normális volt, azaz nem feszengő, ahogy a „másik” oldalhoz tartozók közt gyakori. Már-már azt is mondhatnám, hogy meghitten közvetlen. Szerethető volt, nyílt, kedves, figyelmes, tapintatos. Jó természet. Nem mindenről beszéltünk, bizonyos pontokat nem érintettünk