Pedagógus, könyvtáros, szerkesztő, irodalomtörténész, kritikus, irodalomszervező, író. Szerteágazó, több szálon futó pálya az Öné. Van-e esetleg olyan szerep, amelyik kedvesebb, amellyel inkább azonosul? Ön hogyan határozná meg önmagát?
Nyitott, érdeklődő olvasónak gondolom magamat, azt hiszem, minden más ebből következik. A legrokonszenvesebb a szerkesztői szerep: irodalmi bábaasszonynak lenni. Ott lenni, ahol megszületik a mű, világba segíteni. Jó tíz évig vezettem a Kortárs folyóirat versrovatát, az utóbbi időben a szerkesztőkel közösen véleményezzük a kéziratokat. Irigyelt, de hálátlan a versszerkesztő munkája; özönlenek a versek, vagy affélék, a szerkesztő válogat, ez kell, ez nem kell, és rengeteg embert megsért. Ha tehetséget érez, kicsit noszogatja, a fedezet nélküli tülekedőt meg igyekszik észre sem venni. A Kortárs előtt két évtizedig egy könyves lapot vezettem, az Új Könyvpiacot: a legjobb könyvekről már a könyv megjelenésével egyidejűleg közöltünk ajánló recenziót, a szépirodalomtól a tudományos értekezéseken át a gyerekkönyvekig. Nagyon izgalmas, pezsgő időszaka ez életemnek: napi kapcsolatban álltam számos kiadói szerkesztővel és szerzővel. Összesen két elvárásom volt: a minőség, és az, hogy a kritika nem lehet ideologikus. Nagyon különböző irányultságú szerzők írtak a lapba természetes békében – felülírtuk a megosztottságot.
Munkásságában különös érdeklődéssel fordult a határon túli magyar irodalom felé. Írt monográfiát Szilágyi Domokosról, Kányádi Sándorról és Tőzsér Árpádról is. Honnan ez a kötődés az anyaországon túli magyar irodalom felé? Illetve a határon túli magyar irodalom körén belül miért esett épp ezekre az alkotókra a választása?
A kádári Magyarországot egy lélektelen proletár internacionalista eszmény vezérelte, a párthatalom rettegett a nacionalizmus minden formájától, a határon túli magyarok sorsáról pedig tudomást sem akart venni. Eleinte egyszerűen csak ismerni akartam az elhazudott történelmet, a párhuzamos magyar életeket, világokat, és akkoriban legjobban a kortárs irodalomban találtam meg. A hetvenes évek vége felé találkoztam Sütő András, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos műveivel, kicsit később Gion Nándor regényeivel, Domonkos István, Tőzsér Árpád verseivel – világszínvonalú művekkel. Megszólítottak.
Egyik tanulmányában így ír: „Ha elfogadjuk, hogy egyetlen magyar irodalom létezik, akkor (…) a magyarországi irodalom csonka irodalom, és csak a kisebbségekben íródott irodalmakkal együtt teljes.” Illetve egyik Önnel készült beszélgetésben azt is szóvá teszi, hogy nincs jelentése az anyaországi és a határon túli irodalom megkülönböztetésének. Kb. a 2000-es évek fordulópontjához köthetően már nehéz felismerni a határon túli jelleget az egyetemes magyar irodalomban. Viszont azt is említi, hogy vannak jegyek, amik felismerhetővé teszik a lokális kötődést. Melyek azok a jegyek? Van-e még jelentősége lokalitásról, helyi kötődésről beszélni az irodalomban?
A „Csonkamagyarszágon csonka magyarok élnek” – Láng Gusztáv bonmot-ja, ezt próbáltam továbbgondolni. Mióta eszmélek, hiszem és vallom, hogy – bár sokféle módon tagolt, de – mindenféle jelzők nélküli, egyetlen magyar irodalom létezik. A politikai határok majd egy évszázadra megpróbálták szétaprózni ezt az egységet, hála isten, ennek vége.
Él egy olyasfajta előítélet, lappangó gyanú, hogy a lokális azonos a provinciálissal, és az „igazi” irodalom a centrumban, nevezetesen Budapesten termelődik ki, a periféria pedig, így a határon túli is, igyekszik fölzárkózni. De például a hatvanas évek, hetvenes évek szellemi mozgását nálunk a diktatúra erősebben fékezte, lefojtotta, a határon túliaké viszont szabadabban bontakozhatott ki. Nemcsak a vajdasági Symposion-nemzedékre vagy a párizsi Magyar Műhely-esekre gondolok, hanem – az átmeneti politikai enyhületben – az első és harmadik Forrás nemzedékre is.
