HÁBORÚS FILMEK, FORGATÓKÖNYVEK – A VÁD (1996)

Kurcz Ádámnak köszönhetően megjelentek az életmű pótköteteiben[2] Gion hangjátékai, filmforgatókönyvei is, már azok, amik előkerültek, néha pontos, máskor kissé hevenyészett szerkesztői jegyzetekkel. Az utókor nagy bánatára Gion nemigen datálta kéziratait, Kurcz is csak akkor tud pontosabb adatot a keletkezésükről, ha valamely lap közölte az adott szöveget, máskor a tematika alapján gyanítja megírásuk vélt idejét.

Gion elég hamar kapcsolatba került a rádióval is és a filmmel is. A Szülőföldem portréfilmben megjegyezte, hogy örül a filmeknek, talán írói sikeréhez, népszerűségéhez is hozzájárul, ha megfilmesítik egyik-másik írását. Könyvet kevesebben olvasnak, rádió meg mindenütt szól, hallgatják, és a filmet is többen megnézik. Az újvidéki egyetem elvégzése után a rádióhoz került, de vezetett színházat is. Nem volt idegen számára a dramaturgia, mármint az, hogy el kell fogadni egy másik alkotó vízióját, akár azt is, hogy a rendező megváltoztatja az írói hangsúlyokat, esetleg a befejezést is. (Rádiós, tévés szerkesztői tapasztalatait regényiben, elbeszéléseiben is hasznosította – erről Fekete J. József ír, meglátása szerint a rövid snittekkel megelőzte korát.)

Hangjátékait csak szövegkönyvből ismerem, nem tudom megítélni élményszerűségüket, hatásukat – továbbgyűrűzött-e a gondolat a hallgatóban. Regényeiből, elbeszéléseiből viszont nem születtek jelentős filmek. A legsikerültebb a Kárókatonák még nem jöttek vissza (1983) ifjúsági, fekete-fehér film, András Ferenc rendezésében (forgatókönyv: É. Szabó Márta), majd ugyanő 85-ben megrendezi a Postarablókat is. Aztán 1985-ben egy harmadik ifjúsági regénye is vászonra kerül francia-magyar koprodukcióban, a Sortűz egy fekete bivalyért, ezt Szabó László rendezte; ez utóbbi két film halványabbra sikerült. 2001-ben Havas Péter rendezésében mutatják be A Szivárvány Harcosai tv-filmet, ennek a forgatókönyvét, Árpás Károly kutatása szerint Havas Péterrel és Fehér Györggyel együtt írta Gion, alapja pedig az Izsakhár című regény. A regény is lassú hömpölygésű, kevésbé fordulatos a cselekménye, sok a belső monológ, a film pedig inkább csak reprodukálta a történetet, mintsem újjáteremtette volna, így sajnos kimondottan vontatottra sikerült. Ennek folytatása, A Szivárvány Harcosai Budapesten tervezett film, a forgatókönyv elkészült, de talán éppen az előzmény kudarca miatt nem készült film.

 Aztán persze szerette volna író is, rendező is filmre vinni a főművet, a Latroknak is játszott tetralógiát, ennek forgatókönyvét az Életmű 6. kötete közli, egyértelműen Gion szerzőségével. Kurcz Ádám azt gyanítja, hogy a forgatókönyv a kilencvenes évek végén készült, s a tetralógiából András Ferenc tervezett tv-filmet. Érdekes, hogy András Ferenc is sajátjaként emlékezik a forgatókönyvre: „Gion Nándor Latroknak is játszott című regényéből írtam egy kétrészes forgatókönyvet […] Nagy empátiával fogadták, Simó Sándor azt mondta a forgatókönyvi tanácson, hogy ez a legjobb forgatókönyv, amit életében olvasott.”[3] Ne vesszünk el a részletekben, de látszik, hogy filológiailag némely pontosításra még lesz lehetősége a kutatóknak.

Gion maga is megemlíti, hogy nem volt túlságosan elégedett a filmekkel, de elfogadta, tudomásul vette a producerek koncepcióját. Azok közül a filmek közül, amelyek megvalósultak, s amelyekhez Gionnak forgatókönyvíróként hozzájárult, egyértelműen a Sára Sándor rendezte A vád (1996) című a legerőteljesebb. Csak sajnálhatjuk, hogy a recepció méltánytalanul szerényen tartja számon, jóllehet némelyek szerint ez Sára Sándor legjobb saját rendezésű filmje.

Az irodalmi forgatókönyvet az Életmű 7. kötete adja közre, a tartalomjegyzék egyértelműen Gion-műnek tekinti, de szerkesztői jegyzete utal Sára Sándornak az in memoriam Gion-filmben elhangzó hosszabb pontosítására, illetve egy meggondolkodtató megjegyzésére.

Talán még emlékszünk arra, hogy a nyolcvanas években micsoda földrengésszerű mozgást keltettek Sára Sándor dokumentumfilmjei. Egymás után készítette el a magyar történelem és filmtörténet nagy hatású dokumentumfilmjeit, bár inkább azt mondanám, erkölcsi kiáltványait a felejtés és a hallgatás ellen: a Krónika, a Csonka Bereg, a Sír az út előttem trilógiát, aztán a Magyar nők a Gulágont (1992). Az elhallgatott múlt, a lefojtások, a rengeteg eltitkolt, kibeszéletlen fájdalom megrázó erővel tört felszínre. Sára dokumentumfilm-sorozatai társadalmi üggyé váltak, a gondolatok sokkolóan társadalmiasultak. (Hogy aztán egy-két évtized múltán szinte anakronisztikusnak hassanak. Nagyon távolra kerültünk, nem ez a napi kérdés, a napi kérdést az őrült sebességre kapcsolt médiaipar teszi föl, balján a politikai kommunikációval.)

Hogy miért is akart játékfilmet készíteni a dokumentumfilmjei után azok témájáról, Sára azt mondja, hogy a dokumentumfilm az adott országnak készül, a játékfilm viszont a nagyvilágnak. Ahhoz, hogy a külföld is megértse a mi tragédiánkat, fájdalmunkat, játékfilmet kell csinálni, történetet kell elmesélni. A Magyar nők a Gulágon forgatásán találkozott egy olyan történettel, amelyiket érdemesnek tartotta nagyjátékfilmként földolgozni. A valós eseményen alapuló történet szerint 1944 karácsonyán a Pásztor család egy alföldi tanyán próbálja átvészelni a háború végét, egy szovjet katonai osztag katonaszökevényeket keres, nőket találnak, Péter, a szökevény fiú megöli az erőszakoskodót, és innen nincs megállás: gyorsított koncepciós perben kivégzik az anyát, az apát, a halálosan megsebesült Pétert, a három ártatlan lányt pedig könyörtelenül elhurcolják a gulágra.

Körülbelül készen volt a fejében a történet, mondja Sára, és forgatókönyvírót keresett. Megszólította pár magyarországi íróbarátját, akikről feltételezte, hogy érdekelni fogja őket a téma, de egyiküket sem vonzotta. Gion viszont azonnal ráérzett. Dialógust kellett írnia. Részenként megbeszélték a történetet, egyeztettek, Nándor pedig pontosan megírta.

„A korabeli kritikák nem tettek említést róla, pedig különös és drámai aktualitást kölcsönzött ennek a régi történetnek a film készítése idején már évek óta tartó véres délszláv polgárháború, amelynek ismét ártatlan civilek (köztük gyerekek, nők, öregek) tízezrei estek áldozatul. És ahogy 1945 után, a délszláv háború alatt, de a befejezése óta sem tudja pontosan megállapítani senki, mennyi volt a megerőszakolt muzulmán, szerb és horvát nők száma. Sokukat az erőszaktételt követően meggyilkoltak, túlélők közül pedig sokan pedig ugyanúgy hallgatni fognak akár az életük végéig, mint a szovjet erőszak áldozatai. Az akkor még Újvidéken élő, [1993 őszi átköltözése után írhatta, Sára maga mondja, hogy nagyon gyorsan elkészült a film] a kiszolgáltatottságot egy nemzeti kisebbség tagjaként is jól ismerő és műveiben megörökítő Gion Nándor fájdalmasan új fénytörésben láthatta ezt a rettenetet, amelyben a Koncz – illetve filmbeli – Pásztor – családnak 1944 decemberétől kezdve része volt. Talán ezért írta éppen vele együtt a forgatókönyvet Sára Sándor.” [4]

Kajtorné Som Erzsébet megállapítása pontos – Gion minden figyelmével, idegszálával követte a délszláv háború eseményeit, elemi módon megrendítette a nők ellen elkövetett bestiális gyalázat, a győztes hatalmak mérhetetlen cinizmusa és agressziója, az ártatlanokon elkövetett rettenetes bosszú. Számára a Pásztor család története nem story volt, hanem megtapasztalt élet. Találkozásunk egyikén katonaságáról mesélt. Valahol délen, bosnyák vidéken szállították őket nyitott platójú teherautón. A szerb katonák ittak rendesen, s amint meglátták a bosnyák parasztokat a földeken, rájuk ordítottak: „megb…-om az anyádat, megb…-om a húgodat” – a bosnyák férfiak eldobták a kapájukat, tehetetlen dühükben a földhöz verték magukat, sírtak, átkozódtak, mert számukra az asszony, a lány – szentség. A szerb katonák meg hangosan röhögtek. A történetet – kissé dúsított realizmussal – megírta az Izsakhár regényben is. Harminc-negyven éves történet lehetett, Gion harminc-negyven év múltán is reszketett a méltatlanságtól, ahogy felidézte, arca, nyaka ellilult az indulattól, fuldokolva kapkodta a levegőt. (Én meg mit is mondhattam volna…)

A vád című film irodalmi forgatókönyve arányos, pontos, hibátlan forgatókönyv. Aligha lehet kétségünk afelől, hogy a forgatókönyv feszes kompozíciója, a tragédia végkifejletének menetrendje a tragikus történet brutális kifejlődése Sára Sándor döntése, víziója. A szigorú dokumentáció is Sáráé, a film végén fölirat, mely közli, hogy a családnak két nőtagja tért csak vissza a kényszermunkatáborból, és hogy a fiútestvért a szovjet-orosz katonai bíróság nem rehabilitálta – mindez már az MDF-kormány idején. Könyörtelen szembesítés, nincs engesztelődés. Ekkor még, Gion, jóval lágyabban, „dúsítottabban” dolgozta föl a rettenetet, akár az Ez a nap miénkre gondolunk, akár az ekkortájt írt elbeszéléseire. De a dialógusokat Gion írta, és ő formálta egésszé, arányossá.

