Idestova jó esztendeje forgatgatom Bereményi Géza 2016-ban megjelent Versek című kötetét. Eredetileg recenziófélét gondoltam írni róla, Bereményit fontos írónak tartom, legyen regény (Legendárium), színházi darab (Vadnai Bébi), filmforgatókönyv (A tanítványok, Eldorádó, A Hídember), fontosabbnak, mint a híre (kanonizációja). Bereményinek van víziója a világról, a Cseh Tamás-dal pedig stílust tört és stílust teremtett. A recenzióféléből nem lett semmi, talán nem szükséges magyaráznom, miért, képtelen voltam önmagukban is megálló szövegeknek tekinteni a Bereményi-verseket.
Cseh Tamás dalait, 1977-ben, első lemezének, a Levél nővéremnek a megjelenésekor ismertem meg, és azonnal elemi erővel hatottak rám. Mintha hirtelen megráztak volna, ébredjek fel, ez az a finoman ironikus-elégikus modor, tónus, hangulat, viszonyulás, ami egészen az enyém. A Levél nővéremnek lemezt ezermilliószor hallgattuk, s talán ma is végig tudnám mondani-dudorászni a teljes összeállítást. A Fehér babák, az Antoine és Desiré lemezeket még rengetegszer, de a Frontátvonulást, a Jóslatot, a Nyugati pályaduvart már lankadtabb lélekkel hallgattam, aztán, bár továbbra is figyelgettem, el-elmentem egy-egy önálló estjére, bakelit lemezeit később is megvettem, a nyolcvanas évek végére elmúlt a Cseh Tamás-korszakom.
Ám mindig fölütöm a fejemet, ha manapság tízen-huszonévesek Cseh Tamás-rajongásába botlok. Negyven éve (1977) jelent meg az első, a Levél nővéremnek lemez, és mégis, lázadás ide vagy oda, a szülők zenéjéért rajong az utódok nemzedéke. Bajnak persze nem baj, csak érdekes. De most nem Cseh Tamásról akarok beszélni, hanem a Bereményi-versekről. Vagy talán mégis Cseh Tamásról. Illetve a jelenségről.
Újra és újra előveszem, forgatgatom Bereményi verseskötetét, s azt veszem észre, hogy azoknál a szövegeknél horgonyzok le, amelyeket a gitáros-énekes előadásából jól ismerek. És, persze, mindig hallom is a verseket, s magamban dudorászgatom is. Hiába próbálom elképzelni Cseh Tamás nélkül a Bereményi-szövegeket, nem megy. Föladom, nem erőltetem.
A jelenség izgalmas. Az első lemez negyven éve jelent meg, s ha a pre-korszakot is hozzáveszem, nagyjából fél évszázadon át hatottak és hatnak a Cseh Tamás–Bereményi páros énekelt dalai, szövegei. Negyven-ötven év alatt, évi húsz új verseskötettel, igen barátságosan kalkulálva, legalább 800-1000 új verseskönyv jelent meg (egyik évben megpróbáltam megszámolnia csak az adott év elsőköteteseit, úgy emlékszem, ötvenhez közeledve föladtam).
Nyilván badar dolog a kultúra/művészet különböző szegmenseit számszaki alapon hatás szempontjából összevetni, de kísért a kisördög. Ha mérlegre tennénk, a mondjuk ezer verseskötetet (hogy hány költő is indulhatott, becsülni sem merem) és a Bereményi-szövegeket, az ezer (vagy kétezer, vagy több) verseskötet együttesen sem jelentene töredék ellensúlyt amazzal szemben.
Ha megkérdeznénk (kérdezzük meg), hogy amennyiben a Bereményi-dalszövegeket – a jelen kötet címe szerint is – elfogadjuk rendes versnek, Bereményit pedig nemcsak nagyszerű írónak, de rendes költőnek is, és ha a B.-versek önmagukban ekkora hatással bírtak, hatásuk szétszóródott-e a magyar irodalom, a költészet és a költészet befogadásának az egészére? Például, vajon a B.-versek elsöprő ereje miatt több lett-e a versolvasó, verskedvelő – nos, nagy bizonyossággal kijelenthetjük, hogy nem. Hogy a Bereményi-stílus, modor, technika, egyáltalán a sanzon mint műfaj hatott-e fiatalabb költőkre, észlelhető-e akár csak reminiszcenciaszerűen a B.-vers jelenléte – megveszekedett versolvasóként azt mondhatom, hogy az amatőr vagy laikus versszerzők költeményeiben igen, de a ’kanonizált’ költészetben nem. Holott az erőteljes költészet, ha iskolát nem is teremt föltétlenül, felismerhető követőket mindig vonz (Oravecz Imre, Zalán Tibor, Parti Nagy Lajos, Szőcs Géza, Markó Béla, KAF, Orbán János Dénes, Kemény István, Térey János – csak néhány ’közönségsikeresebb’ költőt említve).
Akkor hát?
„Csak még egyszer gyere elő a résből, hol elbújtál gyerekkorom, / csak kő legyek, csak bogár legyek, és engedj újra füveiddel / játszanom.” – ez, mondjuk, költészet. De: „Néhány lepedőt összekötve / leeresztettünk a földszintre / és egy Ica nevű nőt így húztunk fel.” – erre meg nem mondanám. „Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk? / Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk? / Itt van a város, vagyunk lakói, / maradunk itten, neve is van: Budapest.” – itt meg: hm, fene tudja.
Akkor hát? A magyar irodalomtörténet – a pillanatnyi ’trendek’ alapján úgy sejtem – nem fogja költészetként ’kanonizálni’, az egyetemes magyar költészet maradandó hagyományába beemelni Bereményi Géza dalszövegeit. Ettől függetlenül generációk személyes kulturális emlékezete meg beemeli, mégpedig eléggé kitüntetett helyen.
Akkor hát? Jól van ez így! Kinek kedve, ideje, szortírozgassa, melyik Bereményi-szöveg költészet, sanzon, igényes dalszöveg vagy más, én föladtam, de változatlanul fontos része a személyes kulturális emlékezetemnek a Levél nővéremnek lemez, dalainak minden utalását érzem és értem, egyetlen sora, egyetlen töredék dallama is elemi erővel idézi fel számomra a hetvenes-nyolcvanas évek hangulatát. (A kánonnal meg törődjön más!)
