László Fe­renc, a kitűnő ko­lozsvári Bartók-ku­tató leg­utóbbi könyvének (Bartók markában, Ko­lozsvár, 2006) egyik beszédes című írásában („Ó Libánfal­va és Hodák!”) Bartók Béla 1914. ápri­li­si Ma­ros me­gyei gyűjtőútjára emléke­zik. Ez volt a hu­szon­ha­to­dik bánsági, erdélyi gyűjtőútja Bartóknak, s ez volt az, amely­nek legfőbb ho­zadéka majd valóságo­san is átalakítja egész gon­dol­kodásun­kat. Fo­nográfjával járja Bartók a színromán görgényi fal­va­kat, Felsőrépát, Libánfalvát, Görgény­hodákot, s aztán megtörténik a cso­da: rátalál a szar­vassá válto­zott fiak ko­lindájára Idecs­pa­takán és en­nek bővebb válto­zatára Felsőoro­szin.

Cikkében László Fe­renc hosszab­ban idézi Bartók egyik le­velét, mely­ben a ze­ne­szerző a gyűjtés körülménye­iről – így tehát a Mo­nar­chia nem­ze­tiségpo­li­tikájának visszásságairól is – frissében beszámol fe­leségének. Idecs­pa­takán, írja Bartók, „a gyűjtés na­gyon kel­le­mes volt, mert egy pa­rasztházban egész nap én egyedül végez­tem a dol­got asszo­nyok­kal; min­den za­varó mellékkörülmény nélkül. In­nen 26 km-t tet­tem meg ko­csin (részben esőben) Libánfalváig. Ó Libánfal­va és Hodák! Mi szép emlékek! El­csa­pott jegyző he­lyett ide­ig­le­ne­sen egy ma­gyar »úri­em­ber« jegyzősködik (Ma­da­ras), aki ugyan a leg­na­gyobb nyájassággal fo­ga­dott […] De ő ma­gyar stílus­ban képzel­te el a gyűjtést; fel­ren­de­lik az em­be­re­ket, meg­pa­ran­csolják, hogy éne­kel­je­nek, hajdút és egyéb kény­szerítőeszközöket nem kímélnek! Ettől el­te­kint­ve csak ma­gya­rul tud és foly­ton ma­gya­rul és ma­gya­ro­san nógat­ta az oláh atya­fi­a­kat – a leg­na­gyobb ko­molysággal; azok per­sze egy árva szót sem értet­tek a beszédéből. (Egy ilyen jegyző azt képze­li, hogy ő egy­ma­ga meg­ma­gya­rosít 6000 lel­ket, ha velük »állandóan« ma­gya­rul beszél.) […] Át is kel­lett men­nem Görgény­hodákra, ahol mégis si­került va­la­mi eredményt elérni.” [kiem. az eredetiben]