Az In memoriam Gion Nándor[5] filmben A vád közös munkái mellett egy korábbi történetre is visszaemlékezik Sára. A Sír az út előttem dokumentumfilm-trilógia a Bukovinából áttelepített székelyek kálváriáját idézi fel, akiket előbb a 2. világháború kellős közepén a Jugoszláviától visszafoglalt és onnan kitelepített dél-bácskai szerbek házaiba költöztetnek. A második rész, a Keresztúton, a háború vége: visszatérnek a partizánok, 42 férfit elhurcolnak, akikről soha, semmilyen hírt nem kapnak a családok, nem tudhatják, hogyan, hol haltak meg, vannak-e sírjaik, semmit. Ehhez a részhez Bácskában, Szenttamáson, Gion falujában is forgatott Sára.

 A Keresztúton filmet az 1987-es Magyar Játékfilmszemlén vetítették és elnyerte a társadalmi zsűri fődíját elnyerte. A zsűrinek Gion is tagja volt. A díjkiosztás után Sára hiába kereste Giont, eltűnt. Félt – emlékezik megrendülten Sára.

A Keresztúton filmre Gion egy rövid, a Megírandó regényeimről egy film kapcsán írásában reflektál (7Nap, 1987. március 20.). Két regénytervét említi, a később Börtönről álmodom mostanában címmel megjelentet, és egy másik regénytervét (Ez a nap miénk). Ez utóbbi ötletét évek óta dédelgeti:

„A háborús évekről és közvetlenül a háború utáni időszakról szeretnék írni, illetve azokról az emberekről, akik itt, ezen a vajdasági tájon túlélték vagy nem élték túl ezeket a viharos esztendőket: áldozatokról, hősökről, ártatlanokról és bűnösökről. Magyarokról, szerbekről, németekről és másokról, többek között a bukovinai székelyekről, a csángókról is, akiket elűzött emberek házaiba telepített egy eszelősen hadakozó reakciós rendszer, és a kik a háború vége felé maguk is kénytelenek voltak menekülni. […] Nemrégiben egy dokumentumfilmet néztem az idei Magyar Játékfilmszemlén, Sára Sándor Keresztúton című művét. Néztem, és egy kicsit úgy éreztem, hogy ’lopják’ a témámat. Székely-csángó öregasszonyok beszéltek életükről, illetve életüknek arról a szakaszáról, amikor Bácskából is menekülniük kellett, mert egy győztes forradalom visszahozta azokat, akik a háború elején elmenekültek. Az általános ellenszenvről is beszéltek ezek az asszonyok, sorstragédiákat meséltek el, természetesen a maguk szemszögéből. […] Meg kell írnom ezt a regényt a háborús és a háború utáni évekről, illetve azokról az emberekről, akik akkoriban itt voltak, és főleg azokról, akik itt is maradtak.”[6]

Gion a filmről megjegyzi még, hogy „nem mentes az elfogultságtól és az egyoldalúságtól” – Kurcz Ádám itt említ taktikai óvatosságot az író részéről, ami valószínűsíthető. Sára azt mondja, a fesztivál végén Gion eltűnt, félt. Igen, talán félt, tagja volt a zsűrinek, s ő is egy olyan filmre szavazott, de legalább is nem határolódott el attól fennhangon, miként elvárt lehetett, amelyikben a szerb partizánok bosszújáról nyíltan beszéltek a bukovinai asszonyok. Amely történet akkor még szigorú tilalom alá esett Jugoszláviában. Igen, óvatosságról is szó lehetett. De más érzések is feszíthették Giont. A 44/45-ös partizánmegtorlás az ő, a Gion története volt, aminek megírására a Rózsaméz (1976) óta készült, de virágnyelven nem akarta, trükkösködés nélkül meg akkor és ott nem lehetett megírni. És hirtelen torkon vágta Sára filmje, amelyik ugyan csak egy kicsiny kis részlete a hatalmas tragédiának, de ugyanaz a nagytörténet, és a filmben vallanak a túlélő családtagok, gyerekek, feleségek, nyíltan, mindenféle virágnyelvet mellőzve, úgy, ahogy volt. Neki pedig hallgatni és ügyeskednie kellett.

„Többet kellett volna forgatni Szenttamáson” – zárja keserűen Sára ez emlékezését az in memoriam filmben.

ZONGORA A FEHÉR KASTÉLYBÓL (1994)

Sára szerint A vád című film, mely 1996-ban került vetítésre, szokatlanul gyorsan készült el. Ha ’96 tavaszán mutatták be, s csak egy évet töltött Sára a forgatással, utómunkákkal, akkor körülbelül ’94-ben készülhetett a forgatókönyv.  Árpás Károly szerint – nem indokolja, inkább csak sejtésének ad hangot – a közös munka hatással lehetett Gion saját írásaira, mintha bátrabban, kevesebb cenzúrával írt volna aztán. Talán így történt, talán csak feltételezés. Mindenesetre egy 1994-es munkája akár meg is erősítheti a vélekedését, amelyik a brutalitás nyílt kimondásával kissé kilóg az évtized első felének írásai közül, a Zongora a fehér kastélyból című, ifjúságinak tervezett regénye.

Gion azzal is talált rá a saját írói hangra, hogy nem egyedi műveket teremtett, hanem egymáshoz kapcsolódó műfolyamokat. Nincs ez másként az ifjúsági, vagy úgynevezett ifjúsági regényeivel sem. A Postarablók, majd A kárókatonák még nem jöttek vissza címűnek folytatása a Sortűz egy fekete bivalyért, ugyanazok a gyerekszereplők, de Elek Tibor az Angyali vigasságot is besorolja az ifjúsági könyvek közé. Szintén Elek megállapítása, hogy az egyes regények szereplői követik a biológiai, társadalmi érésüket, közelítenek a felnőttek szemléletéhez, valóságértelmezéséhez.

A Zongora a fehér kastélybólt Gion eredetileg – naplója szerint – ifjúsági regénynek szánta, ifjúsági könyvei záródarabjának. De már az Angyali vigassághoz fűzött egyik megjegyzésében is elismeri, hogy kicsit sok benne a kegyetlenség, a Zongora… azonban annyi brutális, erőszakos elemet tartalmaz, hogy belátta, ennyivel egy ifjúsági művet nem lehet megterhelni, nem is szorgalmazta kötetben való megjelenését, életében egyszer, nem sokkal halála előtt jelent meg, a Forrás 2003/4. számában. Viszont az Életmű-sorozat 3. kötete – jobb híján – besorolja az ifjúsági művek közé. A szerkesztő, utószóíró Elek Tibor, jelzi is a kételyét, noha a történet – ha kivonjuk a kegyetlenségeket – föltétlenül az előzőek folytatása.

Ha nem ifjúsági, akkor mi? Felnőttekhez szóló regény? Inkább. A 2. világháború után pár évvel a regény három kamaszfiú főszereplője arra készül, hogy szerelmesek lesznek három falubeli lányba, csakhogy közben a faluba költözik három tanítónő, a Torontál nővérek, s a szerelem irányt vált: a maguk suta kiskamasz módján beléjük lesznek szerelmesek, és közben a mindennapi dolgaikban is segítik őket. De a regény nem itt kezdődik s végződik, hanem egy jelen idejű kerettörténettel. Nem megnevezve, de ráismerhetően a kilencvenes évek elején, a szerb(-horvát) háború idején, Újvidéken. Az egyes szám első személyű narrátort megkeresi Szabó Zoltán fotós haditudósító egy fényképpel három öregasszonyról, akik a Süllő-szigeten, a Duna szerény nyaralószigetén élnek, s megemlítik, hogy ismerik a narrátort. A narrátor elégikus, keserűen ironikus tónusban ír az új háborúról: gyerekkora tája megváltozott, ugyanazok a felszabadítók most is, mint a második világháború végén, akik szétlövik a város körüli szőlőket:

„Ezeken a városokon és falvakon is átutaztam valamikor, az egyik faluban már alig tudtak magyarul beszélni a magyarok, más falvakban még szépen beszéltek magyarul, az egyik szép város szállodájában nem kaptam szobát, mert nem adtam borravalót a portásnak, de mindezzel együtt szerettem ezt a tájékot, rossz érzés most a romokat látni, és Szabó Zoltán elbeszélése sem szívderítő a harcvonalról; […] szemtanúja volt, amikor egy helybeli bortermelő, aki nagyon unta már a felszabadítókat, pisztollyal rohant ki a pincéjéből, a felszabadítók azon nyomban belőttek vagy három-négy golyót, a bortermelő eldőlt a romok között, élt és vérzett még vagy fél napig, Szabó Zoltán szerette volna lefényképezni és elvinni a mentőkhöz, de ezt természetesen nem engedték meg neki, mert az ellenségnek véreznie és szenvednie kell.”

A sebesült ellenség kínzása nem kivételesen fordul elő a kései életműben, A málnaszedő gyógyulása című elbeszélésben Modrovicz Béla idegeit is az viseli meg, hogy a szerb katonák megtiltják, hogy megadja a szenvedő ellenséges katonának a kegyelemlövést. A narrátor a Torontál nővéreket gyanítja a fotón, a főtörténetben az ő tragédiájukra emlékezik: „A második világháború véget ért már ugyan, de kegyetlen rossz idők jártak még, és akkor is mocskos volt a tél vége.”

A főtörténetben a visszaemlékező elbeszélő narrátortól értesülünk minden eseményről: rossz előjel a szorgalmas sváb Schröder tragédiája, fiai a német hadseregbe vonulnak be, kitelepítés várna rá, de belehal a fiai utáni várakozásba. Házába a világháborús hős Izidor költözik, különösebb ok nélkül agyonlő egy négygyerekes apát, végül fölakasztja magát. A kor brutalitását jelzi Dimitrij szerencsétlen sorsa. Egyike azoknak az orosz katonáknak, akik a háború végén dezertáltak: „megszöktek a hadseregből… az új hatalom emberei azonban vadásztak rájuk, kíméletlenül lelövöldözték őket, sőt a parasztokat is uszították ellenük. A tanyasi parasztokat nem kellett sokat uszítani, nagyon jól emlékeztek még a felszabadító hadsereg viselkedésére, éberen fürkészték a szántóföldeket, és ha azon katonaszökevényre bukkantak, azt vasvillával, gereblyével és husángokkal agyonverték.” – szó sincs indiánromantikáról, becsületbeli ügyről, a legprimitívebb barbár ösztönök tombolnak. A kor közállapotát Balla sorsa jelzi: az orosz fogságból hazaérve a hírhedett Goli Otok sziget börtönébe zárják, túléli, s most bosszút akar állni.