Azt gondolom, hogy a legtöbb jelentős műben kimutatható valamilyen lokális kötődés. Abban az értelemben szükségszerű is, hogy az író elsősorban a saját világára, saját környezetre reflektál, meg azt ismeri a legjobban. Más kérdés, hogy a reflexiónak mekkora a szellemi rádiusza. Cervantes, García Máquez, Dosztojevszkij abszolút a lokálisról írnak! Az amerikai Cormac McCarthy határvidék-trilógiája, a mesterséges intelligencia kopogtatása idején, egy régi világban, egy rettenetes periférián élő fiatalember nevelődésének a története – és világirodalom, megszólít, felkavar a dilemmáival. És hát Visky András Kitelepítésének tér-ideje, gondja is meglehetősen lokális – ám úgyszintén világirodalmi remekmű.
A határon túli magyar irodalom alapos ismerőjeként a kortárs határon túli irodalomra is rálátása van. Mit gondol, van-e valamilyen folytonosság, kitapintható hagyomány a határon túli irodalmakban? Például látszik-e még valamilyen „erdélyiség” a mai erdélyi magyar irodalomban? Jelenleg miben látja a kortárs határon túli irodalom csomópontjait? Megvan még ma is ez az értékelvűség, amit például Kányádi költészetében észrevett?
Ha a fiatalabb írónemzedékekre gondolok, nem mernék véleményt mondani. Nagyon sok a fiatal író, rengeteg könyv megjelenik, de nem érzékelek olyan alakuló életművet, amely „igazodni magára mutat”-na (József Attila). Keresgéléseket érzékelek, figyelek, és bizakodok.
Ön 2017-től a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) kiadó ügyvezetője. Mesélne-e egy kicsit a MMA-hoz fűződő munkásságáról? Miért lehet érdekes és fontos ez az intézmény az összmagyarság számára?
Abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy 2011-ben, már az Akadémia megalakulásának az előkészítésében is részt vehettem. Korábban írók, irodalmárok közt működtem, és hirtelen kitárult a világ, valamennyi művészeti ág kiválóságai között találtam magamat – és nagy-nagy szabadságot éreztem. A szellemi mozgást nemcsak politikai sorompók korlátozhatják, hanem az alkotó elszigeteltsége is. Az akadémia először is ezt a szakmai elszigeteltséget oldotta fel. Lehetőséget teremtett arra, hogy a művészek találkozzanak, hogy a gondolat átjárjon a művészek, művészetek között, hogy az államhatárok fölött összekapcsolódhassanak a legjobb erők. Persze, az Akadémiának, mint intézménynek, közfeladatokat is el kell látnia, de az intézményesülés is azt szolgálja, hogy az érvényes, minőségi művek megszületésének, ismertségének teremtsen lehetőséget.
Kezdettől a dokumentációs részleget vezettem, 2017 végétől pedig az akadémia kiadóját, az MMA Kiadót. A kiadó legfontosabb feladata az értékmentés és az értékőrzés. Magyarországon a rendszerváltozás után összeomlott a művészeti könyvkiadás, gyakorlatilag csak a szépirodalmi kiadók tudtak regenerálódni. Az MMA Kiadó ezt az űrt próbálja meg pótolni – mindegyik művészeti területet befogva. De nemcsak könyveket gondozunk. Videós szerkesztőségünk ez idáig mintegy 1500 videós anyagot készített, ezek a Youtube-on is megtekinthetők, és mintegy három és félszáz 52 perces akadémikusi portréfilm gyártását menedzselte, ez utóbbiakat hetente, ismétlésekkel sugározza a köztelevízió. Készült például portréfilm Dávid Gyuláról, Sárközi Mátyásról, Kallós Zoltánról, in memoriam Székely Lászlóról, Borbándi Gyuláról, Harag Györgyről, Tamási Áronról, Cs. Szabó Lászlóról, legutóbb pedig Szervátiusz Jenőről és Tiborról – igen, az értékmentés, értékőrzés jegyében, hatáértalanul!