A történet­nek nincs vége természe­te­sen, de mielőtt sor kerülne a hírhe­dett ma­rosvásárhe­lyi pog­rom­ra, a ze­netörténész még közbe­ik­tat egy epizódot. 1980-ban László Fe­renc a Can­ta­ta pro­fa­na ősforrásának nyo­ma­it ku­tat­va fölke­re­si azo­kat a he­lysége­ket, ahol an­nak idején Bartók föllel­te a ko­lindát. A kései ze­netörténész utód talál is újabb, ad­dig is­me­ret­len can­ta­ta-válto­za­tot, s ahogy járja a fal­va­kat, ka­tar­ti­kus örömében költőien arra gon­dol, mi­lyen pompáza­tos film­re le­het­ne vin­ni a varázsla­tos görgényi táj képe­i­vel a Bartók-kantátát: érin­tet­len erdőség, források, pa­ta­kok, szar­va­sok, er­dei va­dak meg égi ma­da­rak so­kasága. „Szent föld­nek érez­tem a vidéket – annyi­ra meg­il­le­tett a szar­va­sok­ban ma is gaz­dag táj szépsége, a vi­szony­lag el­szi­ge­telt, ha­gyományőrző fal­vak sok népművésze­ti értékű látni­valója, köztük néhány útszéli feszület.” A ter­ve­zett, megálmo­dott film­hez si­került fölkel­te­nie Lu­ci­an Pin­ti­lie érdeklődését, a filmből azon­ban, miként az ek­kortájt és ott, Romániában egyébként várható is volt, nem lett sem­mi. „Máso­dik felsőoro­szi kiszállásun­kon egy különle­ges hatáskörrel fel­ruházott, he­lyi értel­miségi rendőrkézre adta a be­to­la­kodó Tra­bant-uta­so­kat. Hiába en­ged­tek még az­nap este sza­ba­don, hiába értem el, hogy máso­dik til­ta­kozó le­ve­lem­re meg­te­le­fonálta a me­gyei párt­ve­zetés: nem el­len­zi, ha bi­zo­nyos föltéte­lek be­tartása mel­lett újból oda­uta­zunk és szemlélődünk, akár fil­mez­hetünk is a Görgényi ha­va­sok vidékén. Ki­hunyt ben­nem a terv iránti lel­ke­sedés. Elég volt csak arra gon­dol­nom, mi­cso­da féle­lem ült ki a bal­ladát hang­sza­lag­ra éne­kelő, nyolc­van-va­lahány esz­tendős Sus­a­na Su­ciu arcára, ami­kor az értel­miségi elvtárs nála lefülelt.”

Évti­zed­del később, 1990-ben ismét – szimbólumértékű – jelzést küld a nagy­világnak Libánfal­va és Hodák. Az év ta­vaszán Ma­rosvásárhe­lyen bekövet­ke­zik az em­ber újabb erkölcsi össze­rop­panása. A sors ke­gyet­len fin­to­ra, hogy éppen a Bartók számára oly szépséges emlékű Libánfalváról meg Hodákról to­bo­rozzák és szállítják autóbusszal a fölher­gelt román pa­rasz­to­kat Vásárhely­re, megvédeni a románok Erdélyét a boz­go­roktól. Akik, mit sem sejt­ve utat tévesz­tett szar­va­sokról, közös mítoszról, transz­szilván ha­gyományról, ren­de­sen félholt­ra ve­rik Sütő András erdélyi, köze­lebbről mezőségi (születése­kor fa­lujának három­ne­gyed részét lakják románok, s csak ne­gyedét ma­gya­rok) születésű ma­gyar írót. „Nem kell mon­da­nom, mennyi­re fájt min­den hír, amit azok­ban a véres na­pok­ban ol­vas­tam, hi­szen azok a hírek min­den­ki­nek fájtak, aki csak em­ber­hez méltóan érez és gon­dol­ko­zik eb­ben az országban – és si­került nem be­ug­ra­nia a félretájékoz­tatásnak. Ami­att érez­tem külön, lényem legmélyéig ha­toló fájdal­mat, hogy a sötét erők, ame­lyek a ma­rosvásárhe­lyi belháborút szították, éppen on­nan, a Can­ta­ta pro­fa­na forrásvidékéről hoz­tak célja­ik­nak meg­fe­lelően el­vakított har­co­so­kat” – írja ke­serűen László Fe­renc.

Ed­dig a hosszas idézet. 