A Schröder házba költöznek a kedves, jobb napokat látott tanárnők, kiderült, hogy menekülnek: a háború alatt a német tisztekkel mulattak, majd az orosz katonák gyalázták meg őket, utána a szerb felszabadítók, ez utóbbiak, immáron a béke éveiben rendőrtisztként ismét megkeresik őket, és gyalázatra kényszerítik. A három főszereplő fiú érzékeli, hogy valami csúnyaság történik a tanárnőkkel, de nem igazán értik. Számukra a tanítónők ideák. Még ártatlanok, nem tudnak a szexualitásról, az ösztönök erejéről, nem tudják, mi történik a zárt ajtók mögött. Annyit tudnak, hogy a tanárnők énekelnek, táncolnak, teáznak a rendőrtisztekkel és reggel kivörösödött szemmel ébrednek. Ez tehát ifjúsági regénybe illő. Viszont minden más kegyetlenségről tudnak. Ismerik a felnőttek múltját, és viszontagságos sorsát, tudnak Goli Otokról, ahová elpusztulni viszik az embereket, tudnak a dezertált orosz katonák lincseléséről, tudnak a zsidók elhurcolásáról, pusztulásáról, s tudják, hogy a visszaszökött ifjabb Schrödert agyonlövik, ha elkapják a rendőrök, tudják, hogy ki lőtt éjjel a rendőrtisztekre, s szemtanúi, ahogyan Dukay – a magyar háborús hős – a falhoz keni a tanárnőkkel legdurvábban bánó rendőrtisztet. Minden durvaságról, kegyetlenségről, méltánytalanságról pontos ismereteik vannak, egyedül arról nincs, hogy mit is csinálnak a katonák, partizánok, rendőrtisztek a tanárnőkkel. Így hát nehezen veszik tudomásul, hogy a falu – szokásos áldozathibáztatással – kiveti a rossz nőket, a tanárnőknek menniük kell. De gyerekek még, túllépnek ezen is. Ez, a tragédián való túllépés, és tulajdonképpen a szexualitás, a nők meggyalázásának sejtelmessége az egyetlen olyan vonatkozás, ami miatt ifjúsági lehetne a regény.

A regény zárókerete ismét a jelen, a narrátor és a fotós eljut a Süllő-szigetre, egy eléggé elvadult, morc – szerb – katona közli velük, hogy a szigetet kiürítették, az utolsó lakó három bolond nő volt, a katonákat idegesítették, ezért rájuk gyújtották a faházukat: „Ők kimenekültek a házból, mondja a fegyveres harcos. Egész éjszaka nézték az égő, parázsló faházat, reggel meg elmentek valahová a partra, a szőlősdombok közé. Az egyikük, talán a legbolondabb, azt mondta, hogy egy fehér falú kastélyba mennek, ahol senki sem fogja őket megtalálni. Nagyon messzire kell menniük, mert errefelé nincsenek fehér kastélyok.” A tűzben elég a zongora is, amelyen a gyalázatba beleőrült Torontál Elvira véres kézzel az utolsó pillanatig játszott.

Gion a Szülőföldem filmben beszél arról, hogy kölyökként társaival a falu körüli végtelen bácskai földeken kóboroltak, keresték azt a csodálatos fehér kastélyt, ahonnan, a felnőttek elbeszélése szerint gyönyörű zongoraszó hallatszott. De, persze, teszi hozzá, nem volt arrafelé semmiféle kastély.

A Zongora… alaptörténetének magja bizonnyal Gion gyerekkori emléke. A nők tömeges, brutális megerőszakolása közszájon forgott, még ha elhallgatva, sejtetve is. A három úri tanítókisasszony keserves történetének is lehetett valóságos alapja – a Szülőföldem (1983) forgatásakor még nem beszélhetett valóságos kálváriájukról, titokról beszél, s közben messzire pillant, és végtelen szomorúság látszik a tekintetén. A Torontál kisasszonyok történetét is régóta dédelgethette, nem írhatta meg Jugoszláviában rafinált virágnyelven, Magyarországon szakadt föl benne a fájdalom, szakadt ki a történet. Ifjúsági regénynek szánta, de az érzelmeit, igazságérzetét nem tudta, és valószínűleg nem is akarta delfinizálni. A Zongorá…-t 1994-ben írta, ebben az évben jelenik meg az Izsakhár című regénye is a horvát-szerb háborúról, a háború hátországi élményeiről, tulajdonképpen inkább ráutalásokkal a háború rémtetteire, kissé dúsított realizmussal. Az Izsakhár után írja a Zongorá…-t, ebben nyíltan szól a régi, második világháborút követő békeévek – Jugoszláviában tabunak számító – rémtetteiről és gaztetteiről, nyíltan ír a magyarok elszenvedett sérelmeiről, kiszolgáltatottságáról – fókuszba állítva a nők ellen elkövetett gyalázatot, és párhuzamosságot lát a régi és a mostani háború felszabadítóinak cselekedete, morálja között. Talán Dmitrij is valóságos figura volt Szenttamáson, mindenesetre az író megemelte a szerepét: ő a jó orosz, a félig szent félig őrült, aki tudja, hogy mire képes az elvadult orosz katona, ezért bánja, hogy nem ütötte le ásójával a tanárnőket megalázó rendőrtisztet. Ez Gion mélyen emberi gesztusa: annak belátása, hogy az emberség egyetemes, mindig fölötte áll a nemzetinek, bár bizonyos történelmi időszakok a politikai hatalom az emberben rejlő legrosszabb tulajdonságok gátlástalan kiélésre ösztökéli. Innen tekintve nem tűnik indokolatlannak Árpás Károly vélekedése, hogy A vád film oldhatta Gionban a szörnyűségek elfojtását, és megerősíthette a nyíltabb szólást.

VÉGJÁTÉK – FÜLEK ÉS FEJEK

Végel László, a szintén 1941-ben és szintén Szenttamáson született, s azóta is Újvidéken élő író egy helyütt azt nyilatkozta, hogy azért nem ír a délszláv háborúról, mert nem vett részt benne. Éppúgy elfogadható álláspont, ahogyan az is, hogy az is írhat a háborúról, aki nem vett részt benne.

Gion rossz kedvvel emlékszik vissza fiatalabb korára, amikor tartalékosként rendszeresen behívták a katonasághoz, kellemetlen tapasztalatokat szerzett, egy idő után azonban nem vonult be – az utolsó napon beteget jelentett. Nagyon átlátszó trükk volt, mondja, de a Balkánon működött. A háborút az idegeivel érzékelte. Édesapját a második világháború végén a visszatérő partizánok elhurcolják, a keresztbe fűrészelésétől az a szerb pékmester könyörgi ki a hóhéroktól, akit a magyar világban Gion édesapja a magyar hadsereg bosszújától mentett meg. A történetet több írásában is megemlíti. „Soha nem szerettem többnemzetiségű vidéken élni”, idézem Giont, aki annak is többször hangot adott, hogy régóta számított Jugoszlávia szétesésére, azt pedig tapasztalatból tudta, hogy a Balkánon a nemzeti konfliktusokat nem békés, áldomásos asztalok mellett oldják meg.

Az Életmű 6. kötete közli egyik különös filmforgatókönyvét, a Fülek és fejek címűt. Ez már tényleg arról a háborúról szól, amelyről Gionnak nem volt személyes tapasztalata, amelyet történetekből, mások elmondásából ismerhetett. Bizonnyal ez is a valóság elemeiből építkezik, fő vonalaiban megtörténhetett, de most, kivételesen, nem nagyon dúsítja a valóságot. Durva történet, éppoly durva és könyörtelen, mint A vád film forgatókönyvéé. De másként könyörtelen – ebben a huszadik századvég fásult cinizmusa is benne van.

A forgatókönyvet a kilencvenes évek végén írhatta. A történet fő helyszíne Szarajevó, a város ostroma, majd, már a békekötést követően, Budapest. Sajnos a szerkesztő semmiféle eligazítással nem szolgál, s némiképp érthetetlen módon a Búcsú Jugoszláviától fejezetbe sorolta, jóllehet Gion ekkor már bőven Budapesten élt, és sorban írta az ún. pesti novelláit. Nem tudhatjuk, hogy eredendően konkrét filmtervet jelez-e a forgatókönyv, s ha igen, kivel tervezte a filmet, elképzelhető, hogy a rendező is közreműködött a koncepció kidolgozásában. Mindenképpen sajnálhatjuk, hogy nem valósult meg, mert ebből a történetből egészen jó drámai tv-film, vagy mozifilm is készülhetett volna. Van benne háború, erőszak, gyilkolás, bosszú, fegyvercsempészés, szerelem, sörkotyvasztás, menekülés és cinikus diplomácia, mindaz, amire Sára Sándor utalt. Egy jó sztorira van fölépítve, amiből körülbelül érzékelhetővé válik a délszláv háború nemzetek közti viszálya.

Szarajevó ostroma 1992 tavaszán kezdődött, a szerb hadsereg három és fél évig tartotta blokád alatt várost. Szerbek, boszniai horvátok és bosnyákok lőtték egymást a közel húszezer halálos áldozatot követelő állóháborúban. A nemzetközi média meg nagypolitika távolról szemlélgette, s csak az 1994. február 5-i, szarajevói piacot ért támadás lépte át a toleranciaküszöböt. Akkor ott hatvannyolc ember meghalt, vagy kétszáz megsebesült. Ikonikus felvételek járták be a világot, a fotelforradalmárok elszörnyedtek, a nemzetközi katonai beavatkozás is megkezdődött. (Amolyan felemás módon, ’95 júliusában Screbrenicán nyolcezer muszlim fiút és férfit még lemészárolnak a bamba kéksisakosok szeme előtt.)

