„Magyar írónak indultam, gyerekkoromban. Romániai magyar íróként éltem 1984-ig (az utolsó két évben álneveken). Magyar nyelvű román írónak is neveztek egy lexikonban. Öt éve Magyarországon élek, újrakezdve, hitem szerint magyar íróként tehát. Mindegyre azt mondják: erdélyi magyar író vagyok.
Időnként, miközben sokan a magyar irodalom és nemzet oszthatatlan egységéről beszélnek, megkísért a gondolat, hogy felveszem a zimbabwei állampolgárságot. Hadd lám, akkor minek neveznek? Képtelen fanyalgásom nem annyira helyzetemre, mint a magyarországi irodalmi-szellemi élet közérzetszerű előítéleteire utal. Számomra a kérdés egyszerűbb. Erdélyről akarok írni ezután is, bár nem kizárólag. Inkább emberekről. Persze, szülőföldemet ismerem én is legbelülről, és emlékeimet, életrajzomat akkor sem tudnám másra cserélni, ha akarnám. És minek is? Nem Erdély mítoszát gyarapítanám mégsem, ezzel tetézve az anyaországiak szemre szép, de ritkán pontos, és emiatt kevéssé hasznos előítéleteit, álmait. Képtelen vagyok kielégíteni nosztalgiájukat egy mese iránt, amit nem ismernek, csak vágynak az eredetijére. Gyakorlati – bizony, politikai – vonatkozásai is támadnak mindennek. Régóta, még erdélyi honos koromból hiszem, hogy ez a mítosz, sokszor átfestett kulisszáival elvonja a figyelmet az ottani valóságról, eltakarja az igaz gondokat. Egyedül a romlása a valóságos annak is. Ennyit az irodalomról.”
Csiki László 1989-ben, nem sokkal a fordulat előtt (A harag és a türelem joga) összegezte ekként írói önmeghatározását. Az erdélyi jelzőt, erdélyi író összetételt ennek előtte is, utána is vállalta – egy 1998-as interjúban (Itthon – otthon, Kérdez: Szikszai Károly, 1990): „én erdélyi író vagyok, bárhol éljek is. Magyar és erdélyi. Nem is tudnék más lenni.” –, ám mindössze emberi honossága (születése, nevelődése, alapvető lét- és sorstapasztalata) jelöléseként, de semmiképpen nem az erdélyi magyar irodalomnak önálló entitásként való részbeni vagy egészbeni elfogadásaként.
Ám Csiki, egzakt önmeghatározása ellenére, amelyhez konzekvensen nemcsak ragaszkodott, de életművében – nem kevés belső vívódással – meg is valósított, valamiképpen, több szempontból is zimbabwei, azaz dilemmás író maradt a magyar irodalmi kánonban. Legalábbis erre következtethetünk, mert a számos, műveit méltató recenzió, kritika, valamint általánosan elfogadott és megbecsült íróemberi jelenléte ellenére sem íródtak meg róla azok a pályaképét, életművét értelmező, elhelyező, összegző dolgozatok, amelyekből most kedvünkre előhúzhatnánk az eligazítót vagy a vitára provokálót.
