Ferenczes István egész életműve leírható a huszadik századi székely és a csángó magyar sors hiteles és költői megfogalmazásával. Kortársai közt alighanem az egyetlen jelentős életművet létrehozó alkotó, aki teljes szívvel, feltétel nélküli szeretettel, közvetlenül vállalja és vallja a velük való sorsközösséget. 

„Egyértelmű, hogy amikor (elég hirtelen) arról döntöttem, hogy író leszek, akkor a két háború közötti népi írók, illetve az Erdélyi Fiatalok fele fordultam, a falukutatók irányába. Aztán újságíróskodásom első évei meggyőztek, hogy helyesen döntöttem. Illyés Gyula Puszták népe, Nagy Lajos Kiskunhalom, Veres Péter Gyepsor, Bözödi György Székely bánja, Balázs Ferenc A rög alatt, Féja Géza Viharsarok, Szabó Zoltán A tardi helyzet, Tamási Áron Bajlátott szülőföld című munkái jobban érdekeltek, mint az irodalom- vagy költészetelméleti munkák. Kora eszmélésemtől fogva volt bennem valami plebejusi indulat, az elesettek, a szenvedők, meghurcoltak, a kicsik felé hajló empátia. Azt hiszem, rájuk néztem igazán fel." – emlékezik indulásáról. A legkiválóbb szociográfiai irodalomtól tanult, amely mindennemű romantikának, stilizációnak ellenállt, szigorúan ragaszkodott a tényekhez, a tényeket, a „nyers valóságot" viszont a társadalmi, történelmi igazságosság, méltányosság, arányosság, emberség szempontjából értelmezte.

Iskoláihoz, mestereihez hasonlóan (ld. Magyarország felfedezése sorozat) Ferenczes István is módszeresen ismeretlen területeket tár fel, szülőföldje elhallgattatott félmúltjának a történelmét, jelenének tragikus sorsát, sorsának esélyeit. Oknyomozó, vérbeli újságíróként, elszánt szociográfusként sokféle forrást, dokumentumot, személyes emlékezést fölkutat, mert minden vonatkozásban valósághűségre törekszik, de – példaképeivel ellentétben – Ferenczes úgy objektív, hogy egészen ott van¸ benne él abban a világban, amelyet írásaiban leképez, elmesél, íróilag újrateremt. Költészetével egyenértékű „riport-novelláiban" megújítja az irodalmi szociográfia műfaját, mint a Székely apokalipszis, az Ordasok tépte tájon, a Székely tántorgó, illetve személyes eredettörténetébe beágyazottan a bukaresti magyarok kálváriáját mostanában feldolgozó megrendítő dokumentumriportjában (Veszedelmekről álmodom).

Prózájához hasonlóan költészetének is legfontosabb aggodalma a romániai magyarság biológiai, nyelvi, kulturális megmaradásának a kérdése, mely fokozatosan táguló körökben építkezve roppant pazar költészetté teljesedik. Szinte a teljes lírai és anyanyelvi hagyományt mozgósítja, a népdaloktól, balladáktól, liturgikus énekektől Mikes Kelemen levelein át napjaink élőbeszédének fájdalmasan groteszk nyelvromlásáig. Megújítja a dalformát, a poémát, az avantgárd montázstechnikát, a szonettet, s a posztmodern legteljesebb szabadságát felhasználva a szerepversekben rátalál egyfajta meta-világirodalmi nyelvre is.  Költői világának alfája a szülőföld, az anyanyelv védelme, omegája viszont – a költészet természete szerint – a világ teljessége. A pátosztól a fanyar groteszken át az önfeledt játékig, a profántól, banálistól a szakrálisig, a versformák és műfajok enciklopédikus gazdagságában, sokféle formában és regiszteren szólalnak meg a Ferenczes-versek, hogy kifejezzék a kisebbségben élő magyarság panaszát és az ember egyetemes és olthatatlan életszeretetét és szabadságvágyát.

