„Már mindenki lehet költő a helyesírás ismeretében”, Kondor Béla, valamikor a hatvanas évek vége felé csattant föl, megelégelvén, hogy boldog-boldogtalan verset ír, aztán azt is írta még, hogy „Ceruzarágcsáló költők felhője lepett meg / – kedves kis ország – / és letarolnak minden ültetvényt. […] Ha fogytán a papír, / majd egymást falják, / mint a pókok ájtatos férjeiket.” Utóbb Domokos Mátyás veselkedett neki, hogy ellenőrizze, tényleg „versíró nép” vagyunk-e, mint hírlett, s hírlik azóta is. Megszámolta, hogy 1975-ben 65 verseskötet jelent meg Magyarországon, a 65 kötet pedig 220 ezer verssort tartalmazott. És elhűlt, mert a „világirodalom leghosszabb ismert éposza, a Mahábhárata összterjedelme csak kétszázezer sor”. Tanulság röviden: sok vers, kevés költészet, dolgozik a versírógép.
Domokos Mátyás nem gondolta akkor (még sehol okosteló meg internet), hogy tényleg lesz versíró gép is. Olvasom, hogy a Google fejlesztés már fut, kicsit kezdetleges, de lesz az jobb is.
Hogy hány magyar szerző verseskönyv jelenik meg évente a legkülönbözőbb kiadásokban ma, nem merném megbecsülni, azt meg végképp nem, hogy hány vers vagy verssor kerül a nyilvánosság elé. Csak hivatalosnak tekinthető irodalmi (jellegű) print lap/folyóirat van vagy ötven-hatvan, plusz internetes portálok, blogok, akármik.
Simon László örömmel nyilatkozta, hogy több száz fiatal költő kezdi a pályáját, nagyszerű dolog ez! Valószínű, nem több száz, inkább több ezer fiatal próbálkozik versírással. Tapasztalatom szerint kb. már 16-17 éves kortól küldik a megjelenés igényével számontartott lapoknak is a költeményeiket, aztán az életkorral előre haladva egyre többen és többen. Hogy minden korosztályt egybevetve összesen hány költő is alkot ma, itthon és a Kárpát-medence magyar lakta régiójában, tízezertől százezerig terjed a becslés.
Ennyi költő nyilvánvalóan nincsen. De nyilvánvaló, hogy ennyien érzik költőnek magukat, mert valamilyen versszerű szöveget létrehoztak.
De most nem a versírók számán akarok élcelődni.
Az összes művészeti ág közül az irodalom, ezen belül is a versírás a legnyitottabb pálya. Semmiféle előképzettség nem feltétel – valamelyes íráskészség csupán (a helyesírást a program többé-kevésbé kijavítja). És nincs egyértelműen meghatározható cezúra a műkedvelő és – mondjuk így – a professzionális versíró között. Egy hangszeren játszó fiatal évekig tanul, a zeneszerzőről nem is beszélve. (A könnyűzene – na, az más kérdés.) Egy fotósnak legalább a gépkezelést, technikát meg kell tanulnia. Hogy hol a határ fotóművész, jó sajtófotós és műkedvelő fotós között, talán ez is betájolható. Más művészeti ágakkal is eljátszhatunk, nagyjából oda jutunk, hogy minden más művészeti ág műveléséhez kell valami feltétel, tanulás, praxis, akármi, verset bárki írhat, ír, aki akar. (A széppróza kicsit nehezebb, valamilyen történetnek össze kell állnia, az meló.)
Nyilvánvaló, még annak sem lehet megtiltani, hogy verset írjon és meg akarjon jelenni, akinek a legcsekélyebb tudása sincs versről, költészetről, a magyar vagy éppen a világköltészet eredményeiről (értelméről pláne).