Ha elfogadjuk, és miért ne fogadnánk el, hogy Csiki, bár nem kizárólag, de mindvégig, tehát „eleitől fogva” Erdélyről írt, mindenekelőtt korai pályaszakaszát tekinthetjük dilemmásnak. Indulásáról jegyzi meg Görömbei András (1980), hogy nemzedéktársaival, Magyari Lajossal, Farkas Árpáddal, Király Lászlóval, a hatvanas években induló második Forrás nemzedékkel szemben, akiknek első köteteit a népi indíttatás, a folklorizáció, a nemes pátosz és a kisebbségi sorssal, hagyományos értékrenddel való érzelmi azonosulás jellemzi, Kenéz Ferenccel Csiki László is az avantgárd és az intellektuális költészeti hagyományhoz fordult, s hogy Csiki költészetének hangütését az abszurd és a groteszk határozza meg, világlátását az ironikus és sztoikus szemlélődés. És – teszem hozzá – feltűnően hiányzik korai verseiből a colour locale, és a kisebbségi magyarság sorsmegvallása. (Bár az irodalomtörténet-írás a második Forrás nemzedékhez sorolja, maga Csiki felemásnak látja nemzedéki hovatartozását: később került, sodródott közéjük, de elvállalta a nemzedéket, a sepsiszentgyörgyi Új Tükör szerkesztőségi közösséget pedig otthonának tekintette.) Első, válogatott elbeszéléskötetéről (Kirakat, 1981) Bertha Zoltán sem az erdélyi honosságát emeli ki, ellenkezőleg, szinte absztrakt teret, környezeti semlegességet érzékel, a novellák az individuum lélektani mélységeit, az emberi viszonyok összefüggéseik kutatják az idővel való bonyolult játékban, s Bertha is inkább intellektuális írónak írja le Csikit, aki a modern kortárs világirodalom esztétikai tapasztalatait használja, s egyfajta sztoikus nyugalommal őrzi szemlélődő pozícióját. Tehát olyan költészeti és prózaírói pályakezdést regisztrálnak, amelytől mi sem áll távolabb, mint a hagyományos Erdély-kép és a kisebbség sors, panasz megfogalmazása, az értéktanúsítás, a közösséggel való azonosulás és a közösségi feladatvállalás bejelentése.
A korai magyarországi kritikák pontosak voltak, még nem érzékelhették, hogy a colour locale tüntető elhagyása után merrefelé mozdul el a rejtélyes költő és intellektuális, groteszk prózaíró: a kiüresedett személyiség szorongását, elbizonytalanodását, az én útvesztését, az egyetemes és/vagy egzisztenciális kérdéseket a modernista, a kortársi világirodalom próza- és versnyelvén folytatja-e, vagy, a régi toposzok elutasítása, a lázadó évek után úgymond „visszafordul”, s mégiscsak a kisebbségi magyarság sorsértelmezője lesz-e. Romániában megjelent három vers- és három prózakötetét nézve én inkább az előbbit jósoltam volna. Ugyanakkor megkockáztatható, hogy a teljes életmű ismeretében a korai művekben, elsősorban az elbeszélésekben erőteljesebben meg fog látszódni az, amit Csiki írói önmeghatározásként jelzett, hogy ugyanis azok nemcsak abszolút értelemben jelölik meg az írás helyét (nem szólhatnak másról, mint arról, amit ismer), de sterilitásukkal vagy áttételes ábrázolásmódjukkal együtt is hangsúlyosan Erdélyről illetve a romániai valóságról beszélnek.
Ezért is lephette meg az olvasókat az 1988-as Titkos fegyverek című regénye, amely „ízig-vérig realista” könyv, helyszíne pedig, a legapróbb részleteiben ráismerhetően Románia. Meg azért is, mert a nyolcvanas évek magyar prózája a történet mindenhatóságának és a valóságreferencialitásnak a megrendülését, trónfosztását hozta, Csiki pedig – elbeszélői előiskolái tapasztalatával – némiképp szembe menve a meanstremmel, de éppúgy szembe menve a valóságreferencia elvárásokkal is, egyfajta arányosságot hozott létre első regényében, amelyet még három, stílusában, komponáltságában, látásmódjában hasonló, időben egymásra épülő követ, A céda nyúl és az Adam Adam 1990-ben, illetve 2008-ban az Ajakír című nagyregény, amelynek megjelenését már nem élhette meg.
Az Erdélyi valósághoz való odafordulása csak az olvasót lephette meg, Csiki számára nemcsak hogy kérdés nem volt az odafordulás, inkább egy önmagával szembeni elvárás megvalósítása. Esszéiben, tárcáiban, naplójegyzeteiben ugyanis – ennek szép összegzése az 1992-es, lapokban megjelent írások gyűjteménye, az Adalék kötet –, éppen hogy az erdélyi magyarság identitásának, az összmagyarsághoz való viszonyulásának a kérdéseit gondolja újra, de szépirodalmi mű direkt témaválasztását illetően valóban óvatosabbnak mutatkozott. „Én nagyon későn, és csak itt jutottam el odáig, [ti, Magyarországon] hogy viszonylag szabadon és tőlem telhetően érvényesen megfogalmazhassam életem negyven évének erdélyi tapasztalatait, egyfajta szükséges távolságtartáshoz és kötetlenséghez tehát” – mondja a már idézett Szikszai-interjúban. (Zárójelben: Gion Nándor hasonlóan csak Magyarországon tudta folytatni élete főművét, a Latroknak is játszott tetralógiát – mert nem akart a képes beszéddel élni, ott, ahol a regényidőben a brutális történetek korszaka következett el.)
