„Magyar írónak indultam, gyerekkoromban. Romániai magyar íróként éltem 1984-ig… Erdélyről akarok írni ezután is, bár nem kizárólag… Nem Erdély mítoszát gyarapítanám mégsem, ezzel tetézve az anyaországiak szemre szép, de ritkán pontos, és emiatt kevéssé hasznos előítéleteit, álmait. Képtelen vagyok kielégíteni nosztalgiájukat egy mese iránt, amit nem ismernek, csak vágynak az eredetijére… Régóta, még erdélyi honos koromból hiszem, hogy ez a mítosz, sokszor átfestett kulisszáival elvonja a figyelmet az ottani valóságról, eltakarja az igaz gondokat. Egyedül a romlása a valóságos annak is.” A Magyarországra áttelepült Csiki László nem sokkal az 1989-es események előtt összegezte így – utóbb is megerősített – írói önmeghatározását. És hozzátette, Románia megismerése nélkül nem lehet megérteni az erdélyi magyarság jelenkori helyzetét, esélyeit.
A reális helyzetismeret első vonatkoztatási pontja Csiki szerint az, hogy az erdélyi magyarság Romániában él. Jóllehet jelentős részük, a székelyföldiek viszonylag homogén tömböt alkotnak, más részük azonban vegyes, román-magyar közegben, szórványban, vagy már asszimilálódó, kevert etnikumként. Csiki személyes tapasztalatát erősen befolyásolta, hogy a hetvenes években Bukarestben dolgozott a Kriterion Kiadó szerkesztőjeként. Bukarestben régtől előfordultak főleg székelyek, de magyarok is. A két világháború között – ekkor volt a legmagasabb a számuk, mintegy harmincötezer – jelentős szerepet vállaltak a főváros, a „kis Párizs” fölépítésében. A hetvenes években pedig az erdélyi tömbmagyarság megosztására a román pártállam több magyar intézményt, lapokat, könyvkiadót, iskolát alapított Bukarestben. Bár jelentős volt a magyarok lélekszáma is, a magyarok nem szervesültek a bukaresti közegbe, kolóniában éltek. „Bukarestben azzal indítottam útnak a gyerekeimet: más országban vagytok, de ismeritek a nyelvet. (Ezt mondtam nekik később is, amikor átköltöztünk Budapestre.) ...Öt és fél évig bírtuk. Kiismertük a »magyar kolóniát«, és megtanultuk az utca nyelvét.” – emlékezett az író. Majd Kolozsvárra költözött, ám akkorra a történelmi város magyarsága már kisebbségbe került.
Innen is érthető, hogy regényeiben – némi provokatív éllel is –, Csiki úgy írt Erdélyről, hogy azokban a romániaiság értelmezésére helyezte a hangsúlyt. Legjelentősebb regénye, a Titkos fegyverek (1988) főhelyszíne az ötvenes évek Bukarestje, ide sodródott hősei, magyarok, franciák, románok, németek, szinte valamennyien törmelékes nemzettudatú, s többnyire kevert etnikumú emberek. Noha a szereplőknek szembesülniük kell kisebbségi helyzetükkel, maga a regény nem a kisebbségi sors fölpanaszolása, hanem annak a zavaros, kusza balkáni-bizánci kemény diktatórikus berendezkedésnek a megértési kísérlete, amely megnyomorítja, szétzúzza a társadalom élhető szerkezetét és a személyiség identitását.
Csiki élete főművének szánta az Ajakír (2009) című monumentális regényét, bemutatóját azonban már nem élhette meg. Ez a könyve is leszámolás egy illúzióval: a Ceaușescu-diktatúra alatt az a remény élt, hogy (ha nem is egyformán, de) mindenki szenved, a diktatúra megszűnése után viszont románok-magyarok békében fognak együtt élni. A fő helyszínén szintén Bukarestben játszódó regény főhőse egy francia illatszerügynök – magányos terrorista, később kiderül, erdélyi magyar emigráns –, aki a vezért egy neki szánt ajakírral akarja megmérgezni, az akciót azonban elsöpri a szirupos forradalom. A mikrorealista eszközökre épülő regény szinte dokumentatív pontossággal rögzíti a román főváros – és egész Románia, benne Erdély – anyagi és szellemi lepusztultságát, sivárságát, a Ceauşescu-házaspár pojácaságát, a szekusok és katonatisztek puccsát, a sortüzeket és az egymást váltó véres színjátékokat. A megismerhető, tudható információk alapján hitelességre törekedve rekonstruálja a ’89-es eseményeket –, tulajdonképpen a bizánci stílusú hatalom szövevényesen alattomos logikáját, törvényszerű továbbélését és működését akarja ’elmagyarázni’, megértetni, miért illúzió a megbékélés reménye.
