Ahogy Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról verse az ’56-os forradalomnak, úgy vált Nagy Gáspár 1984-ben megjelent Öröknyár: elmúltam 9 éves című költeménye – melyben Nagy Imre eltemetését és a gyilkosok néven nevezését követelte – a magyar forradalom emlékezetének ikonikus versévé. Az Öröknyár… és az 1986-os A Fiú naplójából című versek megjelenését országos politikai botrányok követték, szerkesztők leváltása, és a szegedi Tiszatáj folyóirat betiltása. Nagy Gáspár azonban nemcsak e két versével, de egész költészetével és ezzel a költészettel tökéletesen egybevágó életével őrizte a magyar forradalom tisztaságának és méltóságának az emlékezetét.
Szülőfalujában, a Vas megyei Bérbaltaváron gyermekként személyesen találkozott a Nyugatra menekülő ’56-os hősökkel. Sokan az ő házukban szálltak meg, hallgatta történeteiket, és emlékezetébe égett, amikor két évvel később, 1958-ban Nagy Imréék kivégzését családja megsiratta. Nagy Gáspárt mélyen vallásos katolikus családja, értéktrendjéhez hűen, az állami vezetés részéről éppen csak megtűrt pannonhalmi bencés gimnáziumba íratta be. Pannonhalmán tanúja volt tanárai meghurcolásának, a rendszer hisztérikus bizalmatlanságának, de „Szent Márton hegyén”, melynek kolostorát Szent István királyunk alapította, a nemzet ezeréves és a kereszténység kétezer éves hagyományához való kulturális, lelki, erkölcsi hűsége is megerősítést kapott. Akkoriban felekezeti gimnáziumból s bölcsészkaron esélytelen volt a továbbtanulás, Nagy Gáspár a szombathelyi Tanárképző Főiskolára jelentkezett, ám kiváló tanulmányai ellenére oda is csak előfelvételivel juthatott be. Sorsszerű, hogy Nagykanizsáról éppen 1968. augusztus 20-án utazott át Szombathelyre, így szemtanúja lett a magyar és az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet katonaság mozgósításának és a csehszlovákiai bevonulásnak. Ezt a sokkoló élményét idézi fel a könyvünkben is olvasható Legény-részlet című elbeszélésében.
Nagy Gáspárt – vallomása szerint – valójában az 1968-as szégyenteljes csehszlovákiai megszállás, a Prágai Tavasz leverése tette érzékennyé a történelem iránt. A Szent István napján az országból Csehszlovákiába dübörgő testvéri tankok szégyene ébresztette rá arra, hogy a magyar forradalom vérbefojtása után 12 évvel sem beszél senki sem a világtörténelmi jelentőségű forradalomról, sem az azt követő rettenetes megtorlásról. Mintha Csipkerózsika-álmát aludná az ország, nemcsak a nyilvános közbeszéd nem érint(het)i az igazságot, de a megrontott magánszférában a családok is hallgatnak, holott takargatott, országos, történelmi bűnök terhelik a párthatalmat, tisztázatlan múltunk és temetetlen halottaink vannak.
Már első kötetében (Koronatűz, 1975) olvashatjuk klasszikussá vált sorait, életprogramját: „Lefokozott szívűeknek / valami szabadítót mondani”. Erkölcsi hite és meggyőződése szerint vallotta az emlékezés jogát és felelősségét. Valójában azonban Nagy Gáspár soha nem politikában, mindig evidenciális értékekben, erkölcsi axiómákban gondolkodott. Következetes volt önmagához, saját erkölcsi normáihoz, amelyek egybeestek a kétezer éves kereszténység, a szülői-paraszti értékrend és a magyar irodalom legnemesebb hagyományának normáival. Egyszerűen csak komolyan vette, hogy az íróknak erkölcsi kötelességük az igazmondás, hogy az igazságot akkor is ki kell mondani, ha kényelmetlen, és akkor is, ha személyes egzisztenciája kifejezetten megsínyli azt. Ottlik Gézát idézte: „Író nem állhat a hatalom napos oldalán. (Még akkor sem, ha az ő oldala.) […] Más országnak talán lehet jó írója rossz jellemmel. Mi ehhez kicsi ország vagyunk, úgy látszik. Nálunk, furcsa módon, a jellembeli gyengeség, gyávaság vagy magánéleti »linkség«, enyhe csirkefogóság is áttételessé válik, mállasztani kezdi az írói tehetséget is.”