A megjelenés – bármilyen versnek tekintett szöveg esetén – sem jelent gondot: az elektronikus tér korlátlanul rendelkezésre áll, s ha valamennyi saját pénzt rászán, vagy elég ügyes támogatás megszerzéséhez, kötete is megjelenhet. Megjelenhet akár ötven könyve is egy szorgalmas műkedvelőnek. (Az amatőr meg a dilettáns fogalmakat nem szívesen használnám.) Viszont igazi költőnek tekinti magát, előbb-utóbb a környezetével is elfogadtatja, hogy ő rendes költő (csak éppen a rút kánonképzők…).
Persze, ez mindig is így volt, most csak a megtermelt szöveg mennyisége ugrott meg. Érdekes paradoxonokat hozva létre. Mint például azt, hogy miközben a könyv, az olvasás, az irodalom halálával riogatnak jól értesült jövőbelátók, azt tapasztaljuk, hogy egyre több (irodalmi) szöveg állítódik elő és egyre több könyv termelődik. Vagy pl. állítják, hogy keveset, egyre kevesebbet olvasunk. Ebben nem vagyok biztos. Elég sok szöveget olvasunk, nem biztos, hogy könyvet, pláne nem kortárs magyar irodalmat. Az olvasás átterelődött az elektronikus felületekre. Egyre kevesebb a print újság, és egyre többet lógunk a neten. Egy-egy hír, elemzés előbb jelenik meg a neten, mint print változatban, valójában már a napilap is lassú, az óránként frissülő portálokra figyelünk. Nekem sincs türelmem kivárni a másnapi napilapot, azonnal akarom tudni mondjuk a forint-euró árfolyamot.
Az irodalmi lapokat, folyóiratokat is elérte a végzet: az online lap olvasás nő, a print változaté csökken, előfizetőink lassan kihalnak. Ugyanakkor csak a print, a papírra nyomtatott szöveg ad valóságos legitimitást – éppen csak olvasói, előfizetői párolognak el.
Ennek a szövegburjánzásnak egyik következménye a felgyorsuló avulás. Egy 1980-ban többé-kevésbé irodalomnak tekintett szöveg akár tíz évig vagy tovább is benne tudott maradni az irodalmi köztudatban. Ma egy nem erősen kanonizált, ünnepelt vagy éppen piacilag sikeres szerző művének az elavulása igen rövid időn belül lezajlik. És: minél több szöveg termelődik, annál gyorsabban avul, válik kulturális hulladékká. Nem szemét, csak aktualitását veszti, mint a tegnapi napilap. Érdektelen.
Mondjuk, ezzel sem mondtam újat. De mégis érdemes a mennyiségről tűnődni kicsit. Mert az irodalom – már amit klasszikus neveltetésünk szerint annak gondolunk – a szövegtúltermeléssel is fölszámolhatja önmagát.
De legyünk pozitívak: változóban az irodalom szerepe, helye, és előbb-utóbb kiforrja, megtalálja a maga természetes helyét, azt a helyet, amit a társadalomban betölt.
A magyar írók idősebb nemzedékei nehezen engedik el azt a privilegizált szerepet, ami a szocializmusban a magyar irodalmat (szigorúan a három T elve szerint) megillette és amit az írótársadalom kiküzdött magának. Az irodalom második nyilvánosságként fontos társadalmi szerepet is betöltött, az igazság, a szabadság, a morális hitelesség őre, szószólója volt, erre kötelezte a magyar irodalom fősodrának nevezett közéleti elkötelezettség vállalása és eme örökség folytatása is.
Ez elmúlt. Hál’ Isten! A cenzúrát mindenki örömmel elfelejtette, az irodalom presztízsveszteségével azonban nem tervezett. Ennek a presztízsveszteségnek néhány szimbolikus gesztusát említeném csak. A rendszerváltást követően a nagy állami ünnepségek presztízsvendégeiként a dísztribünön írók, művészek, tudósok is jelen voltak, legitimációs demonstrációként. Aztán lassanként elmaradoztak, megjelentek a sikeres üzletemberek, a legutóbbi, 2022-es választások után „a fiatalok” – egyikőjüket sem ismertem fel. A pápalátogatásakor Ferenc pápát nem író köszöntötte, ha jól emlékszem, egy színész olvasta fel a köszöntőt – mindenesetre a médiában elnyomta személyét Tóth Gabi szereplése (állítólag az egyik legnagyobb hazai celeb, hallhattam énekelni, de nem ismerném föl a hangját. Kis Gorfóét inkább). Könyvhéten egyre kevesebb politikus sétál végig a Vörösmarty téren, idén talán kettőt láttam. Egy jelentős író jelentősnek várható könyvének bemutatójára csak úgy magától nemigen megy el magasabb rangú politikus (kivéve, ha támogatta a könyv megjelenését). Mondjuk, olyan nagyon rá se érhet. De azért mégis.