Mi is ennek a negyven évnek a tapasztalata, és mi az az Erdély-mítosz, amit a magyarországi – és az erdélyi – olvasó számára le akart bontani? „Az Erdély-tudat jó ideje-kisebbségi tudat. A kisebbségi létforma pedig – mindhiába magasztaljuk önmentés vagy önigazolás gyanánt – megalázó és méltatlan. Mindig és mindenhol. Ráadásul emberi energiákat von el: az egyenrangúság bizonyítása (önmagunk előtt is) fölös erőket köt le. [Csiki véleménye itt rokon Makai püspök reményvesztett kijelentésével, de Csiki nem a maradás lehetetlenségére következtet, hanem az Európa, a Magyarország, és az erdélyi ember számára is elfogadott kényelmes és defenzív magatartást illeti kőkemény kritikával –, konkrétan az erdélyi és a székelyföldi magyar különb magyarságának és ezt a mítoszt a kagylók kínjával megvalósító mítoszát, amely mítoszt már csak azért sem tudja tartósan megvalósítani az erdélyi magyarság, mert elfogy a biológiai ereje.] Ahogy írja: „Az erdélyi magyarság ügye, sorsa azonban nem elvi síkon dől el. Emberek életét, sorsát erkölcsi erejükre, teherbírásukra, a tudatukra bízni, több illúziónál: iszonyatos, életveszélyes demagógia. […] Lehetetlen, hogy délceg regényhősök feszítsenek versbéli festett hegyeken, miközben az »olvasók« az »életből vett« minták maguk beteg és bizonytalanságban gyötrődő emberek.” (Az Erdély-tudat változatai) – írja Korunk 1991-es körkérdésének válaszában. És, teszi hozzá nyomatékkal A harag és türelem joga című, ez idő tájt megjelent esszéjében: „Mi a román néppel szomszédi közösségben éltünk eddig is, és ezutáni létünk is elképzelhetetlen nélküle”
Csiki a maga negyven évének tapasztalatát, az ötvenes évektől a ’89-es változásokig, legkövetkezetesebben – a „mítoszok és a sokszor átfestett kulisszák helyett az ottani valóságról, az igazi gondokról” – a már említett négy regényében beszéli el. Az első valóságpont pedig az, hogy az erdélyi magyarság Romániában él. Éppen ezért a regényekre nem kevésbé problémás alkalmazni, mint elhagyni az „erdélyi jelzőt”, mert értelmezési pontjuk alapvetően abban különbözik általában az erdélyi, romániai magyar prózától, és ez az igazi szemléleti nóvuma az írónak, hogy nem Erdély és a Székelyföld felől nézi Romániát, hanem Romániát értelmezi, és Románia felől látja Erdélyt. A főhős elbeszélő – mind a négy regényben énelbeszélő, az első három erős önéletrajzi elemeket tartalmaz – sem elsősorban kisebbségi magyarként él Romániában, bár mindegyik regényben szembesülnie kell kisebbségi helyzetével, de maguk a regények nem a kisebbségi sors fölpanaszolásai, hanem annak a zavaros, kusza berendezkedésnek a megértési és megértetési kísérletei, amely – a diktatúra – természetéből következően megnyomorítja, szétzúzza a társadalom élhető szerkezetét, a személy szabadságát és a személyiség identitását.