Költészete

Ferenczes István életkorbeli nemzedéktársai, az irodalomtörténet által második Forrás nemzedéknek nevezett írói csoportosulás – a kolozsvári Bolyai egyetem magyar szakos hallgatói, Farkas Árpád, Király László, Palocsay Zsigmond, Magyari Lajos, Kenéz Ferenc, Vásárhelyi Géza, Balla Zsófia, Cseke Gábor – a Vitorlaének (1967) című antológiával lépett pályára. Ferenczes biológia szakra járt Kolozsvárra, alig kapcsolódott a bolyaisokhoz, az egyetem után sem irodalmi pályára, sem írói környezetbe nem került, újságíró lett Csíkszeredán, így némiképp lemaradt a nemzedéki szerveződéséről, költészeti útkeresése azonban fő vonalaiban rokon a forrásosokéval. A második Forrás-nemzedék részben folytatta az előttük járók – Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár – avantgárd modernizmusát, de az ő egyetemesség-centrikusságukkal szemben figyelmük elsősorban a nemzetiségi létezés gondjaira irányult, hagyományválasztásukban pedig hangsúlyos fordultak a gazdag folklór- és a régi magyar költészet felé.

Ferenczes István első két kötete még „Ferencz S. István" szerzői névvel jelent meg (Nyári vándorlások, 1972; Utolsó kenyér, 1978), s csak harmadik kötetétől (Ki virággal megveretett, 1984) használja a „Ferenczes István" nevet.

Bár a kilencvenes évekre érik a kortárs romániai magyar irodalom meghatározó költőjévé, már a korai versekben megmutatkozik jellegzetes poétikai karaktere: a pazar nyelv, a szürrealisztikus, látomásos képiség, az erdélyi és a csángó népköltészet szabad felhasználása és általában a dalszerűség, valamint a poémák, hosszú versek kitüntetett jelenléte.

Első poémája, a hét tételes Rodostó (Utolsó kenyér, 1978) sajátos szerepvers. A száműzött Mikes Kelemen élete fordulópontjait rapszodikus vallomássorozatban idézi fel Rodostóba érkezésétől haláláig, a reménytől a keserű csalódásokon át a halál megbékélt elfogadásáig. A szabad vers érzelmileg roppant gazdag lírai számvetés, nem az ismert történet elemei és szöveg-fragmentumai, hanem az Én érzelmi ritmusa szervezi az enyhén archaizáló költeményt. Harmadik kötete, a Ki virággal megveretett (1984) három hosszú vers: a címadó műben folklorisztikus versformák (ráolvasás, ballada, mondóka) változataiba szokatlan módon a szülőföld növény- és virág világának enciklopédikus leltárával írja le a hazát. Az avantgárd montázstechnika szervezi a Mint aláaknázott váróteremben és a Hó hull az örök vadászmezőkre című poémáit: lírai etűdök, prózai szövegek, szabad vers, dal, vendégszöveg követi egymást, merész vizuális elemek (képvers betét, keretezett szövegdoboz, tipográfiai alakzatok) törik meg az érzelmileg roppant gazdag lírai gondolatfutamot. A szabad asszociációs dinamikus „kavalkád" a Trianon utáni sorsot faggatja a század teljes kollektív és történelmében és személyes történeteiben. Ferenczes új módon viszonyul a kisebbségi sorshoz: a Hó hull… versben a rezervátumban élő indiánok hajtóvadászata a világmodellje az erdélyi magyarság lét- és sorshelyzetének: „Nagy zsákmányoknak évada ez / az összkomfortos magaslesen / megnyúzva nyerít / a mítoszok fehér lova".