Csiki regényeire nem kevésbé problémás alkalmazni, mint elhagyni az „erdélyi” jelzőt, mert értelmezési pontjuk alapvetően abban különbözik általában az erdélyi, romániai magyar prózától, hogy nem Erdély és a Székelyföld felől nézik Romániát, hanem Romániát értelmezik, és Románia felől láttatják Erdélyt – ahogy a szintén székelyföldi (Küsmöd) születésű, utóbb Magyarországra áttelepült Szávai Géza is teszi több könyvében.
Szávai 1979–1988 között élt lapszerkesztőként Bukarestben – a Csikiéhez hasonló idegenség-érzet, és a népek békés együttélésének lehetetlensége tapasztalatával. Szávai életművében arra keresi a választ, hogy az „átfestett kulisszák”, hamis Erdély-mítoszok, az illúziók és álremények helyett hogyan élhetnének együtt mégis békében egészen különböző népek, kultúrák, vallások, világnézetek fiai.
Az Aletta bárkája (2006) című világregény parabolisztikusan modellez szélsőségeket: a holland misszionáriusokkal Japánba sodródott Aletta, és a kegyetlen szamurájvezér, Kodzsima Miki normaszegő szenvedélyes szerelme társadalmi szinten szükségszerűen tragikusan végzetes, de magánemberi szinten, a szexusban, összesimulhat két, egymás számára totálisan idegen létszemlélet és sorsmegélés, a keleti és az európai.
Ez a parabola szintjéig lecsupaszított dilemma a Makámaszútra (2016) című regényben teljes történelmi és társadalmi kontextusban fogalmazódik meg. A regény főbb helyszíne a Budapest, Bukarest és a 2. bécsi döntéssel Erdélyt kettévágó határhoz közeli Segesvár háromszög. A Makámaszútra cselekménye a Monarchia végnapjaiban, Budapest román katonai megszállásával kezdődik és a jelen romániai-erdélyi állapotával zárul. Szávai óvakodik a kézenfekvőtől, hogy nemzetiségi vagy kisebbségi regényt írjon, provokatívan is az a célja, hogy a konvencionális (trianoni, többség-kisebbség sérelempolitikai) nézőpont helyett új értelmezést mutasson föl.
A regény kezdetén román katonák grasszálnak a legyőzött Budapesten, megvetik a „gőgös, magyar kretén grófok országát” – ugyanakkor román tisztek báloznak a lenézett magyar ’intelligenciával’. Az egyke polgárlány, Perle Mici hirtelen beleszerelmesedik egy franciás műveltségű megszálló román katonatisztbe, a család tiltakozása ellenére sebtében összeházasodnak, és a visszavonuló román hadsereggel együtt elutaznak Bukarestbe. Vegyes házasságuk ellenére holtig kitartó szerelmük végigvonul a regényen, s mellettük kaleidoszkópszerűen szerelmek, sorsok sokaságát rajzolja föl az író. Magyarokét, székelyekét, románokét, szászokét (németekét). Kalandorokét és gáláns lovagokét, naiv és vadállat apparatcsikokét, balsorsú balekokét és dörzsölt számítókét. Háborúk pusztítanak, diktatúrák követi egymást, családok mennek tönkre, országok, hazák esnek szét, az emberek pedig mindig, minden körülmények közt élni és túlélni akarnak. Ezért tanácsolja Perle Mici szüleinek a család barátja: ha „oláh” is Stefanescu főhadnagy, ha Bukarestbe viszi is Micit, legalább él!
Nem csak tiszta etnikum és nemcsak erős nemzeti identitás létezik, nyomatékosítják a történetek, a nemzetiségükhöz, hagyományukhoz ragaszkodók mellett mindig, nyugtalan történelmi időkben pedig különösen, előfordulnak a született identitásuk iránti közömbösek, vagy éppen nyelvet, kultúrát, identitást váltók is. A nyolcvanas években pedig, ahogy erősödik a diktatúra nyomása, úgy zsugorodik az Én integritása: egyedül csak a testével rendelkezhet, ezért a magyar férfinak mindegy, hogy magyar vagy román asszonyt választ-e szeretőnek. A mozaikos szerkesztésű regény enciklopédikus teljességgel veszi számba az egész huszadik századi magyar-román-szász nemzeti-nemzetiségi dilemmát, a legkülönfélébb népmozgásokon, etnikumkeveredéseken át a jelenig, hogy végül megállapítsa: az etnikai (és civilizációs) törésvonalat csak a szexusban és közvetlenül halála előtt képes meghaladni az ember.