A Titkos fegyverek és A céda nyúl az írói emlékezet könyvei. Az előbbi színtere az ötvenes évek Bukarestje, a falu fölbomlásának, az ellentmondásos kényszeriparosításnak, kényszerurbanizációnak a kora. Román környezetben, a magyar közösségtől tökéletes elszigeteltségben él a fővárosban rokonaival, tisztázatlan és átláthatatlan viszonyok között az én-elbeszélő, egy magyar kisfiú. A rokonok, családtagok hóbortos, különös emberek, egyetlen közös jellemzőjük, hogy mindegyikük hajótörött, mindegyikük a takargatott emlékeivel küszködik, s visszavágyik egy mitikus, az elbeszélésekből a kisfiú számára egyre kevésbé megismerhető hazába – a faluba, föl a hegyekbe. „Nem tudtam, mit akarnak kezdeni a múltjukkal. Félig emésztett darabjait mindegyre kitálalták és elkívánták, hogy szépnek lássam, pedig nem is hasonlított az eredetihez. A régi történéseket titokzatos okokként tüntették fel. Egész országokat sirattak, és az utcára is alig-alig merészkedtek ki egyedül. Aztán úgy jöttek haza, mint kire rádőlt a templomtorony. Zsigeri sötétségben erjedt bennük a múltjuk, és mintha gyomortágulást okozott volna: álladóan és kielégíthetetlenül éhesek voltak.” A kisfiúban életkora miatt sem tudatosulhat, hogy családjuk Bukarestbe sodródása miféle kényszer következménye, a rázúduló történetekben képtelen eligazodni, a fantáziához menekül, ám a valóság és a fantázia nemcsak az ő gyermeki tudatában keveredik, kuszálódik. Így lesz a háborúból visszavár férj és apa egyszerre a pártállam agitátora majd áldozata, és a gyermeki fantázia legendás hős szabadságharcosa. A regénybe Csiki személyes életét is beemelte – mindenekelőtt elvált tanítónő édesanyja gyötrelmes túlélési küszködését –, de saját, csíkszentdomonkosi gyerekkorát is a már felnőttként megismert Bukarestbe helyezte. A regény Románia egészéről ad látleletet, a pusztulás, a kultúra, a közösségek erodálódása az országban mindenütt rátelepszik a társadalmi szerkezetre, emberi sorsokra és szétmállasztja az erkölcsi tartást – az erdélyi-romániai magyarság kisebbségi sorsa nem marad rejtve, de nem autogén közösségként jeleníti meg az író, hanem olyan részként, amelynek már nincs kulturális, nemzeti kohéziója, ezért fokozottabban érvényesül a közösség és az egyén identitásának a mállása, szétesése. Ennek a keserű tapasztalatnak a tudásával csak erősen ironikusan lehet az egyetemes létigazság igazság, amelyet az erkölcsileg lenullázódott Sanyi doktor mond ki, hogy a létben a halállal állunk szemben, a halállal szemben pedig tökéletesen mindegy, hogy ki milyen nyelvet beszél.
A céda nyúl ironikus alcíme szerint szocialista és realista történet, valójában a kafkai groteszk találkozása az orwelli antiutópiával. A regény a léleknyomorító, lehallgatásos, szigorú ellenőrzés alá vett évek sűrített leírása, az író életrajzból az áttelepülés előtti évek. Az értelmiségiként alkalmi munkákból hányódó főhős egy céda nyulat kap ajándéka, akinek – mint abszurd helyi tartótisztjének – hűségesen beszámol élete minden rezdüléséről. A regény színtere néven nem nevezve, de ráismerhetően Kolozsvár, de ismét nem a főhős magyar kisebbségi mivoltjára helyezi a hangsúlyt Csiki, hanem arra, hogy a totalitárius hatalom ellenőrző szorításában miféle szerepjátékokkal, lelki hasadtságokkal, meghasonlásokkal kell és lehet, vagy nem lehet élni, túlélni. A Titkos fegyverek főleg a beszélőpozíciók, az idősíkok, a valóság és a képzelet filmszerű vágását alkalmazta, A céda nyúltól prózapoétikája megváltozik, jelentősen megújul: a valósághűséget megtartva elmozdul a parabolisztikus és az intellektuális próza felé – a diktatúra, a lelki terror működésének vizsgálatát állítja fókuszba, amellyel egyrészt egyfajta olyan meta-világirodalmi nyelvet hoz létre, amely nyelven elmondható, érthető, tehát közvetíthető a helyi rettenet, másrészt azt erősíti meg, hogy a diktatórikus hatalom által létrehozott, a társadalmi szerkezet minden szintjét szétburjánzó viszonyrendszer az első akadálya az ember szabadságának, önazonosságának.