A poémák vagy hosszú versek két legjelentősebb darabja a Bacchatio Transsylvanica (1981-85) és a Didergés (1998). Az előbbi tulajdonképpen Énekek éneke: gáláns-lovagias szerelmes vallomás, a kedves szépségének, értékének, kedvességének a felmagasztalása. De sajátos szerelmes ének, mert a groteszk hely- és időmegjelölés kizökkent a jelenből s mitikus, álomszerű költői térbe helyezi a verset, ugyanakkor fanyarul rájátszik a mindennemű és elemi rendet, szabályt, törvény fölrúgó valóságra: „Mikor Qxyhuatwandzán / szombaton volt a vasárnap […] én bünkösd havában csütörtök voltam / teleholdkor ortodox havazásban / vártam hiába a kedvest". Ferenczes Qxyhuatwandzája Gulácsy Lajos, s majd Kormos István Nakonxipánjához hasonlóan álombéli, költőileg teremtett világ, Ferenczesnél azonban a szerelmesek tökéletes, vágyott világába minduntalan betörnek a mindennapok keservei, a vers így a vágyott eszmény és a való bájos és keserű drámai ütköztetése lesz. A Bacchatio Transsylvanica meghökkentő újszerűsége a vers pompázatosan eruptív nyelvezete. A költő a nyelvbotlások, nyelvi véletlenek, nonszenszek halmozott alkalmazásával olyan pazar beszédmódot hoz létre, amely felszabadító játék is, ám a nyelvi véletlenek mindig komoran jelentésesek: „fejedre / dérdíjat tűztek / írdetik ellened / országos sörözés // hűneidről / lurilláznak / angolkóros kürtök /  s befúvós hangszerek […] ég veled hífjúság // sarkangyalok / körzik / halálmaid / fejedre / térdíjat tűztek // vámpírosan zuhan le / mögötted a / csüggöny". A Didergés című monológ inspiráló szövegelőzménye minden bizonnyal a vajdasági Domonkos Istvánnak az identitását vesztett vendégmunkás infinitivuszokban beszélő, Kormányeltörésben (1971) című, s szinte a megjelenése pillanatában kultikussá vált verse. Ferenczes vershőse iskolázatlan moldvai csángó vendégmunkás, az országok, nemzetek, kultúrák, nyelvek közötti senki földjén, Istentől is elhagyatva próbálja a maga roncsolt kulturális emlékezetére támaszkodva körülírni, meghatározni identitását, helyét abban a világban, amelyikben végképp nincs, nem lehet otthon: „futnék bé Budapest / azt mond büdös oláh / ha mond mocsok bozgor / futnék ki Bukarest / hol hát lenne haza".

A hosszú versek, poémák mellett Ferenczes István költészetét kezdettől jellemzik a rövidebb folklorisztikus dalok (Visszanéző, Csángó bölcsődal, Felcsíki legénytánc, Ballada) és apokrifek (Bornemisza Péter Erdélyben, Bölcsődal, Arany János bujdosásai, Pastorale con morbidezza, Addenda a LX zsoltárhoz), majd a szonettek, sőt a haikuk is. A kilencvenes évek romániai, majd a 2004-es magyarországi állampolgársági népszavazás keserű tapasztalata fölerősíti a költő kisebbségi sorsot megfogalmazó közéleti versvonulatát, s az évek során e témakörben megjelenő verseit 2010-ben különleges kötetegésszé komponálta a leginkább a Weöres Sándor Psychéjével rokonítható Zazpi című könyvében. A Zazpi-versek főhőse egy spanyol-portugál, ibér, baszk, gallego meg Isten tudja, miféle keverékköltő és kalandor, aki, a spanyol gyarmatosítás idején, kikeveredve a latin Újvilágba kecsuául is megtanult, s valahol ott veszett a limai őserdőben. A részben hiteles, részben költött jegyzetekkel kiegészített és egésszé formált történettel és a Zazpi figurával – alteregóval – Ferenczes István megteremtett egy meta-világirodalmi nyelvet, egy olyan tágas kulturális teret, amely nyelvi és nemzeti beágyazottságtól függetlenül is értelmezhető és befogadható, s ebben a tág térben saját gyötrelmes keserveit is elpanaszolhatja, de nem kevésbé fontos, hogy ő maga ki is szabadulhat a kisnépi-kisnyelvi kötöttségekből. Bár a kötet központi gondolata a hazavesztés egyetemes sorstapasztalata, a Zazpi-versek a költészetről, az élet értelméről, a lét egészéről való játékos és bölcseleti összegzések is, s nem utolsó sorban Ferenczes poeta doctusi karakterének enciklopédikus tára is. A versformák pazarul gazdag regiszterén, a költészet eszközével és erejével fedezi föl és honosítja számunkra az alig ismert, sok titokzatossággal átszőtt hispán-latin világot: madrigál, gázel, rubái, quintilla, seguidilla, szerenád, soledad, glosa~glossza, eposztöredék, gallego népköltés, kecsua dal, siralmas ének, ária és opera, félszonett, limerick, copla, cantar. Ferenczes István az akadémikusan kötöttek mellett (szonett) kitüntetetten és célzottan használja a költői habitusához közelebb álló, érzelemgazdag, zeneileg, ritmikailag erősen intonált, verstanilag nagyobb szabadságot adó spanyolos versformákat (a dal~cantar különféle változatai, románc, verses fabula). Nemcsak motivikusan mutat rá a gyarmati sorba taszított latin-amerikai indiánok és a kisebbségben élő romániai magyarság jövőképének sorspárhuzamára, de a párhuzamot virtuóz módon poétikailag is megfelelteti. Például a Kompország című, Ady-intertextusos versben: a Titicaca tó nádszigetein lakó, a lét ingatagságát valóságosan naponta megélő indiánok hazavesztése tragikus jövőképe a szórványosodó magyarságnak: „Kompország ez, sárból, nádból tákolt haza, […] Alul pokol, fölül az örök hóhatár, / mint a sebet Isten egyszülött fián, / a tenger, a tenger, ördöglakatot zár, / és meghal itt az utolsó indián." Az ezeréves katolikus istenkép, szakrális áhítat és kultúrkör nemzeti-egyetemes megfelelése pedig, ahogy a latin mise szertartásrendje szerint épülő Amor mistica ciklus (önálló könyvként is megjelent) versei is jelzik, evidencia: „Hatalmas voltod előtt / az ember oly parány, / Istenem, mint lehet / elbírni ily arányt, / viselni a semmihez / sem mérhető magányt."