Szávai és Csiki nemzedéktársa Ferenczes István, és a generációsan közéjük sorolható, az újságíróként indult Lőrincz György is. Utóbbiak nemcsak homogén székelyföldi közegbe születtek, nevelődtek, de mindmáig a Székelyföldön élnek. Ám míg az előbbiek reflektíven, kritikailag viszonyulnak a romániai/erdélyi magyarság egészéhez, Lőrincz György prózája, Ferenczes költészete és prózája tulajdonképpen semmi másról nem szól, mint a szülőföld feltétlen, rajongó szeretetéről, a hagyományok megtartó erejéről, szépségéről és a magyarsághoz (székelységhez) való végtelen ragaszkodásról.
Ferenczes Veszedelmekről álmodom (2018) című grandiózus, szépirodalmi igényű szociografikus memoárjában eredetileg saját családja genealógiáját készült fölkutatni. Ám kiterjedt családja, rokonsága, felmenői, falus felei, iskolatársai sorsának a fölszálazása nagyon gyorsan kétszázötven év felcsíki, erdélyi, sőt, a romániai magyarság és részben a szászság dokumentált krónikájává szélesedik – az 1764-es madéfalvi veszedelemtől az 1848/49-es szabadságharcon, az I. és II. világháborún, az ötvenes és a nyolcvanas évek keménydiktatúráján át a jelenig. Az író teljes személyes feltárulkozással mindent elmesél benne, amit szűkebb-tágabb szülőföldjén megélt, megtapasztalt, megismert. A századokon átívelő személyes és történelmi emlékezet egyetlen organikus történetfolyammá rendeződik egyetlen tér-időben értelmezhető tragédiákkal sújtott, de harmonikusan egész Erdély-vízióvá.
Lőrincz György legújabb, Bécs fölött a Hargitát (2017) című, „Magyar sorsregény” alcímű nagyregénye egy székely fiatalember hányattatásait, identitásvesztését és identitásához való visszatalálását meséli el úgy, hogy abba a 20. századi székelyföldi sorsot, benne a román-magyar együttélés feszültségeinek és drámájának hétköznapjait és történelmét is belefoglalja. A főszereplő András többszöri sikertelen kísérlet után, hogy magyar maradhasson, megszökik Ceauşescu Romániájából. Bécsben hányódik sokáig, megismeri az odamenekült Kárpát-medencei magyaroktól a Trianon óta kisebbségben élők teljes múltját, majd egy vajdasági menekült lánnyal családot alapít, és, bár változatlanul idegennek érzi magát Bécsben, formálisan beilleszkedik. A ’89-es események után látogat haza szülőfalujába, a találkozás kegyelmi katarzissal zárul, visszatalál identitásához.
Csiki László, Szávai Géza, Ferenczes István, Lőrinc György egyazon nemzedékhez tartozik, mindannyian a Ceauşescu-rezsimben szocializálódtak, élték legaktívabb felnőtt életüket. Úgy sejtem, ők az utolsó nemzedék, akik még a személyes emlékezet, családjuk/felmenőik emlékezete révén közvetlenül örökölték át Trianon fájdalmát, közvetlenebbül az 1941–45 közti „kismagyar” világot, Észak-Erdély visszacsatolását. Akik még emlékeznek a teljességre, de érzékelik a személyes emlékezet folytonosságának a megszakadását, a másik időszámítást, amikor – Jan Assmann nyomán – a személyes emlékezetet fölváltja a szimbólumokban továbbformálódó kulturális emlékezet. Mind a négy író egyfajta leltárt készített a huszadik századról. A Bukarestet – románságot közvetlenül – és áttelepülésük után a magyarországiságot is megtapasztalt Csiki és Szávai realisztikus, illúziótlan képletet állított föl, részben a magyarországi olvasók nosztalgiájának az okulására. Ferenczes, Lőrincz szülőföldjén maradt, és szintén realisztikus, de az eszmények sértetlenségéhez ragaszkodót, az otthoniak megerősítéséért. És nem vonhatjuk kétségbe, hogy mindőjüket a Trianon utáni magyarság megmaradásáért való őrült szerelem vezette. Együtt – mítosz és valóság, realitás és eszmény – a teljes, Trianon utáni Erdély.
Irodalmi Magazin, 2020/II.