Mi­lyen követ­kez­tetést von­ha­tunk le a fönti­ekből? Elidőzhetünk azon, hogy mi válto­zott és ho­gyan a térség ha­tal­mi és nem­ze­tiségi, nem­zet­po­li­ti­kai vi­szo­nya­i­ban az elmúlt század­ban a Mo­nar­chia ha­nyatlásától a de­mokrácia ha­nyatlásáig; mérle­gel­hetjük, me­lyik ha­tal­mi struktúra vi­szo­nyult in­to­leránsab­ban nem­ze­tisége­i­hez, s hogy az el­nyo­mott nem­ze­tiségek mégis me­lyik kor­szak­ban élhet­tek sza­ba­dab­ban a ma­guk szokásai, lel­ki törvényei sze­rint stb. Ezek he­lyett az in­do­kol­ható össze­vetések he­lyett rövi­den azt ja­vas­lom, te­kintsük szim­bo­li­kus­nak, hogy Libánfal­va meg Görgény­hodák ke­re­te­zi a hu­sza­dik századi ma­gyar-román vi­szo­nyo­kat. A szimbólu­mok fütyülnek az utópiákra meg az utópistákra, mint a főnix­ma­da­rak, újra meg újra éle­tre kel­nek: az a szépség, ami Bartók előtt még gyönyörködve meg­nyi­tot­ta magát, a század végére magába zárult és el­halt. Nem tu­dom, léte­zik-e a történe­lem­nek, vagy a Sors­nak tu­dat­alat­ti­ja, de haj­lok arra, hogy ezúttal mégis csak va­la­mi­faj­ta fátum­szerűség je­len­tet­te meg magát ott, azok­ban a gyönyörű és irtóztató görgényi fal­vak­ban. Mert úgy kezdődik Erdély hu­sza­dik százada, hogy Bartók Béla – ek­kor már – Bu­da­pestről in­dul­va, az egyik színromán erdélyi fa­lu­ban rátalál egy csodála­tos kincs­re, s a román ko­lindát kivéte­le­sen erőtel­jes mo­dern, hu­sza­dik századi ma­gyar és egye­te­mes mítosszá transz­formálja. És úgy végződik, hogy e gyönyörűséges ko­lin­da forrásvidékének meg­bo­londított román atya­fi­ai kis híján agyon­ver­nek egy szülőföldjéhez min­den vo­nat­kozásban ra­gasz­kodó, ho­nos erdélyi ma­gyar írót. Talán csak azért Libánfalváról meg Görgény­hodákról, hogy most már mindörökre egymás mellé kerüljön Bartók Béla és Sütő András neve. 

 *

Per­sze, Sütő András – noha ti­zen­nyolc életévük azo­nos időre esett, 1927-től, Sütő születésétől 1945-ig, Bartók haláláig – nem is­mer­het­te Bartókot. Másik térbe és másik időbe szüle­tett bele. Nem a Mo­nar­chiába, mint a „nagy nem­zedék”, mint Bartók, Kodály, Ady, József At­ti­la, Ba­bits, Kosz­tolányi, Illyés, Németh László, Cs. Szabó, de mint­ha érin­tené még a Mo­nar­chia hátsze­le: emlékezés az egészre. Már részek­ben gon­dol­ko­dik, anya­országban meg utódálla­mok­ban, külön országban gon­dol­ja el a Har­gitát, külön országba a Ba­konyt, a Tiszát meg a Ma­rost, de még természe­tes szívvel látja csonkítat­la­nul egy­nek a nyelvközösséget – „Haza a ma­gas­ban.” Bal­ga módon na­ci­o­na­listának ne­vezték ezért, hol­ott meg­ta­nul­ta a román nyel­vet, élt Bu­ka­rest­ben, élt román em­be­rek között, is­mer­te iro­dal­mu­kat, kultúráju­kat, ref­le­xe­i­ket, jámborsága­i­kat és ve­sze­del­mes in­du­la­ta­i­kat. De kétségte­len, régimódi író volt, múlt századi – még hitt az igazságban, és talán még ab­ban is hitt, hogy az erdélyi ma­gyarság léte meg­ment­hető, az elvándorlás megállítható, vissza­fordítható. Mi, e száza­diak, „mo­der­nek”, már nem na­gyon hiszünk az igazságban, nem na­gyon hisszük, hogy az igazság színre kerülhet és győze­del­mes­ked­het. Még nem ta­gad­juk talán, mert a pökhen­di ci­niz­mustól ne­vel­tetésünk el­ri­aszt, de már nem hiszünk ben­ne egészen. Nem va­gyunk Kol­ha­as Mihályok, sem meg­ve­sze­ke­dett prédikáto­rok, anya­tig­risként sem har­co­lunk a határon túli és in­ne­ni ma­gyarságért, ahogy Sütő András tet­te – bárha oly­kor va­la­mics­ke ked­vet még éreznénk is a harc­hoz. 