Prózája a kilencvenes években

Ferenczes István az egyetem után, 1968-tól a frissen megalakuló csíkszeredai Hargita Népe újságírójaként dolgozik, de 1975-ben politikai okokból eltávolítják, ám 1979-től a '89-es fordulatig ismét újságíró, a bukaresti Falvak Dolgozó Népe székelyföldi tudósítója. Szülőfaluja, Csíkpálfalva mindössze pár kilométer távolságra esik Csíkszeredától, valójában a lugosi gimnáziumi és a kolozsvári egyetemi évek kivételével egész életét szülőföldjén élte, éli. Újságíróként, tudósítóként megismerte a felcsíki és a gyergyói régiót, a Falvak Népe munkatársaként pedig a moldvai csángó magyar falvakat, embereket.  Beke György mellett valószínűleg ő ismeri legjobban ezt a régiót.

Ferenczes a több éves oknyomozó újságírói tapasztalata alapján megírt válogatott sorstörténeteit a Gyásztól gyászig (1994), a Székely apokalipszis (1994, 2002) és az Ordasok tépte tájon (1997) kötetekben adta közre. Megrendítő írásokban, riportokban számol be Székelyföld 20. századi történelmének hallgatásra ítélt fejezeteiről, a II. világháború végén a Felcsíkba betörtő román Maniu-gárdisták rémtetteiről, és a gyimesi, moldvai csángók anyanyelvi megmaradásért vívott mindennapos, szívszorító küzdelmeiről. Ferenczes találóan riport-novelláknak nevezi rövidebb, átmeneti műfajú prózai munkáit, melyek nem kevésbé tartoznak a tényfeltáró dokumentumirodalomba, mint a klasszikus szépirodalomba. Az oknyomozó író elsősorban az oral historyra támaszkodva próbálja meg kideríteni az eseményeket, a személyes emlékezetek, vallomások alapján újrarekonstruálni a történeteket, s az egyéni, hétköznapi sorsokkal ikonikusan kifejezni a kort. Nem a mindentudó, kívülálló, objektív narrátor pozíciójából hallgatja szereplőit, hanem személyes érdekeltséggel átszőtt tisztelettel. Különös erénye a vallomásoknak, hogy az író megtartotta és reprodukálta a szereplők élőbeszéd(szerűség)ét. Az Istók János morzsa revolúciója és a Jánó Ilona pokolra száll riport-novellák hősei moldvai csángó dialektusban beszélnek, részben egy nyelvújítás előtti nyelven – Balassi nyelvén, gyönyörű természeti metaforákban –, részben viszont a kényszerítő román nyelvi környezet hatása miatt roncsolt magyar nyelven. Ferenczes fonetikusan jegyzi a vallomást, meghagyja az élőbeszéd roncsoltságát, lábjegyzetben oldja fel a magyar köznyelvtől eltérő tájnyelvi magyar, vagy román kifejezéseket: „Hiába süt reám a Nap, hiába takarózom be a gyapjú csergébe, reszketek, fázogálok… de én abajgok, mást nincsen mit csánjak, imádkozgatok, mondom a tatöl nosztrut, peregtetem a rózsafüzért, románul, hát hogy, így tanoltam". Akár csángó, akár székely emlékezik életére, múltjára, mindegyik történet keserűen fájdalmas, részben a történet tragikuma, részben viszont a kibeszélhetetlenség miatt. A tizenegy éves Árva Kató Margit így kezdi élete vallomását: „Írtam egy verset. Ez a vers arról az őszről szól, amelyről évtizedeken keresztül csak álmomban mertem beszélni, de még akkor is rettegtem, nehogy hangos legyen az álombeli beszéd. Ez a vers arról a negyvennyolc évvel ezelőtti őszről emlékezik, amikor a felcsíki medencében feltűnt egy gyilkoló csapat… Olyan jóra a sorsom soha nem tudott fordulni, hogy feledni tudjam azokat a napokat." A Profán rekviem Bálint Istvánért (1994) is Maniu-gárdisták egyik ártatlan áldozatának a meggyilkolását idézi fel, itt a legerőteljesebb a szépírói beavatkozás: az emlékezést jelölten is a latin liturgia rendje szerint szervezi egésszé, a líraiságot, objektivitást pedig a korabeli újságcikkek rövid tudósításai ellenételezik. Ez utóbbi riport-novellák bár önmagukban is érvényes alkotások, tematikai előtanulmányai is Ferenczes István e műfajban írt legjelentősebb, egyúttal legterjedelmesebb, legösszetettebb írásának, az 1993-94-ben írt Székely apokalipszisnek.