Tehát különösebben nem számít. Miközben egyre több az író, költő ember és egyre több a könyv. Visszasóhajthatjuk ugyan az író meg az irodalom felelősségét. És tényleg, az író ma is érezhet felelősséget, hiheti, hogy a költészetnek hatalma van, de kérdés, mekkora hatást fejthet ki egy pár száz példányban eladott, észre sem vett verses- vagy más könyv.
Mindazonáltal megváltozott valami az irodalom belső struktúrájában. A régi szép időkben elég jól elhatárolódott az amatőr-dilettáns-műkedvelő versíró meg a – jobb szó híján – professzionális író. Demeter Szilárd szerint ma egyetlen élő világirodalmi írónk van, Nádas Péter (szerintem megvan az kettő is, ha nem három, vagy négy, vagy öt), vagyis, hogy ez a rengeteg író, ezzel a rengeteg ösztöndíjjal, könyvvel, lappal nem termel mérhető minőséget. Hogy mintha valamiféle nivellálódás menne végbe itt, észrevétlen.
Megjelent, nem is kis számban egy amolyan közbülső réteg az irodalomban, amilyen korábban talán nem volt, vagy nem volt észlelhető. Nem amatőr, nem műkedvelő, több annál, de kevesebb, mint amiről – régi tapasztalatunk szerint – azt mondanánk, hogy no, igen! Iskolázottak, tanultak, figyelnek, tanulni akarnak, és írók, költők akarnak lenni. Az irodalom művelése mint életcél, mint szabadidős, mint kulturális tevékenység, mint önmegvalósítás, mint presztízs. Megjelennek folyóiratokban, könyveik jelennek meg, ösztöndíjakat nyernek, részt vesznek, szerveznek, csoportosulnak, pályáznak, nyilatkoznak, közönségtalálkoznak, jelen vannak a legkülönbözőbb fórumokon, nyilvánosságokban, kulturális nemzetközi kapcsolatokat szerveznek, utazgatnak, ösztöndíjazgatnak, egymást fordítják hasonló helyzetű külföldi írókollégáikkal és sorolhatnám. Élik az irodalmat.
A kádári Magyarországon szocializálódtam, amikor az írók hattyúnyakú görényekkel meg vízügyekkel voltak elfoglalva, és halálosan komolyan gondoltuk Kondor Bélával, hogy a vers a „testemből való hiány”. Nem éltem külföldön, nem látom át pontosan, hogy egy olyan országban, mondjuk Franciaországban vagy Olaszországban, ahol szabadon szerveződött az irodalmi élet, hogyan is viszonyulnak az ország műveltebb meg kevésbé műveltebb részei a saját anyanyelvi irodalmukhoz, milyen teret tölt be ott a társadalomban a minőségi irodalom. Amennyire tudom, számukra evidens, hogy van kortárs nemzeti irodalom, kiforrott protokollal működik a plurális támogatási rendszer, és evidens, hogy van erős polgárságuk, középosztályuk, ami nekünk meg mind nincsen. Figyelem, próbálom figyelni a mostani hazai folyamatokat. Talán mintha valami hasonló civil modell felé tartanánk, de egyelőre világosabban körvonalazható cél nélkül, sodródva, „mint vasmacska nélküli gálya az tengerben”.