A Fülek és fejek kivételesen tehát nem Szenttamáson játszódik, és nem szenttamási emberek a szereplői, de persze van benne kisebbségi magyar szál is. A főszereplő, a magyar Balla János, egy szarajevói lap újságírója, érdekes és színvonalas tudósításokat ír a háborúról. Felesége, Fatima, muzulmán, két gyermekük van. A szomszéd is magyar, Sipos (eredeti, zsidó nevén élcelődik Balla), az ő felesége szerb ortodox. Tökéletes multikulti. Látszólag szokott nyugalommal élik a háborút, a robbanások nem rendítik meg a hétköznapjaikat. Megjelenik két fiatal magyar férfi a barátnőikkel. Az egyik férfi Vis szigetén, majd a Kotori öbölben szolgált sorkatonaként, leszerelése másnapján azonban volt szerb katonatársai minden szó nélkül félholtra verik az utcán, ezért a szép Szarajevóba menekülnek barátnőjével, egyetemre készülnek, de kitör a háború. Ha maradna, harcoló csapatokhoz soroznák be, ezért a másodállásban embercsempész Balla segítségével kiszöknek a blokádból, később Budapesten találjuk őket. Balla rendre lefizeti a bosnyák, majd a szerb katonákat, mindkét fél figyelmezteti, vigyázzon, „itt nagy öldöklések lesznek”, de addig is mindenki keres az üzleten. A portyából hazaérve Balla a szomszédoktól értesül, hogy bosnyák feleségének és két, kevert nációjú, katolikus gyereküknek egyik éjjel elvágták a torkát, és levágták a füleit. Balla bosszút áll, előbb némán megerőszakolja a házban lakó szerb Ljubicát, akit előtte amúgy bosnyákok erőszakoltak meg. Aztán éjszakánként válogatás nélkül vágja el szerb és bosnyák katonák torkát. Nappal pedig továbbra is újságíróskodik. Egyik alkalommal munkaköri feladatként egy amerikai vendég újságírónak kell megmutatnia, milyen is a háború. Ez a rész a film ledurvább jelenete. Balla a portyára magával viszi az újságírót:

„A kis őrházban két katona alszik. Fekhelyük mellett puskák. A katonák felébrednek a fényre, látják az idegen férfit a gyertya mögött, a puskájukért kapkodnak, Balla János hidegvérrel agyonlövi a két katonát.

Gyereksírás hallatszik. Balla János felemeli a gyertyát, a másik sarokban egy anya fekszik két kicsi gyerekével. Balla János zavarba jön néhány pillanatra, elnézést kér a rémült asszonytól, aztán ismét profi gyilkos lesz. Hallgatózik, figyel, hogy a lövések után esetleg érkezik-e segítség az őrködő katonáknak. […] Kilép az őrházból, mellette feltűnik az amerikai újságíró, aki elszörnyedve mondja, hogy ő nem írhatja meg azt, amit most látott, mert ezt az olvasók nem hinnék el. Balla János higgadtan válaszol: a háborúnak az a varázsa, hogy mindent meg lehet csinálni, a távollévők úgysem hiszik el a történeteket.”

Az élet megy tovább, és megy a seftelgetés is a segélyszállítmányokból, alig észlelik, hogy vége a háborúnak. De vége van, Genfbe, Párizsba, Budapestre delegálnak egy küldöttséget, aminek a több nyelven beszélő Balla is tagja lesz.

A forgatókönyv zárásában Budapesten találjuk Ballát, sajtótájékoztatót tart a béketárgyalásokról, szállodai szobájában pedig a már Szarajevóból ismert, és már ott is seftelő albán Ibrahim és társai várják, szervezik a csempészútvonalat: délről málnát visznek Németországba, visszafelé meg kávét, de lehet, hogy fegyvereket is. (Ez utóbbi történet A málnaszedő gyógyulása elbeszélés része.)

Az élet megy tovább. Nincs tragikus zárás, nincs erkölcsi győzelem, nincsenek győztesek, nincs katarzis. A vád filmben az erőszak és az áldozatiság tisztán elvált egymástól, erkölcsi fölháborodásunkban ordítani volna kedvünk, itt kínunkban röhögünk. A háború kegyetlensége előhívja az emberből a szenvtelen könyörtelenséget, megbomlik, elmaszatolódik, eltorzul az erkölcsi rend. Aki embereket ölt, utóbb hajlongások kísérte megbecsült diplomata (és másodállásban bűnöző). A történet logikája szerint nem is történhetett volna másképpen.

Az 1995-ben a Kortárs Kiadónál megjelent Curriculum vitae-jében írja Gion, hogy a Balkánon természetes a bosszú, „és nem bocsátok meg az ellenségeimnek”. Megdöbbentően provokatív kijelentés egy írótól a huszadik század végén. Azt várjuk, hogy – legyenek sérelmei, veszteségei bármily súlyosak, vérlázítók – felülemelkedik, és megbékélést, engesztelődést hirdet. Hiszen európai, és humanista! Gion nem mondja, hogy ha a sértő fél őszinte bűnbánatot gyakorol, lehetséges engesztelődés és megbocsátás. Mert a mindennapi életben, tapasztalata szerint, az elkövető bűnbánatára várni oktondiság, az engesztelődés gyengeség, az alávetettség elfogadásának a jele.

Azt hiszem, hogy ilyen könyörtelen keménységgel, mint itt, ebben a forgatókönyvben, sehol nem fogalmazta meg a maga keserűségét, reményvesztését az író. A háború vámszedőiről az Izsakhár regényben írt, de ott névtelen politikusok, üzletemberek, személytelen kufárok kapzsiságáról beszélt. Itt megnevezi, néven nevezi, az arcunkba vágja: az erőszak közönybe, nihilbe fordul, minden és mindenki eltorzul, nem csak a háború vámszedője, a népvezér meg a fegyverkereskedő, de a túlélésért küszködő kisember is.

Min döbbenünk meg jobban? Azon-e, hogy amikor szomszédai sírva beszámolnak Ballának a családja lemészárlásáról, amaz nem roppan össze…, vagy azon, hogy újságíróként, vagyis a szellem embereként, éppen úgy áll bosszút, mint a legbarbárabb balkáni…, vagy azon, hogy a nemzetek egymás mellett élésének a képtelesége szétrobbantotta a régi Jugoszláviát, a jugó multikulti ideáját, de az eszement öldöklés, pusztítás után, a közös üzletben, csempészésben, ügyeskedésben ismét csak összeáll valamiféle torz multikultiság, ahol már tényleg nem számít a náció, nem számít, hogy ki albán, bosnyák, magyar, szerb, horvát – business is business…

Brutális szövegkönyv. Brutális film készülhetett volna belőle. Nem brutálisabb, mint Angelina Jolie 2011-es A vér és méz földjén című filmje a balkáni háborúról. Ez az émelyegtető celebnő elképesztő filmet csinált a háborús kegyetlenkedésekről, brutalitásokról, az értelmetlen erőszakról, az ember önmagából való kivetkőzéséről – megdöbbenünk, elriadunk, de valahogy természetesnek, a dolgok, események logikájából következőnek vesszük a legrettenetesebb történetelemet is. Jó kritikát kapott, megérdemelten.

VÉGJÁTÉK – ARANYAT TALÁLT

Az Aranyat talált a Latroknak is játszott címmel összefűzött tetralógia záró darabja, ez Gion utolsó, nagylélegzetű munkája. A halála előtti évben, 2002-ben jelent meg. Az utókor lelkiismeretnyugtató nagyvonalúságával azt mondhatjuk, hogy rövidre szabott életében be tudta fejezni főművét. A tetralógiát igen, de az utolsó évek pesti novellái éppen azt mutatják, hogy a szenttamási, bácskai történet a harmadik évezredben is folytatódik, a szétszóratásban.

Az Aranyat talált a regényfolyam leggyengébb darabja, valószerűtlen a főtörténet, több benne a naiv elem, a prózapoétika is egyszerűbb. És mégis, más olvasói nézőpontból nem kevésbé fontos könyv, mint az előzőek.

A regénycselekmény történelmi idejéről, a második világháborút követő évekről mi, magyarországiak (de ide érthetjük, a Kárpát-medence más régióinak magyarjait is) nem sokat tudunk, bár megint csak azt mondom, hogy a határközeliek többet tapasztalhattak, mint az ország belsejében élők.

1948-ban Tito nem fogadja el a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztatási Irodájának (Komintern) döntését, a Szovjetunió primátusát, Sztálin legjobb tanítványából egyik napról a másikra az imperializmus láncos kutyája lesz. Jugoszláviában felerősödik a keménydiktatúra, nagyüzemben működik a hírhedt Goli Otok – afféle recski kőfejtő, csak durvább változatban, 1949-ben hivatalosan is titkos állami börtönné és munkatáborrá nyilvánítják, 56-ig főleg politikai foglyokat őriznek ott. Goli Otokra több írásában is utal Gion („kopár sziget a festői Adriai-tengeren, arrafelé a legcsúnyább hely”), halálsziget, jugó Alcatraz, ahonnan megszökni nem, ott csak elpusztulni lehet. Nálunk Rákosi feltétel nélküli híve, követője Sztálinnak. Szigorú határzár épül a két ország között, szovjet tanácsra elkezdik a magyar Maginot-vonal, a Dél Védelmi Erődvonal tervezését is. Az erődvonal, bunkerrendszer Zala megyétől a román határig, 630 kilométer hosszan védte volna Magyarországot a Jugoszlávia felől várható NATO támadásoktól. Nem kevésbé abszurd ötlet, mint Albánia tízezer betonbunkere. Ténylegesen 1952-től 55-ig tartott a bornírt építkezés, a korabeli GDP 25%-át elvitte. (Kéktúrázók néha fölfedezik a bunkerek romjait, és örvendeznek a facebookon.) A határ mentén elindulnak a kitelepítések, a családi házas építkezést megtiltják. A határ menti zalai, s főleg ormánsági falvakban ma is elhagyatottság, szegénység, melankólia. Egységes, régi falukép, hiányoznak a Kádár-kockák, a hatvanas évek jellegzetes vidéki, magyar falut karakterizáló sátortetős házai. Itt nem indult újra az élet, mire újraindulhatott volna, a falvak kiürültek.

A jugó-magyar hidegháborúnak majd a magyar 56 vet véget azzal, hogy Tito elárulja (csőbe húzza) a nagykövetségre menekülő Nagy Imrééket, és átadja őket a szovjeteknek. (Onnan a román kommunista testvériség jegyében Snagovba kerülnek az 58-as perig, Nagy Imre és társai kivégzéséig.)

De a regényben még előtte, a hidegháború kezdetén és legközepében vagyunk. Szenttamáson, Bácskában elevenen él a rettenetes partizánterror emléke, amiről Gion, emlékei szerint, a felnőttek nyíltan beszéltek (vélhetően a családban, egymás közt). És eleven Európában Tito legendásított népszerűsége, aki a saját népével szabadította föl az országot. A vajdasági, jugoszláviai magyarság csapdába kerül. Az anyanemzet, Magyarország politikailag vállalhatatlan, Rákosi amúgy is lemond a hatszázezer jugoszláviai magyarról, a politikai hazában, Jugoszláviában a megmaradt magyarság nemrég még gőzerővel irtott fasiszta ellenség. Ha Sztálint élteted, nacionalista vagy, ha Titót, szemben állsz az anyaországoddal. A hazát szolgálom – mondja Rojtos Gallai. Melyik hazát? – kérdez vissza Fehér Jóska, a főelvtárssá avanzsált parasztgyerek.