A már országosan ismert és elismert költőt 1981-ben, az első viharos, fölemelt fejű ülésen titkos szavazással a Magyar Írók Szövetsége választmányának legfiatalabb tagjává és titkárává választják. Egyre nyíltabban beszél verseiben Kádár János bűnösségéről, és az ’56-os forradalom politikai elsikkasztásáról. 1984-ben a tatabányai Új Forrás közli az Öröknyár: elmúltam 9 éves című versét, melyben félreérthetetlenül utal Nagy Imrére és az ’56-os mártírok gyilkosaira: „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI”. A vers megjelenése a hatalom példátlan arroganciáját váltja ki. A visszás helyzetben lemond titkári állásáról, de elveihez hű marad. Szent Pált idézi: „Hirdesd az igét, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan… mert jön idő, amikor… az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják. Te azonban maradj mindenben meggondolt, viseld el a bajokat, teljesítsd az ige hirdetőjének feladatát, töltsd be szolgálatodat.” 1986-ban a szegedi Tiszatáj folyóiratban közreadott újabb ötvenhatos verséért Kádár személyes utasítására meneszti a pártvezetés a lap szerkesztőit, a költőt szilenciumra ítélik. 1999-es visszaemlékezésében korrekt lelkiismerettel írja Monostori Imre, az Új Forrás akkori főszerkesztője: „már legalább tíz éve büszkén hangoztathatnám azt is, hogy én (mi) már akkor követeltem, követeltük Nagy Imre rehabilitálását, újratemetését stb. Ámde ez a bátorság, sőt vakmerőség csak Nagy Gáspárban volt meg.” Hatalmas örökség folytatójaként, de alapvetően erkölcsi, mentális önazonossága megőrzéseként szakadt ki belőle a szabadító szó: „dehogyis voltam bátor, csak éppen nem mertem félni”. Verseivel, konok következetességével nemcsak a párthatalmat hozta kényelmetlen helyzetbe, hanem írótársait is. Földobta a labdát, és szétvált a sorfal. Voltak, akik megerősítették, voltak, akik fanyalogtak, mert félelmüket nem merték bevallani, kényelmükről nem akartak lemondani, vagy már a másik pályára játszottak. A Tiszatáj történetét földolgozó Gyuris György könyvünkben is közölt tanulmányrészletéből az olvasó számára is pontosan kirajzolódik a párthatalom hisztérikus durvasága, és kirajzolódik az írótársadalom megosztódása, megosztottsága is.
Rendszerváltó verseknek nevezte monográfusa, Görömbei András irodalomtörténész a költőnek azokat az egykor botrányosnak minősített költeményeit, melyek ma már méltán számítanak a magyar irodalom kultikus darabjainak. Okkal, hiszen hiába tiltották be írásait a nyolcvanas években, Nagy Gáspár nyilvános és egyértelmű megszólalásai után már hallgatni sem lehetett ugyanúgy, mint előtte. Vallotta, hogy „egy élére állított vers sokat tehet”, s valóban, a történelmi felejtésre, kábaságra, amnéziára ítélt Magyarországon az ő emlékező versei szólították meg először elemi erővel az országot úgy, hogy a hatalom is beleremegett. Közéleti költészete jelentősen hozzájárult a nyolcvanas évek szellemi ellenállásához, politikai szerepet azonban Nagy Gáspár sem akkor, sem később nem vállalt – kizárólag verseivel vált az erőteljesen formálódó szellemi népnemzeti mozgalom egyik meghatározó személyiségévé.