Sütő András múlt századi író volt, a múlt század máso­dik felét írta meg, az erdélyi ma­gyar nem­zet életének ek­kor­ra talán min­den vo­nat­kozásban leszálló ágon futó pályáját, és azt a gyötrel­mes vi­as­kodást, aho­gyan ez a fo­gyat­kozó erejű közösség ezen a leszálló pályán fo­gyat­kozó reménnyel még próbál meg­ka­pasz­kod­ni, vissza­ka­pasz­kod­ni. A pro­vin­cia gond­ja­it írta, megszállot­tan. Lírai szo­ciográfiáiban, a hu­szon­ne­gye­dik órában ge­reblyézte be – ahogy Bartók is tet­te an­nak idején a pa­raszt­dal­la­mok­kal – a pro­vin­ciát az egye­te­mes ma­gyar iro­da­lom­ba. Ezért, aho­gyan talán itt, a le­sza­kadt, ezerféle komp­le­xus­sal küszködő másik Európában törvény­szerű, néme­lyek ne­hez­tel­tek rá – emlékezünk a „Csip­kerózsi­ka-vitára”. Ha ak­ko­ri­ban le­het­tek is illúzióink, egye­te­messég-illúziónk, Európa-illúziónk, ma már biz­to­san tud­juk, nincs mit szépíteni, pro­vin­cia va­gyunk ren­de­sen. Albánia elküld­he­ti elit íróit a nagy­világba, ha a min­den­na­pok létét az En­ver Hodzsától megörökölt hat­ezer be­ton­bun­ker meg a közönséges nyo­morúság határoz­za meg. (Páskándi sze­rint egész planétánk sem több a koz­mosz­ban, mint aprócska, el­ha­nya­gol­ható kis pro­vin­cia.)

Az em­ber néha azt gon­dol­ja, túlléphet például Sütő szo­ciográfiáin is: elmúlt álla­po­to­kat rögzíte­nek, a művek klasszi­cizálódtak, helyük va­la­hol ott van a po­ro­sodó pol­cok könyv­ten­gerében. De hogy nem csak nyel­vi­leg igen ma­gas szin­ten megképzett művek Sütő András lírai szo­ciográfiái, ha­nem ele­ve­nen vergődő világról rántják le a fáty­lat, és hogy ezt az el­il­lanó világot na­gyon kel­le­ne őriz­ni és sze­ret­ni, arra fur­csa módon, leg­utóbb egy megszállott-hóbor­tos len­gyel író döbben­tett rá. Meg arra is, hogy még csak ezután fog­juk megérte­ni és meg­ta­nul­ni ezt a le­sza­kadt, ezt a másik Európát. Ha egyáltalán képesek leszünk még érte­ni és ta­nul­ni.

Andr­zej Sta­si­uk 1960-ban szüle­tett Varsóban. Író, költő, gazdálkodó, ol­va­som leg­utóbbi könyvének fülszövegében (Útban Bab­adag­ba, Mag­vető, 2006). És utazó, kóborló em­ber. Egyet­len régióban érzi ott­hon magát, Európa ke­le­ti, délke­le­ti régiójában. Len­gyel­országnak is csak a délke­le­ti része érdek­li. Bu­da­pest, a gőgös, önhitt város számára unal­mas. Zemplén, Sza­bolcs-Szatmár, a be­re­gi Ti­sza-men­te, a Kárpátok, Csor­na­ho­ra, ahol sza­ba­don le­gelésznek a lo­vak, Bu­ko­vi­na, a Duna-del­ta, Dub­ru­dzsa, Be­szarábia, Transz­niszt­ria, ez a fan­tomállam, meg a szki­petárok földje, itt fe­lej­tett be­ton­bun­ke­re­i­vel, vérbosszújával – itt érzi ott­hon magát. Ez, a középnek a ke­le­ti része fog­ta meg. Könyve úti esszé, sze­rel­mes föld­rajz, ami­lyen Szabó Zoltáné, Cs. Szabó Lászlóé volt an­nak idején. Azt írja, min­dig is ki­csi országban sze­re­tett vol­na élni. Nem hi­szem, hogy Sta­si­uk is­merné Cs. Szabót, ám so­rai a kis népek történel­mi küldetéséről szin­te szó sze­rint visszaköszönnek. De Bo­dor Ádámot, a Si­nist­ra körze­tet jól is­me­ri, aztán Emi­le Ci­or­ant, meg sok máso­kat. Sta­si­uk per­sze már csak utóvéd, magányos kóborló, 21. századi Don Qui­jo­te, aki­nek fejét nem a lo­vag­regények za­varták meg, ha­nem a léthez való másféle em­be­ri vi­szony­ba sze­rel­me­se­dett bele, ame­lyik itt még föllel­hető, bár éppen mos­tanában van eltűnőben. 