Gion 41-ben, a magyarok bevonulása előtt született. Tízen pár éves koráig együtt él falusiasnak mondott környezetével, a felnőttek élethangulatával. Majd el akar otthonról menekülni, esztergályos tanuló lesz, a pártba is belép, amiért otthon nem dicsérik meg. A tetralógia első három könyve másodlagos emlékezés, a nagyszülők, főleg Rézi emlékeinek az újramesélése. Az Aranyat talált regény történelmi ideje Gion személyes életideje – még gyerek, kiskamasz, de az idegrendszer fogja a jelzéseket, a kor hangulatát, a szorongást, félelmet. A hidegháborús évek félig múlt, félig tapasztalat, félig történelem, félig személyesen megélt valóság. A regénynek ezúttal Rojtos Gallai csak részben főhőse, részben narrátora. Másik főhőse a kalandortermészetű, kettős kémmé avanzsált Tölgyesi Mihály. Mellettük megjelenik néhány, már ismert szenttamási alak, a helyszín azonban csak részben Szenttamás, Szenttamás ismerős környezete, a határ menti zóna, részben Budapest és Belgrád, magyarországi és szerbiai, délszláv belügyesekkel, besúgókkal, titkosrendőrökkel. Ez utóbbiak – helyszínek és szereplők – megnyitják a perspektívát a nagypolitika játszmáira való rálátás felé, de nem az író és az emlékezők emlékeiből épülnek. Konstruáltak, fiktívek, a valóságot – kissé dúsítva – mesélő író itt, ezekben a helyszínekben, szituációkban, kapcsolatokban nincs igazán otthon. Pontosabban, részeleteiben (minden bizonnyal) valóságosak az elemek, de nem állnak össze szerves, ha nem is hihető, de meggyőző történetté. És mégis szükség van a nagytörténetre, mert Gion azt akarja megértetni, elmagyarázni, hogy milyen ördögi gúzsban kellett küszködnie a partizánmegtorlásból alig-alig ocsúdó magyarságnak. Itt, ebben a regényben, az a gyanúm, az volt számára a legfontosabb, hogy teljes vertikumában érzékeltesse a vajdasági magyarság szívszorító kiszolgáltatottságát – a nagypolitikától a hétköznapok szintjéig.

Gion itt nemcsak az öncenzúrát engedte el, de azt az egyébként ekkortájt írt elbeszéléseire is, és a rá eleve jellemző belső fegyelmet, amelyik a nemzetiségi sérelmeket, nemzetek közötti indulatokat körültekintő óvatossággal írja, inkább körül, mint le.

A nagytörténet, az ügynökösdi a nagypolitika játékasztala: a belügy, a titkosrendőrség, a magyarországi és a titói kommunista szolgálat teszi a dolgát, embereket szervez be, küld ide-oda, tetet el láb alól (ahogy egy kémtörténetben szokás). A legfelsőbb parancs hierarchikusan lecsorog az alsóbb szintekre, a szolgálat kisakkozza a végrehajtót. Kiválasztják, fölhasználják, ha fölösleges, kiiktatják. A játszma szabályai zsigerből ismertek, ha beléd akad a horog, csinálod vagy meghalsz. A Sztálin-Tito szakítással Tölgyesi lesz a kiválasztott: eligazodik Budapesten is, Belgrádban is, mindkét ország belügye használni akarja, belekényszerül a kettős ügynök szerepbe, maga is a hálózat része lesz. A főtörténet, Tölgyesi kém-története megy a maga kimódolt útján. De tulajdonképpen nem a kémtörténet, az ügynökösködés a borzongató, hanem a történet kapcsán megnyilvánuló nyílt, brutális erőszak.

Mi sem természetesebb, minthogy embereket csak úgy eltesznek láb alól. Belehajítják a Dunába, Belgrád nyilvános mozijában az erkélyről ledobják, a magyar testvérpárt belelövik a Tiszába – az elrekkentés ugyan általános titkosszolgálati módszer (mint manapság oroszhonban a mérgezés, öngyilkosság elkövetése), de itt valahogy túl sok van. De nemcsak hivatalból iktatja ki a szolgálat a nem kívánt elemeket (sőt, mintha a szolgálat kevésbé), a posztháborús, posztpartizán pszichózisban szenvedő belügyes helyi erők éppúgy (mint Vladan Drenovakovics, „nevéből ítélve talán Közép-Szerbiából jöhetett Szenttamásra, először akkor bukkant fel, amikor a fröcsögő politikai beszédek közepette begyűjtötték és börtönbe szállították a Moszkvához hű kommunistákat, azokban a napokban igazán buzgón tevékenykedett”), mint a civil szféra szereplői. A Magyarországra menekült Margith Gábor is még vissza-visszajár, elrendezni régi dolgait: „Engem ott még most is főbe lőnének [Jugoszláviában] két perc leforgása alatt. Hiszen a községházán szolgáltam a magyar időkben. Kétszer azért hazamentem, de csak éjszaka. Először az a Barbulov nevű sánta nyikhaj akasztotta föl magát a házuk padlásán, másodszor Pivnicski Szávót agyontaposták a lovai a saját istállójában… Ha esetleg bajba kerülnél, üzenj értem.”

A háborút követő évek hétköznapjaiban eluralkodik a posztháborús pszichózis. A titói és a rákosista nagypolitikai ellenségeskedés a mindennapokban megterhelődik a szerbek és magyarok egymás iránti zsigeri gyanakvásával. Vagy fordítva: a sztálinista szakítással a mindennapokban felszakad az éppen csak nyugvópontra jutott rettegés, gyűlölködés. 

A regény II. fejezetében megtudjuk, hogy a szerb partizánok a háború végén csúnya dolgokat műveletek, de már elindult egyfajta felemás konszolidáció.

„A szerb partizánok levetették egyenruhájukat, hősködni hősködtek még, de már nem lehetett büntetlenül gyilkolni a németeket és a magyarokat, megszűntek a mészárlások, a maradék németeket kitelepítették, ők később igen jól jártak, a magyarokat nem ritkították tovább, nagyjából helyrerázódott a nyugalom a Délvidéken, tehát Szenttamáson is. […] Mi, szenttamási magyarok […] megnyugodhattunk, éjszakánként már nem voltak kivégzések, bejött a rend és a törvényszerűség, a szerbek visszahúzódtak házaikba, bizonyos csúrogi fiatal magyar férfi még folytatni szerette volna a szenttamási magyarok ritkítását, de a nemzetközi hatások nyomán a szerbek is megelégelték az illető túlbuzgóságát […] Ehhez tudni kell, hogy Csúrogon és az Alsó-Tisza mentén szinte az utolsó szálig kiirtották a magyarokat. Feltételezésem szerint ebben a mi Ádámunk is tevékenyen részt vett […] Soknemzetiségű környezetben elfordulnak ilyesfajta emberek is.”

Gion itt, a regény kezdeti szakaszában még hangsúlyozza, hogy minden népben előfordulnak hitvány, aljas emberek, a csúrogi Ádámot Rojtos Gallai meg is leckézteti. Direkt öldöklés már nincs, de az ország tele van fegyverekkel és lefojtott szorongással, félelemmel, gyűlölettel. A kis kőműves megmenekülése a kivégzéstől kétszer is fölidéződik (Gion édesapja), az 1944/1945-ös tél emléke vissza-visszatér a regényben, és általában is átszövi a köznapi beszédet. Hogy hazamehet-e Tölgyesi Budapestről, Rojtos Gallai szerint talán tavasszal, esetleg, mert Szenttamáson nagyon emlékeznek azokra az időkre, amikor „keresztvágó-fűrésszel daraboltak a bocskorosok, amikor rájöttek, hogy ezt büntetlenül megtehetik” – a jelző itt a „bocskorosok”. Gion fölfüggeszti előszeretettel használt iróniáját (’hős partizánok’), és nyílt fumigálással, a mindennapok szóhasználatával él. Szintén visszatérően idézi fel a regény a dél-magyarországi határmente, a Szeged környéki települések kiszolgáltatottságát. „A szerb partizánok például úgy sétáltak át a határon, mint én vagy te a Madách tér egyik oldaláról a másikra. Még Szegeden is szabadon garázdálkodtak, embereket raboltak el és vertek agyon. A kommunisták, vagyis az oroszok véget vetettek ennek. Néhány hős partizánt főbe lőttek, […] Igaz, megszállt ország lettünk, de idővel majd kiutáljuk az oroszokat.” – ezt már a pesti összekötő tiszt mondja, de Margith Gábor felesége meg is élte a törvényen kívüli állapotokat. Temerinből szökött, ahogy sokan mások is, „akik aztán itt még jobban megrémültek. Mert még erre is a szerb és horvát ordítozás járta. A maradék Magyarországon.” S évekkel ama tél után, a helyi belügyes is a múlt megismételhetőségével fenyeget („mi egy hullára sokkal többel szoktunk válaszolni”).

Sorra elrekkentenek nem kívánatos elemeket, vagy csak gatyába ráznak, amúgy istenesen. Mondjuk, egy kémtörténetben ez normális, de itt mindennek kisebbségi, nemzetiségi vonatkozása van. A nyílt erőszak mellett állandósult a verbális erőszak is, a sértegetés, a fenyegetés, a zsarolás. „A magyarokat utálom. Kicsik, görbe lábúak és mindenkinek hajbókolnak.”; „Nem tűröm, hogy kis köpcös magyarok gorombáskodjanak velem.”; „a magyarokat nem szabadna bizalmas állásba helyezni, sem a községházán, sem a határban” – és viszont: „Nem lehetne visszafogni ezt az ószláv felfuvalkodást? Lehet, hogy van némi alapja a gőgösségének, de hosszú távon üres és fárasztó” és: „Valakitől azt hallottam, tegnapelőtt még gyanús kinézetű kupecek disznókat terelgettek a belgrádi utcákon. Egy ilyen város nem lehet szép.”

