Zsidó Ferenc következetesen folytatja a jelenkori Székelyföld szociografikus, lírai, máskor groteszkbe hajló élettörténeteinek az elmesélését. Előző, Huszonnégy című, a pikareszk és a szociográfia ötvözetének nevezhető regényében egy panelház (Romániában: blokkház) lakóinak mindennapjait világította át. Ebben a mindentudó narrátor, szakmájában kiégett helyi újságíró, jobb ötlet híján végiglátogatja annak a lakótelepi háznak a lakásait, amelyben ő maga és családja is él, s melynek lakóiról eladdig semmit vagy vajmi keveset tudott, hátha kisül belőle valamilyen tanulság, legalább egy eladható cikkecske. Persze, kaland is, meg nem is a saját élettérben barangolni, a groteszk, az abszurd minden lakótalálkozásban kódolva van.

Amikor a Kortárs folyóirat 2013. júliusi számában megjelent Ferenczes István Veszedelmekről álmodom című hosszú szépprózájának első része, majd aztán a második, s a harmadik, nemcsak a szerkesztők, maga a szerző sem látta, időben, térben, szereplőkben merre, meddig hajazik, tekergőzik tovább a nehezen meghatározható műfajú szöveg. Ferenczes többször is azt jelezte, hogy már az utolsó részt küldöm, esetleg még egyet, de aztán egyre csak kívánkozott a folytatás, amelyek az először 2018-ban megjelent hetedfélszáz oldalas monumentális könyvben találták meg a helyüket, hogy csekély, lényeget nem érintő korrekcióval 2021-ben újra kiadásra kerüljenek. 

„Tóth Erzsébet fölemeli a karját, szinte egyetlen mozdulattal versébe indul a világ.” – írta Ágh István az 1979-ben Egy végtelen vers közepe című debütáló, majd a második, az 1982-as Gyertyaszentelő köteteivel a magyar irodalomba eruptív erővel berobbant Tóth Erzsébetről. Némelyek szerint – bár vagy tucatnyi verseskötete megjelent – ezek a koraiak a legjobbak. Hogy legjobbak-e, nem tudom, mindenesetre: a legemlékezetesebbek, legnagyobb visszhangot kiváltóak.

Mire Darvasi Ferenc életútinterjúkötete megjelent, a beszélgetőtárs, Reményi József Tamás már nem élt. Túl közeli a halála, a könyvről szóló ismertető óhatatlanul átcsúszhat nekrológba: tisztelgő összegzésben méltányolni az életművet, az emberi magatartást. Jóskára sem tudok múlt időben gondolni, ahogy más, hozzám közel állónak érzett alkotókra, bár vele nem álltam közvetlen kapcsolatban, tudtunk egymásról, viszonyunk a ritka személyes találkozásainkkor, hogy úgy mondjam, normális volt, azaz nem feszengő, ahogy a „másik” oldalhoz tartozók közt gyakori. Már-már azt is mondhatnám, hogy meghitten közvetlen. Szerethető volt, nyílt, kedves, figyelmes, tapintatos. Jó természet. Nem mindenről beszéltünk, bizonyos pontokat nem érintettünk

 1968. augusztus 20-án, befejezve rokonainál, Nagykanizsán töltött nyaralását, Nagy Gáspár az esti vonattal leendő főiskolája városába, Szombathelyre utazik. A vonatot a város közelében megállítják, az utasokat átszállítják buszokra, és órákon át feszülten várakoznak. Nem értik a helyzetet. A busz előtt orosz és magyar géppisztolyos katonák strázsálnak, előttük pedig hosszú sorban szovjet tankok vonulnak.

1968. 1968. augusztus 20-án, a Varsói Szerződés országainak csapatai – Románia részvétele nélkül – megszállják Csehszlovákiát. Este 11 órakor a magyar honvédség a legnagyobb titokban megkezdi a Zala hadműveletet. A zalaegerszegi 8. számú gépkocsizó hadosztály bevonul Dél-Szlovákiába. A történelmi magyar nyelvterület határát nem lépik át. Losoncot 21-e hajnalára a rétsági tüzérezred foglalja el. Az intervenció és a helyőrségek kiépítése néhány város kivételével konfliktusmentesen zajlott.

Salinger, Golding kölyökregényeinek halvány erezetét vélik némelyek átsejleni Száraz Miklós György új kötetének kamasztörténeteiben; a szerző nem tiltakozik, néhány éve valóban újraolvasta azokat. Elindulhatnánk ezen a szálon is, de talán érdemesebb a mottóban megidézett Gion Nándornál maradnunk: „Szép őszre vágytunk, hogy elfeledtesse velünk a halált meg az egyéb szomorú dolgokat…” – a mottó a Sortűz egy fekete bivalyért című Gion-regény második mondata, az első pedig így hangzik: „Elmúlt egy bitang rossz nyár, szerettük volna minél gyorsabban elfelejteni, mert azon a nyáron megöltek valakit, akit nagyon kedveltünk.” A Bitang nyarak könyvcím tehát Giontól közvetlenül is átvándorolhatott akár, ahogy egyébként a 10 számozott történet nem egy címét is mintha Gion adta volna (Ahogy megöltük az öreg Gillt; Vérszegény történet Öreg Móré házáról, egy betörésről és egy festményről; Történet, ami nem kezdődik el), s még a kötet bizonytalan műfajisága is emlékeztethet Gion lazán összefüggő rövidtörténeteire, például az Angyali vigasságra: a narrátor, a helyszín, a cselekvéskör ugyanaz, többnyire a szereplők is ugyanazok, de a történet nem szerveződik regénnyé – a Bitang nyarak műfajmeghatározásánál is, hasonló érveléssel, maradhatunk a novellafüzérnél.

A Vendégszerető avagy Szindbád Marienbadban 1992-es verseskötete borítójára Szőcs Géza azt írta, hogy „Sz. G. utolsó verseskönyve”. Az olvasó, persze, aligha vette komolyan, elképzelhetetlennek tartotta, hogy népszerűsége, elismertsége csúcsán Szőcs abbahagyja a versírást – ámbár az irodalom világában nem lett volna példátlan –, főleg, hogy a kelet-közép-európai rendszerváltozások után végre megszabadultak az írók a cenzúrától, kiléphettek a korlátozott szólásszabadságból a korlátok nélkülibe. De Szőcs nem is verset, hanem verseskötetet említ.

Tóth Lászlót egyszer tréfásan a szlovákiai magyar irodalom bolygó zsidójának neveztem, merthogy két-három ország közt élt-költözött ide-oda, miközben természetes anyanyelvi közösségét, anyanyelve nyelvi határait nem hagyta el.

„Már mindenki lehet költő a helyesírás ismeretében”, Kondor Béla, valamikor a hatvanas évek vége felé csattant föl, megelégelvén, hogy boldog-boldogtalan verset ír, aztán azt is írta még, hogy „Ceruzarágcsáló költők felhője lepett meg / – kedves kis ország – / és letarolnak minden ültetvényt. […] Ha fogytán a papír, / majd egymást falják, / mint a pókok ájtatos férjeiket.” Utóbb Domokos Mátyás veselkedett neki, hogy ellenőrizze, tényleg „versíró nép” vagyunk-e, mint hírlett, s hírlik azóta is. Megszámolta, hogy 1975-ben 65 verseskötet jelent meg Magyarországon, a 65 kötet pedig 220 ezer verssort tartalmazott. És elhűlt, mert a „világirodalom leghosszabb ismert éposza, a Mahábhárata összterjedelme csak kétszázezer sor”.  Tanulság röviden: sok vers, kevés költészet, dolgozik a versírógép.