Sta­si­uk a másik Európát ke­re­si. Azt az Európát, ahol az em­ber köze­lebb élt az éghez és a földhöz. Per­sze, látja Sta­si­uk is, na­gyon szegény ez a régió. Korábban és tel­je­seb­ben amor­tizálódnak az em­be­rek, a nyugdíj kegydíj, az öreg­kor az el­ha­gya­tottságé, éppen csak a bunkó hiány­zik a sa­rokból, mint az őstársa­dal­mak­ban. A te­lepülésekről nem le­het eldönte­ni, ha­nyat­la­ni, szétes­ni készülnek éppen, vagy el­len­kezőleg, most fog­nak megépülni. Kiszámítha­tat­lan a történe­lem, ter­vez­he­tet­le­nek az élet­sor­sok, megbízha­tat­la­nok a po­li­ti­ku­sok, az egynyári eszmék régiója ez. Sta­si­uk nem ír arról az eszelős tébolyról, ame­lyik meg­oszt­ja nyel­vek, kultúrák mentén a népe­ket, Sta­si­uk a régió han­gu­latából próbálja an­nak közös me­ta­fi­zikáját megérte­ni. Nem a miértjét, ha­nem a ho­gyanját, az itt sok­szor fátum­szerűnek érzett sors me­lankóliáját. 

Mi már, fél-nyu­ga­ton, úgy képzeljük, a te­remtés is tu­dományo­san történt: va­la­mi világagy nyom­kod­ta a bil­lentyűze­tet meg hu­zigálta az ege­ret. Ez­zel szem­ben el­hi­szem itt még, hogy az em­bert sárból gyúrták, írja egy helyütt Sta­si­uk. Mert va­la­mit job­ban érzékel­nek eb­ben a te­sze-toszább világban, va­la­mit, ami­re a ra­ci­onális nyu­ga­ti em­ber a maga biz­tonságos világában már nem képes. A létezés titkát, me­ta­fi­zikáját pon­to­sab­ban érzik. Azt, hogy nem sta­bil alat­tunk a ta­laj, hogy maga a lét in­ga­tag. Nem­csak azt tudják, hogy a po­li­ti­kai rend­sze­rek in­ga­ta­gok, ha­nem azt is, hogy a világban való egész ittlétünk bi­zony­ta­lan és ide­ig­le­nes.

Az utóbbi fél évszázad­ban per­sze meg­boly­dult ez a ke­le­ti régió is. Talán el­hagy­ja szegénységét is, de el­hagy­ja sze­ret­ni való barbárságát is. Azon­ban továbbra is Európának olyan ki­csit még vad, ki­csit még ci­vi­lizálat­lan hátsó szobája, amiről a gaz­da­gabb rész tud­ni sem akar. Egyelőre csak annyi bi­zo­nyos, hogy ez a me­ta­fi­zikára érzéke­nyebb másik Európa leszálló pályán fut, de a fölszálló ív, a biz­tonság, a kiszámíthatóság, a megbízható ter­vez­hetőség még nem mu­tat­ko­zik. (Gábor Fel­icia, Bu­da­pes­ten élő csángó író azt írja, tíz testvére közül [össze­sen 53 gyer­mek­kel] egyet­len leány­testvére él a szülőfa­lu­ban, an­nak is Olasz­országban dol­go­zik a férje.)