A szerb-magyar békétlenség, gyanakvás, kiszolgáltatottság Rojtos Gallai és a Belgrádba főelvtárssá kapaszkodott Fehér elvtárs párbeszédében is ’kendőzetlenül’ nyílt. Fehér elvtárs a párt elvárásának megfelelően egy híres bánáti partizánlányt vett feleségül, amúgy meg bevallja, „A balkáni nagymellűséget én sem szeretem. Ahol lehet, orrba vágom ezt a csűrhét.”; „Meg aztán, általában nem szeretnek bennünket, magyarokat.” Csűrhézhetett a valóságban egy főelvtárs egy falusi mezőőrnek – még ha gyerekkori ismerőse is? A dolgok logikája szerint a vallomás pontos: mindenkihez nációja, nemzetisége szerint viszonyul a hatalom, a kisebbségi eleve gyanús, és soha nem lehet eléggé megbízható, a kisebbség pedig szorosan összezár. Ez a kényszerűség mondatja ki Fehér elvtárssal a stratégiát: „Nekünk jugoszláviai magyaroknak nagyon kell vigyáznunk viselkedésünkre. Hátterünk nincs. Egy megszállt, szolgalelkű ország semmire sem biztosíték. Itt kell jó viselkedéssel valamiféle jó helyzetet teremteni a megmaradáshoz.” Bár Rojtos Gallai nélküle is tudja, hogy „csúszós helyzetekben ajánlatos óvatosan viselkedni.”

A regény szövetén, nyíltan és kevésbé nyíltan, folyamatosan kimondják, hogy szerbek és magyarok közt állandósult a gyanakvás, a bizalmatlanság, ugrásra készek a védekezésre vagy a megtorlásra. A békés természetű, citerás kedvű Rojtos Gallai István, mert rejtegetnie kell pisztolyát, és Török Ádámtól megörökölt fegyverét, éjszakára baltát fektet az ajtaja elé.

„Zsenge ifjú koromban […] elég gyakran eljártam mindenféle szép helyekre. A virágos katona szemébe néztem és ő elröpített olyan világba, amit elképzeltem magamnak. De aztán valakik belerondítottak a szép világba. A virágos katona már nem néz vissza rám.” – mondja rezignáltan a regény vége felé Rojtos Gallai.

Hajlok arra, hogy elnézzem az Aranyat talált regény prózapoétikai gyengeségeit.

„EURÓPA BUDAPESTEN”

 Egyszer majd rendesen föl kell leltározni Gion Nándor teljes életművét. Monográfiájában Gerold két tévéfilm (Postarablók, Késdobáló), huszonkét hangjáték és öt játékfilm metaadatait közli. Négy megvalósult játékfilmet (Kárókatonák, Sortűz, Vád, A szivárvány harcosai) említ, és az Ez a nap a miénket, amely nem valósult meg. Nem derül ki, ez utóbbit miért sorolja a Gion-filmek közé, holott forgatókönyvírónak Szabó Mártát és András Ferencet tünteti föl, s ahogy korábban láttuk, a Latroknak is játszott című, tervezett fim forgatókönyv szerzősége sem egyértelmű. Érthetetlen módon az Életmű 6. kötete az Életmű drámai formákban fejezetbe sorolja ez utóbbit, jóllehet a közölt szöveg alcíme egyértelmű: „filmforgatókönyv” (ahogy a Krisztus katonai a Görbe utcából címűé is). De mindenképpen örülhetünk, hogy Kurcz Ádám összegyűjtötte az összegyűjthetőt, s hogy korrekcióra szorulnak a művek adatolásai, annak meg az a fő oka, hogy Gion igen nagyvonalúan bánt a saját szövegeivel.

Az Életmű 6. és 7. kötete több, Geroldnál nem jelzett hangjátékot és filmforgatókönyvet (utóbbiak: Vád, A málnaszedő gyógyulása, Amarilla avagy Ámuldozó szemek), filmtervet, vázlatot is közread, s szintén itt olvasható először két, egymáshoz kapcsolódó filmforgatókönyv is, A Szivárvány Harcosa (Életmű 7.) és a Szivárvány Harcosa Budapesten (Életmű 6. – a kötetszámok nem elírások, feltehetően a kéziratok megtalálása sorrendjében kerültek könyvekbe). Az előbbit az Izsakhár regényből Havas Péterrel jegyzi Gion, ebből 2000-ben másfél órás film készült. Az utóbbit, A Szivárvány Harcosa Budapesten forgatókönyvet viszont valószínű, hogy Gion egyedül írta, kései novellái felhasználásával. A filmtervről egy rövid és egy pár oldalas fontos jegyzete is fönnmaradt (Életmű 7.).[7]

Habár az Amarilla is, de különösen a Málnaszedő forgatókönyvek is a kései pesti elbeszélések alapján, hasonló tematikában íródtak, a Szivárvány Harcosa Budapesten, s ebben az író jegyzete is megerősít, nagyobb jelentőséggel bír.

Kétezerben készült el A Szivárvány Harcosa film, a Budapesten…t ez után írta, tehát az Ez a nap a miénk regénnyel körüli időben, talán közvetlenül a regény befejezése után. Gion az utóbbi filmet az előző folytatásának, második részének tervezte, tekintette. Jegyzetében két filmtervet vázol föl a folytatásról, végül a II. változatot írta meg, de két nem mellékes epizód kimaradt a végleges változatból: M. Holló János és barátja látogatása a háború utáni Lendvára és Drávaszögbe, valamint az egyre gyűlő régi térkép ajándékok M. H. J. lakásában, amelyek végül az Osztrák-Magyar Monarchia „tartományait” adják ki, „látványos utalásként Trianonra, anélkül, hogy túl sokat beszélnének róla. Minden pátosz nélkül”. Kihagyta tehát a „magyar” szálat, és a „kisebbségi sorspanasz” is halványabban jelenik meg, viszont fölerősítette a balkáni-közép-európait.

„Tömörül egyfajta balkáni, kelet-közép-európai világ a budapesti falak között és az utcákon. […] Az egész történetsor az 1991–2001 közötti évtizedet fogja át. Összejönnek, és időnként szövetkeznek a délvidéki, határon túli és anyaországi magyarok, a céltudatos koszovói albánok, a zavarosban halászó kelet-európai bűnözők és a naiv értelmiségiek. Vagyis: Európa Budapesten. Csempészéssel, rablással, gyilkosságokkal, furcsa közélettel – az enyhén cinikus délvidéki író szemével nézve.”

A jegyzet szerint „A főhős megjegyzi: »Ötvenévenként nekirontunk a világnak… Szabadság, nemzet… Alaposan képen vágtak bennünket. Talán most várjunk egy kicsit, jöhetnek még jobb idők. Most pofozkodjanak mások. Később jöhetünk mi is.«” – de ez sem hangzik el a végleges változatban.

A film „irodalmi alapanyaga” néhány nyomtatásban megjelent elbeszélés (Alacsonyan repülni, Huzatos hajón, Diófa a sétáló utcában, Talliumot a patkányoknak, Garantálja Z. A.), illetve azok szereplői, motívumai szövődnek egyetlen nagytörténetté. Utolsó közös veránkai Forrás táborunkban, 2002 júniusában Gion beszélt a készülő elbeszéléskötetéről, építgette, variálgatta a szerkezetét, az elbeszélések sorrendjét. Olvastuk, persze az elbeszéléseket lapokban, de számunkra egyedi művek voltak, így hát inkább csak hallgattuk. Az pedig meg sem fordult a fejünkben, hogy hatvanévesen meghalhat… Gion talán a forgatókönyvek alapján gondolta összerakni a következő elbeszéléskötetét, ami sajnos posztumusz jelenhetett meg (Mit jelent a tök alsó, 2004).

Akárhogy is, utolsó, összegző és személyes mű a Szivárvány Harcosa Budapesten. Az életidő elfogyott, ezt talán Gion is érezhette, s ezért lépett a háttérből közelebb M. H. J. alakjához, sőt egyenesen kilépett a szerepből.

A film főszereplője most is M. Holló János magyar író, barátai – több utalás történik erre – ismerik a kálváriás könyvét, egy iparművész pedig pótolja Szenttamás elpusztult Kálváriájára a stációkat, tűzzománcból, amelyen nem fog a golyó. (A stációk képeit Morvay László készítette és ajándékozta a falunak 2001-ben, felavatásán az író nem volt jelen, később látogatott haza, és elégedett volt a látottakkal.) M. Holló János persze most is hencegne, hogy ismert író, de inkább kesernyés, lemondóan rezignált ismertségét, elismertségét illetően. Egyik olvasótalálkozójáért pár könyvet, meg egy üveg bort kap tiszteltdíjul, a Vörösmarty téren, a könyvhéten sem állnak sort nála dedikációért. Megemlíti, hogy a budapesti lakásvásárlásra minden megtakarított pénze ráment, személyes sérelme, vagy inkább megbántódása, hogy a magyar állampolgárság megszerzése protekcióval is hosszabb időbe telik egy határon túli magyarnak, mint egy arab vagy egy kínai „üzletembernek”.

Fontosabb, hogy jelzők nélküli magyar írónak definiálja magát („Magyar író vagyok a határ túloldaláról.”), kisebbségi érzékenysége más határokon túli magyar írók, alkotók iránt nyilvánul meg. Velük az írószövetség Bajza utcai székházában találkozgat, akik, a jegyzet szerint „kissé tétován mozognak Budapesten, tanácsokat, segítséget kérnek az áttelepült délvidéki írótól, aki maga is eléggé tanácstalanul közlekedik a rendszerváltás utáni bonyolult világban” – a forgatókönyvben is félszegek, de tanácsok helyet csak méltánytalanul szerény honoráriumukról dörmögnek. Ez a határon túli magyar szál lazább epizód a főtörténetben, mindenesetre Gion hangsúlyozni akarta kötődését (naplóiból tudhatjuk, nagyon is figyelt rájuk), sorsazonosságukat. Jellemző, hogy a szenttamási Kálvária tűzzománcait készítő iparművészt kárpátaljai születésűnek írja (onnan kap rossz és erős pálinka utánpótlást), jóllehet Morvay László magyarországi. A magyarként otthont, hazát találni dilemma fájdalmasan vissza-visszatér a filmben. Az albán Szelim szerint nagyon boldog náció lehet a magyar, mert több helyen (országban) is otthon érezhetik magukat – M. H. J. válasza: „Egyetlen helyen szeretném igazán otthon érezni magamat.” A filmben az író nem látogat haza a szülőföldre, az a haza, a régi kiürült, a hajdani barátok vagy itt „szédelegnek” Magyarországon, vagy meghaltak. Szelimnek ugyan azt válaszolja, hogy Budapesten otthon érzi magát, csakhogy ez az otthon lenni érzés felemás. A film legtöbb szereplője nem magyarországi, budapesti születésű, valahonnan jöttek: legtöbben a volt Jugoszláviából, aztán Kárpátaljáról, Ukrajnából, Szíriából, Kínából – Budapesten, mondhatjuk, ők mind egy nemzetek fölötti gettóban élnek, egymás társaságát keresik, a helyiek közül azokkal tartanak kapcsolatot, akik maguk is a társadalom perifériáján helyezkednek el. Az egyetemista Dominika strichelésből él, a rendőr meg rendőr. Gion itt is megerősíti vélekedését a rossz kedvű, szomorú magyarokról. Bozóky, a délvidékről jött műkedvelő költő, a román pópák példájára, igen sikeres „átokmondó” vállalkozást indít: „Neked fogalmad sincs, hogy ebben a városban hány ember szeretne átkot mondani a barátaira és ismerőseire. Megítélésem szerint minden ötödik polgár. Kis és középvállalkozók, szomszédok…” (A kilencvenes évek elején Budapesten virágkorát élte mindenféle ezoterikus újdonság. Budai polgárasszonyok titkos jósnőkhöz jártak, meg baptista csillagvizsgálótól akarták megtudni szerencséjüket. Egy ismertebb magyar-magyar költő engem is kis híján rávett, hogy csatlakozzak a Vörös Rébék Kft.-hez; akkoriban horoszkópokat írtam lapoknak, de szerinte a tenyérjósláshoz is volna affinitásom. Elröhögöm magamat, ha meglátom a delikvenst, mondtam. – Megoldjuk, függöny mögül jósolsz, csak a kezét látod, úgy még hitelesebb is.)