Az MMA keretén belül 2021-ben jelent meg az az irodalmi lexikon, amely az 1956 és 2016 között alkotott szerzőket és műveiket egy-egy rövid szócikkekben ismerteti. A kötetet Falusi Mártonnal közösen szerkesztették. Újdonsága ennek az irodalomtörténetnek, hogy anyaországi és határon túli művek és szerzők egymás mellett szerepelnek. Beszélne erről a kézikönyvről bővebben? Mi hívta életre, mi ennek a nagyszabású vállalkozásnak a célja? Tágabban értve, mi a jelentősége ma az irodalomtörténeti kézikönyveknek?
Falusi Mártonnal nagyon sokat beszélgettünk arról, hogy szükség lenne a kortárs magyar irodalom újabb áttekintésére. A legfontosabb célunk az volt, hogy a magyar irodalmat a maga természetes sokféleségében mutassuk be, csak a mű esztétikai értékét tekintsünk, és mellőzzük az ideologikus értelmezést. Meggyőződésünk, hogy a nemzet irodalma nem csupán a legnagyobb – vagy annak tekintett – alkotók életműve köré rendeződik, hanem értékes művek sokaságából adódik össze – ezért például Rónay György Párduc és gödölye című regénye vagy Kondor Béla versei is az értékükön jelenjenek meg. Nagyon fontosnak tartottuk a magyarországi és a határon túl született irodalmak integrálását, azaz ne csatolmánynak tekintsük az utóbbiakat. Hogy ne csak írói fejlődéstörténetekről olvashassunk, hanem valamiképpen a saját idejében, a saját irodalmi környezetében is láthatóvá váljon a mű. És persze legyünk tekintettel a mai olvasói gyakorlatra is: ezért a rigorózus szaktudományos szöveg helyett a bármely igényes olvasó számára is vonzó és befogadható stílust preferáltuk. Legfőképpen azt szerettük volna, hogy aki kézbe veszi a kötetet, kedvet kapjon számos mű megismeréséhez. Sok töprengés után végül a szócikk-, vagy lexikonformához jutottunk. Közel ötven irodalomtörténész, kritikus közös munkája a könyv, melyben 330 író 655 műve kerül bemutatásra. A lexikonforma lehetőséget ad az egyszerre szinkron és diakron bemutatásra: a művek a megjelenésük éve szerint soroltuk, függetlenül attól, hogy Budapesten, Londonban vagy éppen Kolozsváron jelentek meg.
Egy írónak, szerkesztőnek talán az a legizgalmasabb, amikor a munka menete közben felfedez valami számára is meglepő gondolatot, összefüggést. Történtek-e felfedezések a kézikönyv szerkesztése közben?
A legfontosabb felfedezés nem is felfedezés, mint inkább megerősítés. Az ugyanis, hogy bármelyik évet is nézzük, mindegyikre igaz, hogy sokféle hangon szólalt meg a magyar irodalom, a realisztikustól a kísérletezőig, a kollektív identitást megjelenítőtől az individuálisig. Ugyanakkor jelent meg például Weöres Sándor A kétfejű fenevad és Kányádi Sándor Sörény és koponya kötete, 1989-ben, vagy Ottlik Géza Iskola a határon és Wass Albert A funtinelli boszorkány című regénye először 1959-ben kerültek ki a nyomdából. Olykor nagyon távoli a művek világa, világértelmezése, de ugyanabból a magyar rögvalóságból épülnek, és nem állíthatom, hogy csak az egyik érvényes. Mindkettő érvényes, és mindkettőnek egyidejűleg érvényes a világunkról alkotott víziója. És ez csodálatos! És bizonyos, hogy az egyazon időintervallumban született művek valamilyen kölcsönhatással vannak/lehetnek egymásra, mindenesetre: érdemes ezirányú kérdéseinket is föltenni és körüljárni.