A dokumentum-kisregény megtörtént eseményeket dolgoz fel. A II. világháború végén, a német-magyar front összeomlása után a szovjet hadsereg megérkezése előtti hatalmi vákuumban Felcsíkban megjelenik egy mintegy kétszáz fős irreguláris, szedett-vedett, bosszúszomjas román sereglet, hogy elégtételt vegyen a második bécsi döntés után bevonuló magyarok okozta sérelmeikért. Rémtetteik első állomása a hátborzongató mészárlásról elhíresült Szárazajta, majd ellenállás nélkül vonulnak tovább Csík, Gyergyó, a Székelyföld belseje felé. A mű középpontjában Csíkszentdomokos szenvedéstörténete áll. 1944. október 6-án pénteken tör a háború befejezését váró, békére készülő falura az irreguláris, bosszúszomjas horda fegyvereket, katonákat keres. A brutális embervadászat eredményeként két nap múlva válogatott kínzások, verések után kilenc férfit és két asszonyt kivégeznek. A legfiatalabb áldozat egy gyengeelméjű 18 éves fiú, a legidősebb egy 84 éves asszony, György Ágnes. A kivégzéshez kivezénylik a megrettent falusiakat, s másnap a horda összerabolja a mozdítható értékeket, és elhajtja a gazdák állatait.

Az író két idősíkban, és többféle beszédmódban, krónikaírói pontossággal igyekszik föltárni a máig nem gyógyuló sebeket. Ferenczes feszes szerkesztésben, váltakozva idézi a túlélők jelenben elmondott emlékezéseit, az oral historykat, ugyanazt a történetelemet több emlékezésben felidézve, a múltat pedig vérbeli realisztikus szépprózai elbeszélésekben az író maga meséli el. Az író szépprózai víziója pontos és érzékletes, szigorúan benne marad a korban, nem tudunk meg többet, mint amit a korabeli szereplők láthattak, tudhattak, az utókor, a jelenben élő és a jelenből emlékező tanúk viszont az érzelmeikkel viaskodva már mint múltról beszélnek a tragédiáról, nemcsak emlékeznek, de értelmeznek is. A két egymásra vetített, a balladák, eposzok, siratók lassú ritmusában váltakozó idősík kíméletlen tükröt tart a történelemnek, s tükröt a hatalom végtelenül aljas cinizmusának. A dokumentum-kisregény nem elégszik meg a múltfeltárással, a tanúkra kényszerített fél évszázados hallgatás után a fájdalmak kibeszélésével, utána jár a következményeknek és az engesztelés arcpirító elmaradásának is. Egyedül a Kurkó Gyárfás főszerkesztésében megjelenő Népi Egység tudósított viszonylag korrekten az eseményekről, a brassói haditörvényszék tessék-lássék ítéletet hozott, jóllehet a Maniu-gárda „hivatalosan" a szocialista román állam ellenségének minősült. „A perből csak arra emlékszem, hogy édesanyámat is beparancsolták, később Bukarestbe is… De kire ismertek rá?  Senkire. Édesanyám azt mondta, fiam, mi nem merünk ráismerni senkire… Annyira élt bennünk a félelem, úgy féltünk, hogy mindenki lesütött szemmel járt, mintha az áldozatok lettek volna a gyilkosok, a bűnösök." – mondja az egyik túlélő. A Székely apokalipszis prológusa Orbán Balázs leírásából Báthori fejedelem baljós tragédiáját meséli el. Báthorit saját emberei árulták el és gyilkolták le Csíkszentdomokos határában, a tett színhelyén hét évig felbugyogott a talajból a vér. Az epilógusban a krónikás Ferenczes emeli be a siratót a mitologikus emlékezetbe: 1944 őszén tizenegy ártatlan magyart gyilkoltak le a falu határában, a gyilkosok „alig nyervén… büntetést rettenetes cselekedeteikért… Pár év elteltével a 11 ártatlan emberek özvegyei és árvái a közös sírt megközelítvén egy vaskeresztett állítottak, melynek táblájára bevésték a kivégzés dátumát… és a legyilkoltak nevét."