Gion továbbra is a szülőföldjéről ír – a meghosszabbított szülőföldről, a délszláv háborúk következményeiről, amelynek hadura szétszórta népét a nagyvilágba. Hősei követték az írót Budapestre, szó szerint nemcsak a vajdasági magyarok jöttek utána, de az Ibrahimok, Juszufok, Szelimek, Gashik, Teofilok, macedónok, koszovói albánok, Szarajevó ostromából menekült bosnyákok, csempészek, ügyeskedők, szerencselovagok, s itt, általuk kapott megbízásokat Leonyid, a kitüntetett szerepű ukrán bérgyilkos is. Ők mind M. Holló Jánosnál, a magyar írószövetség választmányi tagjánál, mint budapesti kontaktszemélynél kötnek ki. A kései „pesti” írások a régi ország és szülőföld átszivárgó periférikus alakjai mellett a budapesti periféria látleletei is, a kőbányai kocsmák világáé, meg a budai villáké – persze, nem a konszolidált nagypolgárokéi, hanem a maffiózóké, feketegalléros bűnözőké.

Írásainak tárgya tehát a soknemzetiségű Bácska után a soknemzetiségű, balkániasodó Budapest lett. Az a multikulturális periféria, ahová az író, úgymond, hazatalált. A kilencvenes évek, a rendszerváltozás utáni Budapest képe rosszkedvűre sikeredett. Ilyen volt? Alig emlékszünk rá, pedig ugyancsak zavaros, ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen közviszonyok (is) voltak. Csempészés, olajszőkítés, fegyver- és kábítószer kereskedés, a politikai és gazdasági hatalom újrafelosztása, a nagy zsákmányszerzésben újrarendezte sorait a magyarországi meg a közép-kelet-európai maffia is, filmbe illő leszámolásokkal (az Aranykéz utcai merénylettől a szegedi cukrászcsalád kiirtásán át a dunaszerdahelyi maffiaháborúig).

De más miatt is fontos a filmben a posztjugoszláv szál. A történet 1994-es helyszínnel kezdődik, M. H. J. és Bozóky egy régi, katonaságkori fölvételt néznek: egy szerb és egy bosnyák fiú bokszol, „a verekedés közben igen intenzíven szidták egymás muzulmán, illetve szerb édesanyját.” – mondja Bozóky, M. H. J. hozzáteszi: „Akkor bizonyosodtam meg végleg, hogy Jugoszlávia záros határidőn belül szét fog hullani. Izzott a gyűlölet a közös egyenruha miatt is. Pedig minden nap hazafias dalokat kellett óbégatnunk a testvériségről és a megbonthatatlan egységről.” A bokszpárbajt a jelenben újrázzák a szereplők, a már Budapesten, egy szerb hajóétterem biztonsági őreként dolgozó Milán, és a Bosznia, majd Koszovó és Németország közt kamionjával fegyvereket csempésző Szelim. Afféle népszokás arrafelé a bokszolás, jegyzi meg M. H. J., a verekedés szerencsésen végződik, de azért még elküldik egymás szerb meg bosnyák anyját – a gyűlölet most is izzik. Jobb esetben verbálisan, máskor kíméletlen bosszúként. Az Ausztriába emigrált szerb Krajlt éppúgy eléri végzete, ahogy a Bozóky testvérbátyját megölő Miodragot otthon – őket is az amúgy úriember Leonyid teszi el láb alól, hogy őt meg majd a privát vállalkozást indító magyar-magyar ex rendőr nyírja ki.

A Fülek és fejek forgatókönyvben az író a bosnyákokért, Szarajevóért aggódott, itt Koszovóért és a koszovói albánokért. Az aktuális háborús állapotokat M. H. J. televíziójának képernyője közvetíti. Milosevics, Karadzsics és Ratko Mladics jelenik meg időről-időre a képernyőn, de nem nagyon figyelnek rájuk, megszokták a háborút, a népirtást. A filmben, a tervek szerint, korabeli felvételről bejátszásra kerül a koszovói albánok tömeges menekülése Albániába. Gashi, az albán üzletember pedig fölkészül a fegyvercsempészésre (Szelim, a bosnyák kamionos intézi a transzfert). „Hamarosan megint mi kerülünk sorra… Mi, koszovói albánok. […] Az amerikaiak kottából tanulják Európát. Boszniában elég lett volna ledobni három bombát, és nem halt volna meg ötszázezer ember”. A film végén Hágában őrizetbe veszik Milosevicset (2001. április 1.), egy történet befejeződött.

Névelő nélküli a forgatókönyv címe: Szivárvány Harcosa Budapesten. A tulajdonnevesítés jelzi, hogy itt, most, egyetlen valakit jelez az összetett fogalom, M. H. J.-t. Az író mostanában Jakab apostolról ír novellát (nem tudni, az idősebb, vagy az ifjabb tanítványról), s közben félig-meddig belevegyül a simlis alvilági, fél-alvilági alakok közé, mert ez a természetes életközege, ezek az alakok a természetes emberi kapcsolatai, s egyetlen fontos kérdésben biztos, hogy velük van egy hullámhosszon, abban, hogy mindannyiuk alatt megrendült a talaj. Az író sem éppen „makulátlan” jellem, de őrzi, amennyire lehet, integritását, ezért ebben a pokoli forgatagban nem a pisztolyát vagy a baltáját készíti elő, hanem a Nagy Fehér Madarat veszi magához. „Ez a Szivárvány Harcosainak a fegyvere. A gyűlöletet szeretetté változtatja, szeretetet sugároz vissza a gyűlölködő ember szívébe.” Lehetetlen nem észrevenni, hogy a kitárt szárnyú, nyakba akasztható faragott Nagy Fehér Madár – Krisztus szimbólum.

Ha a világ nem is, a történet békével és ünneppel zárul: a fő maffiózók likvidálva lettek, a háborús bűnös börtönben, megjelent az író könyve, Dominika konszolidálódik, a Kálvári tűzzománc stációiról pedig lepattannak a puskagolyók.

(SZENTTAMÁSI) MULTIKULTI

A magyarországi olvasó hozzászokott, hogy a magyar irodalom magyar emberekről szól. Kijelentésem persze túlontúl leegyszerűsítő, általánosító, tehát csak feltételekkel elfogadható. Magam is korrigálom: a huszadik századi, még inkább a ’45 utáni magyarországi magyar irodalom – nem kizárólag, de meghatározóan – magyar emberekről szól. A 19. században, gondoljunk Jókaira, Mikszáthra, még természetes volt, hogy mindenféle nyelvű, nációjú népek természetes szereplői a történeteknek. Nagy-Magyarországon és a Monarchiában adottság volt a multikulturális állapot, aminek a huszadik században lassacskán az emlékezete is elfelejtődött. Trianonnal kezdődött, de csak ’45 után vált homogén nemzetállammá Magyarország. A második világháború végén a németek kitelepítésével, a szlovák lakosságcserével, aztán pedig a kommunista-szocialista határzárral a magyarországi magyarság bezárult önmagába. A magyarországi magyar mai is egynyelvű, nehezen tanulja az idegen nyelvet (az oroszt nem volt értelme tanulni, nyugati nyelveket meg hiábavaló, ha élő nyelvvel aligha találkozhatott), bár a rendszerváltozás óta a helyzet változott.

A magyarországi olvasó hozzászokott, hogy ha kisebbségben élő, határon túli magyar a szerző, akkor előbb-utóbb felszínre kerülnek a nemzetiségi sérelmek, a kisebbségi sorspanasz, a védekezés, az anyanyelvhez ragaszkodás, a magyarsághoz tartozás igazolásának a kényszere. Persze, ez a megállapítás is túlontúl általánosító, tehát könnyedén cáfolható. Most főleg a nyolcvanas-kilencvenes évekre gondolok, elsőként a romániai/erdélyi irodalomra, és részben a (cseh)szlovákiaira. És rögvest el kell mondanom, hogy nem tudom, pillanatnyilag hogyan is állnak a magyarországi olvasók a határon túli írók műveinek a fogadtatásával. És azt sem tudom, hogy a határon túli olvasók hogyan állnak a magyarországi, meg a más határon túli írók műveivel. És lassan azt sem, hogy a legújabb határon túli generációk irodalmi műveben mennyire, milyen módon jelenik meg a ’kisebbségi sorspanasz’ (alig-alig). Tehát tulajdonképpen a félmúltra, a 2000. év előtti időszakra gondolok, amikor Gion határon túliságáról próbálok valamit megérteni.