Nagy élvezettel olvastam a Bárka folyóiratban megjelent tárcáit többek között az irodalmi humorról, az irodalmi kézikönyvekről, ’56-ról, a versszerkesztő panaszairól, Cseh Tamás-dalokról… A tárca nem mai műfaj. Mégis lát-e a műfajban valamilyen új lehetőséget a mai viszonyokra nézve? Gondolok itt a napi, zajló életeseményeinkre való gyors reagálásra, a rövid, frappáns formára, vállaltan személyes hangra…
Elek Tibor felkérése igazán izgalmas, vonzó kihívás volt. Nem könnyű műfaj a tárca, valójában a kulturális újságírás műfaja, amit olyan kiváló írók műveltek, mint Mikszáth, Ady, Kosztolányi vagy Márai Sándor és sorolhatnám a műfaj klasszikusait. A magam szövegét inkább naplófélének, jegyzetnek mondanám. A régi tárcákkal szemben a kommunikációs környezet változott meg radikálisan. Folyamatosan ömlenek a hírek, álhírek, pletykák, süketségek, életvezetési tanácsok meg apokaliptikus látomások, a politikai magyarázatokat nem is említve – minden és mindennek az ellenkezője, megerősítése és cáfolata egyetlen pillanatban ömlik ránk a világ minden tájáról. Néha azon csodálkozom, hogy az emberek nem bolondulnak meg. A jegyzetíró – vagy nevezzük tárcaírónak – megáll, vagy legalább próbál megállni és megkeresni valamilyen viszonyítási pontot, fix pontot az integritása megőrzése érdekében, fölmutatni a konstanst, az állandót, az értéket, valamilyen fogódzót, egyáltalán: megpróbálja néhány pillanatra eltolni magától ezt a kaotikus hangzavart. Megpróbálja megjeleníteni a csöndet.
Ez év májusában a szatmárnémeti Dsida‒Páskándi‒Jakabffy‒Markovits‒Szilágyi Domokos-emlékkonferencia meghívottja is volt, ahova egy Szilágyi Domokosról szóló előadással érkezett. Számomra, aki itt él, különös régió ez: egyszerre nagyon közel és távol is van valamihez-valamitől. Magyarországhoz és különösen Budapesthez képest periféria, de az erdélyi kulturális központoktól is távol esik. Mégis megvan a maga kulturális élete színházzal, könyvkiadással, folyóiratokkal. Ugyanakkor ott a kísértő közelség, hogy csak néhány kilométer… és átlépjük a határt. Milyen benyomásai vannak Szatmárnémetiről? Járt már-e itt korábban?
Nagyon régóta, talán már évtizede járok vissza Szatmárra. Közhely, hogy Nyugat-Európában az intézmény tartja az embert, Keletebbre az ember tartja az intézményt. Ha amott kiesik a vezető, az intézmény döccenés nélkül működik tovább, ha emitt esik ki, megszűnik az intézmény. Muzsnay is ilyen intézménymegtartó-ember. Nem hivatásos irodalmár, de a minőségérzéke megbízható. Isten tudja hogyan szervezi meg ezeket a napokat, hogyan éri el, udvarolja ki évről-évre a kiváló előadókat és a figyelmes hallgatóságot. Drukkolok, hogy megmaradjon ez a kivételes ünnep, szép hagyomány. Nagyon jó érzéssel gondolok vissza az itt töltött napokra. Olyan nagyszerű emberekkel találkozhattam, mint Dávid Gyula, Pomogáts Béla, Márkus Béla, Ács Margit, Kántor Lajos, Markó Béla. (Láng Gusztávnak többször is sofőrje lehettem Budapesttől Szatmárig – közben potyázhattam néhány derűs egyetemi előadást.)
Valamennyire megismerhettem Szatmárt és szatmári régiót. Tulajdonképpen minden régió otthonos, ha valamennyire megismeri az ember, s ha kötődése is alakul, még inkább. Még egy hegyi ember is megszeretheti, a nagy magyar Alföldet, ahol, mint a tengeren, 180 fokos a horizont, legkorábban kel és legkésőbb nyugszik le a nap. Szatmár, kicsi, lassú, nyugodt, de az idegei vibrálnak, s ez a szatmári érzékenység hordta ki Dsida, Páskándi, Kaffka Margit, Markovits Rodion műveit és a reformáció pazar gazdagságát. Igen, Szatmár távol esik a centrumoktól, de a bensőségesség a centrumokban kevésbé élhető át. Egy francia ismerősöm szerint jó Párizsban élni a szellem lüktetésében, de azért Provance-ban érzi otthon magát az ember.
Köszönöm szépen a beszélgetést.
(Sugárút, 2023/Ősz)