 A kétezres évek dokumentum-esszéi

Veszedelmekről álmodom címmel 2013-tól a budapesti Kortárs folyóiratban közli folytatásokban Ferenczes újabb, sajátos műfajú riport-dokumentum-memoárját, amely várhatóan prózai életművének koronája lesz. Személyes múltja, családja, kiterjedt rokonsága, felmenői, iskolatársai eredetkutatásának látszik az újabb mű. Ferenczes ezúttal az oral historykkal szemben nagyobb hangsúlyt fektet a dokumentumok, levéltárak, korabeli sajtó, anyakönyvi kivonatok kutatására, illetve a memoárokhoz közelítve egyes szám első személyben, a személyes érdekeltséget vállalva szólal meg az esszéregényben. A készülő mű izgalmas fejezetének ígérkezik a két háború közti bukaresti magyarok történetének a feldolgozása. A székelyek a két háború között jelentős kolóniát alkotva építették meg a román fővárost, az építkezésben az író építőmester édesapja is részt vett.

Ferenczes ekkor figyelt föl a Székelyföldről odavetődött cselédlányok nemegyszer szívszorító történeteire, s ezen a szálon kezdett el kutakodni a 20. század legjelentősebb költőjének, Tudor Arghezinek a lehetséges magyar kapcsolatára, s rábukkant a román irodalom különös rejtélyére –Arghezi eltitkolt, és a román irodalomtörténészek számára is ismeretlen családi titkára, édesanyjának kilétére. Kutatása eredményét, a Veszedelmekről álmodom memoárfolyam egyik epizódját kötetté kidolgozva kétnyelvű kiadványban a Hargita Kiadóhivatal jelentette meg.

Ferenczes István hosszas, romantikus kalandregénybe illő nyomozás után kiderítette, dokumentumokkal bizonyította, hogy a legjelentősebb 20. századi román költő, Tudor Arghezi (1880-1967) édesanyja valódi neve Ergézi Rozália, nemzetiségét tekintve pedig székely-magyar. Felfedezése azért revelatív, mert Arghezi maga sem tudta pontosan, hányadán is áll a szülők, elsősorban édesanyja dolgában. Nem írt, nem beszélt élete első tíz évéről, vagy ha igen, ellentmondásosan, rejtélyesen, takargatta, titkolta eredetét. Megszállott, vérbeli oknyomozó újságíróként, empatikus szociográfusként, meggyőződött személyes érdekeltséggel és nem kevés költői intuícióval vetette bele magát a témába: az Arghezi ← Ergézi című összegző könyve nem rigorózus irodalomtörténész, biográfus munkája, hanem az egzakt tényekre épülő szociográfusé, esszéíróé és a lírai költőé, s egyúttal kalandos filológusi, szellemi útleírás is. Mert nem csak a végkövetkeztetésről, hanem az odáig vezető zegzugos útról is érzékletesen beszámol: zsákutcáiról, hiábavaló erőfeszítéseiről, s aztán lelkesült örömmel a kirakós mozaik egy-egy megtalált apró eleméről. Ferenczes István olykor a szerény tények híján a „költői énnek az igazságához" fordul értelmezésért, az Arghezi-versekhez. Nem kevésbé izgalmas ez a része könyvének, ahol az életműben próbálja tetten érni a költőt, s versek sorával igazolja megérzését, hogy Arghezi valójában „nagyon szerette azt az asszonyt", mert amikor titkolta, valójában védte, rejtette őt a kandi idegenek elől. A részleteiben pontos igazság és egykor volt valóság már kideríthetetlen, Ferenczes Arghezi ← Ergézi  könyve kétségtelenül a 2015-ös év román-magyar irodalomtörténeti szenzációja.

[2016]