Megint L. Simon Lászlót idézem: „egy világméretű válságjelenség akár még az olvasást is felértékelheti. Addig is én magam egy komplex alkotói szerepben tudok csak gondolkodni, ahol az író nem pusztán szépirodalmi műveket tesz le az asztalra, hanem a forgatókönyvírástól a színházi tevékenységig mindenre nyitottan keresi a helyét és az önkifejezés érvényes és másoknak is segítő fórumait.” (MNemzet, aug. 30.)
Ez az önkeresgélés jó dolog, jó dolog irodalmi közegben lenni, írni, megjelenni, megszólalni, nyilatkozni, kulturális-irodalmi közönséget és közösséget teremteni. Megszokni egy kulturális komfortot, és ráépíteni valamiféle életpályamodellt. (Amúgy meg évtizedenként is legföljebb fél tucatnyi író neve, műve ha fönnmarad.)
De valami hiányérzetem mégis van. Ebben a sokszereplős játékban nehezen tűnik ki, erősíthető meg az az irodalmi mű, életmű, amit hagyományos minőségérzékünk szerint tényleg irodalomnak gondolunk. Belecsöndesül a túltermelésbe. Másrészt, változatlanul azt gondolom, hogy a magyar irodalomnak van valami különös szerepe, nota bene! hivatása. Kis nép, kis nyelv vagyunk, bizonyos dolgokat nem engedhetünk meg magunknak, akkor sem, ha nincs erős, kultúrahordozó polgárságunk, és bizonyos dolgokhoz ragaszkodnunk kell akkor is, ha…
Nincs kedvem azt bizonygatni (ezredszer), hogy nem spórolható meg a minőség kiválasztása, megnevezése és érdemi támogatása. Volt történelmi idő, amikor a kultúra alulról építkezett (paraszti kultúrából pl.), de a civilizációk alapvetően felülről építkeznek. (A közbülsőből – tévedés.)
Isten tudja, hányszor írtam le, mondtam el, hogy tarthatatlan, hogy nincs olyan nemzeti könyvkiadónk, amelyik folyamatosan megjelenteti és piacon tartja a magyar irodalom, kultúra klasszikusait. (És legalább kettő kellene, különben nincs verseny, a pénz meg...) Hogy a jelenlegi (NKA) könyvkiadási támogatási forma szükséges (bejön egy kézirat, ha kap rá pénzt a kiadó, kiadja, ha nem, szevasz!) – de ezzel a szisztémával nem lehet kulturális stratégiát fölépíteni.
Érthetetlen, hogy harminc évvel a rendszerváltás után sincs az ún. konzervatív oldalnak irodalmi-kulturális-művészeti hetilapja. Ha nincs, akkor meg mire sopánkodik? Egyébként megosztottság nélkül is kellene legyen, különben megszűnik a versenyszellem (lásd az ÉS-t, mintha évtizedek óta nem változott volna, a frissesség is beleveszik a régi struktúrába).
Tarthatatlan, hogy a legjelentősebb irodalmi folyóiratok működése tervezhetetlen, alig nagyobb eséllyel indulnak pl. az NKA folyóirattámogatási pályázatán, mint a műkedvelők, vagy a helyi érdekeltséggel bírók, a szerkesztők jelképes összegért dolgoznak, a szerzők méltánytalanul szerény honoráriumot kapnak. És boldogok ezek a kiváló folyóiratok, ha átevickélnek egyik évről a másikra – hogy műhelyként kellene működjenek, utánpótlást neveljenek, társadalmi kapcsolatokat építsenek – már úgy rendesen, hát az is kívánalom lenne persze.
Még azt is el tudnám képzelni, hogy a közszolgálati médiumok irodalmi, kulturális műsorait független (tehát nem politikailag kinevezett, hatalomközeli) szakmai kuratórium felügyeli stb.
És most jön a beugratós kérdés: de volna-e független, ’oldalak fölötti’ szakmai grémium az irodalomban? Aki megmondja, hogy mi az irodalom, mi a valódi minőség, és tényleg a legérdemesebbnek ítélné a támogatást, ösztöndíjat, akármit? – No de ne vicceljünk, kérem, már hogyne volna?!
Kortárs, 2023/2.