Úgy sejtem, hogy a határon túli ’kisebbségi író’ jelentéskörét érdemes árnyalni. A kisebbségi író ’modellje’ főleg a romániai, erdélyi írók magatartása és művei, alapján képződött meg. Magyar szempontból írtak, magyarokról, a kisebbségi magyarság védelmében szólaltak meg. Gion egész életműve a szenttamási, vajdasági ember sorstörténetének az elbeszélése. Következetesen vallotta, hogy neki róluk kell mesélni, és úgy elmesélni az ő történetüket, hogy másokat is érdekeljen, és lehetőleg ne legyen unalmas, tehát dúsított realizmussal. Magyarokról és más nemzetiségűekről, svábokról, zsidókról, szerbekről, albánokról, délszlávokról. Tulajdonképpen ennyi volt az ars poeticája. Gion minden műve valamiképpen többnemzetiségű – úgy értem, hogy mindig jelen vannak más nemzetek, nemzetiségiek is. Hol természetesen belesimulva a hétköznapokba, hol robbanó feszültséget generálva. Ennek a többnemzetiségnek persze semmi köze a kilencvenes évek közép-európaiság divatjához, amikor Danilo Kiš és nyomában mások úgy hitték, hogy a térség nemzetei megtermékenyítő szimbiózisban élnek egymással, vagy mint Tőzsér Árpád remélte, hogy mindegyik nemzet egyszerre többsége és kisebbsége a másiknak, tehát kiegyenlítődhetnek a feszültségek. Az egész gioni életmű egyre inkább arról szól, hogy ez nem működik. Általában sem, a délszláv világban meg különösen.

Ha Gion meg akart valamit értetni a magyarországi olvasóval, az éppen az, hogy a vajdasági, délvidéki, bácskai magyar ember olyan magyar, aki nagyon szoros közelségben él más népekkel. A legkoraibb évek kivételével, Gion egész munkásságában benne van, nem a kisebbségi magyar sorspanasz, hanem a nemzetek közötti együttélés szinte kódolt lehetetlensége. A Virágos katona például mindjárt azzal kezdődik. A Feketicsről Szenttamásra családját költöztető sváb molnár, Krebs a foga alatt dünnyögi, hogy nem szereti a magyarokat. Aztán visszatérően, hogy a faluban a híd soha nem épül meg, nem akarják megépíteni. Elkülönülnek, tartózkodóak. És hogy rendesen verekednek, a gyerekek is, nemzetiségi alapon.

Egyik naplójegyzetében Gion azt írja, hogy gyerekkorában hallott a kivégzésekről, keresztbe fűrészelésekről, mészárlásokról. Bizonnyal így volt. Faluhelyen – mifelénk is – a gyerekek előtt nem igazán volt titok a történelem, a felnőttek beszélgettek, hallotta a gyerek is. Nándorban nemcsak a századelő legendásítható történetei, de ezek a brutalitások is benne éltek. És benne élt, izzott, gyerekkorától az erőszaktól, gyűlölködéstől való elemi, zsigeri irtózás. De a sérelmekről hallgatni kellett. És hallgatott az anyaország is.

A magyar irodalom, de mondhatjuk, a magyar nemzeti identitás eszménye a tragikus hős eszménye, aki inkább meghal, de az igazságból nem enged. Kisgyerekkorunktól ebbe növünk bele. Dobó István – a haza nem eladó! Baradlay Jenő – az elcsábult bécsi vőlegény föláldozza az életét a haza oltárán és megmenti testvérét, helyre áll az erkölcsi világrend. Petőfi, a segesvári csatatéren. A kisbetűs nemecsek ernő élete árán megvédi a grundot. Sütő Kolhaas Mihálya, Szervét Mihálya – makulátlan hősök, inkább választják a halált. Nehéz elfogadni, hogy Gion főhőse nem makulátlan jellem. Jobban érdekli, hogy az asszony meglátogatja-e, és kedvesek lesznek egymáshoz, mint hogy annak férje, az álomkóros, világmegváltó terveket szövögető Ervin is belekeveredett a fegyvercsempészetbe (Izsakhár). Nehéz elfogadni, hogy a Gion hős nem meghalni akar, hanem élni és túlélni.

„A fiatal citerás, aki énekelni is szépen tudott […] túlélte az első világháborút […], és ami a legfontosabb, túlélte a háború utáni magyarellenes atrocitásokat. Igaz, ekkor már nem csak énekelnie és citeráznia kellett, hanem beszélni is, és gyakran olyanokat mondani, amiket nem szívesen mondott, de megtette, mert latroknak is játszott, és életben maradt, és mások életét is megmentette. Megint mások, akik ezt nem tudták végigcsinálni, meghaltak, sokszor iszonyú halállal, kettéfűrészelték vagy elégették őket, jobbik esetben földönfutókká váltak. Róluk is írni kell, elsősorban talán róluk, a főszereplő mégis az, aki életben marad”. [8] „Azt szerettem volna kifejezni, hogy valamilyen furcsa satuba vagyunk szorítva, nemcsak itt a Vajdaságban, és nemcsak az itteni magyarok, hanem talán egész Közép-Euróban a kisebbségben élők osztályrésze ez az állapot. De itt valahol élnünk kell, és valamiképpen emberi módon kell élnünk. Ehhez sok mindent meg kell csinálni, olyan dolgokat is elkövetni, amelyeknek az erkölcsi vonatkozásai talán megkérdőjelezhetőek. Nem gondolok most mélyenszántó, morális kérdésekre, csupán arra, hogy a mindennapok történéseiben sok kis vargabetűt kell megtennünk ebben a szűkre szabott térben és időben, hogy eljussunk valahová, hogy cselekvésünk során lelkiismeretünk többé-kevésbé tiszta maradjon, és hogy tükörbe tudjunk nézni.”[9]

Láng Gusztáv Dsida Jenő Psalmus Hungaricus című monumentális válságverséről írja, hogy Dsida felismerte, Európa hallgat, az együttélés lehetetlen, a transzilván eszményben csak a vesztes bízik, a győztes sohasem. Ezt a keserű „nem lehet” tapasztalatot fogalmazza meg Gion is. Dsida kultikussá verse azonban, Láng szerint egy mély lelki, érzelmi válság kifejeződése, de nem ez Dsida válasza. A válasza a Tükör előtt, a krisztusi és a gandhi-i szeretet parancsa: „Bolyongani faluról falura. / Durva darócban gazdag, tiszta szellem. […] Mindig magunkért, sose mások ellen.”

A kilencvenes évek közepe, második fele Gion-írásokban iszonytató erővel jelenik meg a nyílt erőszak, a durvaság, a délszláv testvérháború rettenetes tapasztalatai, a népirtások, a kegyetlenségek. „Izzott a gyűlölet” a délszláv népek között, írja Gion; a balkáni puskaporos hordó időnként berobbant, időnként le lett fojtva. A gioni idea túlélő modellje sokáig az életet pragmatikusan megélő Rojtos Gallai. Az apák, nagyapák nemzedéke. De a kilencvenes évek második felében egy másik idea kiszorítja a meg-megalkuvó, pragmatikus túlélőt – egy szelíd idealista, a rosszul fizetett, a társadalom perifériájára került tétova, olvasók nélküli író, M. H. J., M[agyar] Holló János.

Budapestre (északabbra) költözése után Gion valóban elengedte a cenzúrát, ahogy Kurcz Ádám írja: „Amikor már szabadon tehette, olyannyira látványosan fordult a magyarsággal kapcsolatos, illetve az addig tiltott témákhoz, mint amikor kiengednek egy szelepet.” Végre kiírhatta! Hogy a nyílt kimondás ártott volna-e az írások egyetemességének, korántsem egyértelmű. Néha igen, néha nem, kompozíció, műgond kérdése Az is lehet, hogy a mi nyugatias olvasó érzékenységünk berzenkedik a brutalitás transzformációk nélküli nyílt kimondása ellen, szívesebben vesszük, ha a durvaságok el vannak rejtve, le vannak tompítva, fel vannak öltöztetve. Nem tudom. Olvasva, újraolvasva a kései Gion műveket, úgy vélem, hogy amint egyre illúziótlanabb, keserűbb a művek valóságvonatkozása, azzal arányosan erősödik meg a Nagy Fehér Madár, a Szivárvány Harcosai fegyverének a szimbolikus jelentősége. Ezek a Harcosok sem „makulátlan, tiszta szellemek”, mint Dsida zarándoka, de végtelenül szelíd lelkű idealisták. Emlékezetes, az első világháború végén szétlőtt, nyomorék könyökkel hiába megy föl Rojtos Gallai a Kálváriadombra, már nem néz vissza rá a Virágos Katona: „a Virágos Katona elment a Kálváriáról. Idejöttek ezek a nyomorult, jajgató emberek és elűzték. A Virágos Katona elment onnan is, ahol a Megváltót megkínozták, s elment a Kálváriáról is. És akkor már azt is tudom, hogy sohasem fog visszatérni. Többé nem segít nekem.”

A szivárvány a bibliai Szövetség jelképe, az Úr ezzel jelezte Noénak, hogy újra benépesítheti a Földet, nem fogja többé elpusztítani. A sok rossz kedvű ember elüldözte a Virágos Katonát, de visszatért az örök vesztes, a lesajnált, balek Szivárvány Harcosa, fegyvere a Nagy Fehér Madár, a krisztusi szeretet parancsa: „A gyűlöletet szeretetté változtatja, szeretetet sugároz vissza a gyűlölködő ember szívébe.” – ez Gion válasza az rettenetre.

 Kortárs, 2024/1. 

[1] Részlet egy hosszabb írásból.

[2] Gion életműsorozatának 1-5. kötetét a Noran Kiadó adta ki, Füzi László sorozatszerkesztésében. A Nándor Keresünk egy jobb hajót. A sorozatot, a korábbi kötetek arculatával a Napkút Kiadó folytatta, Krucz Ádám István szerkesztésében: Krisztus katonái a Görbe utcában 6.; Keresünk egy jobb hajót 7.; Könyv könyv mellett 8.

[3] „Nekem állandó vesszőparipám a »nagy generáció«…” Barabás Klára interjúja. In: Végkiárusítás. András Ferenc filmrendező. Bp., 2020, MMA Kiadó, 102.

[4] Kajtorné Som Erzsébet: Az igazság arcai. Gondolat-töredékek Sára Sándor: A vád (1996) című filmjéről = Sára 80. Bp., 2014, MMA, 264.

[5] In memoriam Gion Nándor. r.: András Ferenc, Bp., 2019, MMA.

[6] Megírandó regényeimről egy film kapcsán. In: Gion, Életmű/7, 182.

[7] Gion Nándor: Az Író. előkészület a Szivárvány Harcosa Budapesten című filmforgatókönyvhöz. +  Szivárvány Harcosa Budapesten. bevezető és filmvázlat két változatban. In: Gion: Életmű/7. 514., 516-520.

[8] Latroknak is játszott „…a múzsák nem hallgattak el, de igen-igen megkeseredtek…” Erdélyi Erzsébet és Nobel Iván beszélgetése. In: Élet és Irodalom, 1993. június 25. és: Gion: Életmű/5., 241.

[9] Gion: Miről álmodunk… i. m. 422.