A rendszerváltozást üdvözölte, erkölcsi kárpótlásnak tekintette, hogy Nagy Imre 1989-es újratemetésekor közkívánatra az Írószövetség nevében Cseres Tibor elnökkel ő koszorúzta meg a mártírok sírját. De keserűséggel töltötte el a rendszerváltozás drámai ellentmondásossága, a régi hatalom új köntösben való átmentése, a társadalmi, nemzeti megosztottság, és különösen ’56 megítélésének és emlékezetének elsikkasztása, elmaszatolása, az erkölcsi rehabilitáció elhúzódása.
Nagy Gáspár pedig, mint a pompeji katona, hajlíthatatlan, konok következetességgel – addig is – örök őrzője és védelmezője az ötvenhatos magyar forradalom emlékezetének: „Talán kell még ötven év… / akkorra már mindenki lelép / ezen és azon az oldalon… / s nem marad már más egyéb, / csak vegytisztán a forradalom!”
*
Amikor az 1956-os magyar forradalomra emlékezünk, egy hosszú, drámaian ellentmondásos folyamatra emlékezünk. Emlékezünk az októberi forradalomra, a világ csodájára, mert példa nélküli, ahogy Hanna Arendt írja, hogy nem a jobb életért, hanem kizárólag a szabadságért és az igazságért, igaz szóért vonultak utcára az emberek. Emlékezünk a hősökre, a szent suhancokra, és emlékezünk a megtorlásra, a kivégzett mártír, a bebörtönzött és az országból elmenekült honfitársainkra. És emlékezünk a kényszer-amnéziás kádári évekre, amikor nemcsak emlékezni volt tilos, de nevén nevezni sem szabadott a forradalmat. És emlékezünk a rendszerváltozásra, Nagy Imre és társai újratemetésére, és 2006-ra, a forradalom 50. évfordulóján a lovasrendőr-rohamra, a Kossuth téri kordonokra.
Verseket és vegyes műfajú prózai írásokat tartalmazó válogatásunk teljes hosszmetszetében, korba ágyazottan mutatja be Nagy Gáspár ötvenhatos elkötelezettségét és az ő költészetén keresztül ’56 emlékezettörténetét.
Versválogatásunk közli a költő összeállításában, 2002-ben a Püski Kiadó gondozásában megjelent ’56-os Nagy Gáspár-verseket, ezeket egészítettük ki részben a későbbi opuszokkal (Fénylő arcok és tükörképek, Október végi tiszta lángok), részben azokkal a korábbi versekkel, amelyek Nagy Gáspárban a magyar nemzet szabadsággal, hűséggel, igazságszeretettel, morális tisztasággal jellemezhető mindenkori forradalomképét kiformálták: élete utolsó éveiben a forradalom nemzeti és európai jelentőségét felismerve, a költő egyetlen gyönyörű, méltóságteljes és emelkedett folyamat állomásainak látta 1848-at, 1956-ot és 1989-et.
Nagy Gáspár Öröknyár: elmúltam 9 éves című verse „vakmerően” és nyíltan már 1984-ben, a legérzékenyebb pontján vonta kétségbe a Kádár-rendszer legitimitását, ezért is emelkedhetett a forradalom emlékezetének szimbólumává. ’56-os és „56-os” versei pedig valamiképpen leképezik a magyarországi társadalom önképének változásait. Ezért a gyűjteménybe olyan dokumentumokat, interjúrészleteket, tanulmányokat is beválogattunk, amelyekből – középpontban a magyar írótársadalom szerveződésével – élményszerűen kirajzolódik a kor és korszak rendkívül mozgalmas és izgalmas története. Ráláthatunk a hetvenes s különösen a nyolcvanas, kilencvenes évek korántsem homogén szellemi, politikai kataklizmáira, drámáira, visszásságaira, ellentmondásosságaira – mert ezekre is emlékeznünk kell.