„Az lett vol­na a leg­jobb, ha so­ha­sem ha­gyom el azt a fa­lut. Nem fe­lej­tem el a na­pot, ami­kor a szüleim felültet­tek a szekérre, és el­vit­tek a városi gimnázi­um­ba. Ak­kor ért véget a szép álmom, dőlt rom­ba a világom.” Ne­he­zen hi­hető, de eze­ket a mon­da­to­kat Emi­le Ci­or­an, a Párizs­ban élő el­fran­ciáso­dott ci­ni­kus nagy­mes­ter mond­ta élete vége felé szülőfa­lujáról, Re­sinárról, ahol tízéves korárig élt, és ahová többé nem tért vissza. Vegyük ko­mo­lyan Ci­or­ant, és higgyük el, hogy őszintén beszélt. Va­jon megéri-e el­hagy­nia álmos ke­le­ti­ességét a régiónak, kérde­zi Sta­si­uk. Mert az el­sza­kadáso­kat fájdal­mas fölis­merések köve­tik: mert a fa­us­ti út, amely csábít, csak ritkán ad meg­nyugvást is. Bartók ko­lindájának igézetében hittük va­la­mi­kor: az el­ha­gyott szülőföld értékeit úgy tud­juk igazán megőriz­ni, csak ak­kor találunk el/​vissza a tisz­ta forráshoz, ha előbb el­hagy­juk, ha szar­va­sokká, „mo­der­nekké” válunk. De a mítosz igazsága nem min­dig érvényesül a hétközna­pok igazságában. A har­ma­dik évez­red küszöbén az látszik, a vadászfi­ak örökre is eltéved­het­nek, ott vesz­het­nek a sűrűben, vad­disznókká, dúva­dakká is válhat­nak. És csak kivéte­le­sen ke­cses szar­va­sokká. Közben el­il­lan alóluk a szel­le­mi, lel­ki ta­laj, személyes emléke­zetük meg­sza­kad: már nem emlékez­nek ere­detükre, fel­menőikre. Me­nekült volt va­la­mi­kor, te­le­pes, asszi­milált vagy rejtőzködő nem­ze­tiségi. De meg lett szégyenítve (vallási, faji, nem­ze­tiségi, geo­po­li­ti­kai, osztály)származása mi­att. Szülője, nagyszülője, dédszülője va­la­hon­nan a Kárpátok ívéről érke­zett, Sza­bolcsból, Békésből, So­mogyból, Zalából. Űzte a szegénység, a ha­ta­lom kénye-ked­ve, haj­tot­ta a ka­landvágy az ország, a világ túlsó felére. Talán te­rem­tett új ott­hont, talált új hazát, talán nem, és rossz­kedvűen éli tartós ku­darcát.

A ko­lin­da míto­sza sze­rint a hídról nincs visszatérés. Nem­csak az idők, a te­rek is el­hal­hat­nak. El­hal­nak alólunk az em­berléptékű Pusz­ta­ka­marások, fal­vak, váro­sok, országrészek, kon­ti­nens­nyi föld­da­ra­bok. Talán már csak a művek képesek össze­kap­csol­ni az élőre és el­halóra szétválasz­tott időket, te­re­ket, összekötni a személyes és a közös emléke­ze­tet. Vagy: a művek ma is te­remt­het­nek foly­to­nosságot, hozzákap­csol­hat­nak az elmúlt időkhöz és az el­halt te­rek­hez. 

Hálás va­gyok a sors­nak, hogy érzékeny ko­rom­ban ol­vas­hat­tam Sütő András műveit, és sajnálom azo­kat, akik, bármi­lyen ok mi­att is, meg let­tek és meg van­nak foszt­va eme másik Európa, a mi Európánk fölfe­dezésének az ele­mi élményétől.

Hitel, 2007, február
Az év esszéi. 2007, Magyar Napló Kiadó, 2007.