A szorosabban összetartozó Adam Adam és az Ajakír regényekben kifejezetten sem magyar nevet, identitást választ az én-elbeszélő, az előbbiben, hogy elrejtse identitását, mert – véli – magányos merénylőként nem vonható felelősségre nemzetiségi közössége, az Ajakírban pedig mint francia ügynök tér vissza, hogy ajakírral végrehajtsa tettét, amire aztán nem kerül sor, mert a szirupos forradalom elsöpri a diktátort. Csak a regény második felében, kényszerítőleg derül ki – a titkosrendőrség szembesíti –, hogy az egyébként néven nem nevezett országban, melyik néven nem nevezett nemzetiség tagjaként született. Mindkét regény a romániai élet realista, már-már mikrorealista regényének indul – az előbbiben a főhős az eszelős diktátor fogadására zöldre festi a fenyőfákat, az Ajakírban a bukaresti lepusztultságot, sivárságot írja le. Különös sajátosságai a regényeknek, hogy a mikrorealista, már-már naturalista leírások mindvégig jellemzik a regényeket, a korabeli romániai diktatúra valóságának leltárát kapjuk, ám erre a direkt realista szintre lassacskán egyre inkább ráépül egy dialogikus erkölcsi, intellektuális parabola. Az Adam Adam főhőse egyfajta abszurd raszkolnyikovi tettet akar végrehajtani: fogadott lányát föláldozva elpusztítaná a zsarnokot, hogy helyrebillentse a világrendet, csakhogy közbeékelődik – nem a lelkiismeret, meg a vizsgálóbíró, hanem a titkosrendőr, Belfegor, akivel furcsa intellektuális és érzelmi szimbiózisba keveredik. Belfegor eleinte figyeli, később irányítja a főhőst, ő leplezi le a valóságot, ő tárja föl a – hangsúlyozottan – relatív igazságokat is.
Ez a furcsa szimbiózis kerül a – kompozíciós hibáival együtt is – nemcsak terjedelmében monumentális regény, az Ajakír középpontjába is. A regény egyik szintjén a romániai diktatúra mindennapi életének megnyomorítását, elképesztően bornírt és bizarr valóságát, szörnyűségét és abnormális megnyilvánulásait meséli az író, de legalább ekkora súlyt kap az a dilemma, hogy kiléphet-e az egyén a diktatúra szorításából, lehet-e érvényes cselekvés a totalitárius diktatúrában, élhet-e külön életet az erkölcs jó és a rossz, egyértelmű-e az áldozat és a hóhér szerepe? Avagy, Illyést idézve, mindenki szem a láncban? Az Ajakírban föltett, Günter Grass macska és egér játékához, Orwell antiutópiájához, Bulgakov Mester és Margaritájához, és leginkább talán Dürrenmattnak A bíró és a hóhér elbeszéléséhez közeli dilemma megválaszolása azért lehetetlen, mert ebben a létező valóságban minden duplán svédcsavarosan megvetemedett: maga a valóság szenved oly mértékű manipulációt, hogy helyet cserélhet a valóság és annak manipulált mása (lásd televíziós közvetítés a diktátor látogatásáról), maga a legfőbb manipulátor sem képes eligazodni krációjában, éppen ezért már azt sem képes észlelni, amikor a manipuláció leválik kreálójáról és öntörvényű útra lép. (A regényben a tervezett az apparátus által időzített puccsot megelőzi a népnek pár nappal korábbi fölkelése.)
Csiki László utolsó regényeiben is kifejezetten elutasította az Erdély-mítoszt, de nem az Erdély-kötést. A kötést, ahogy esszéiben, s verseiben, itt is megerősítette. Az Adam Adam végén a főhős beismerve a merénylet és ezzel együtt magánélete kudarcát, összeroppanva, betegágyában rádöbben, hogy csak közös üdvözülés létezik: „Mindannyiuk hiánya, elérhetetlensége pedig megértette velem végre, hogy eltávolodásom tőlük még akkor is árulás, ha szándékom szerint és valójában értük, kíméletükért, nevükben, akár szolgálatukra történt. Egy egész közösséget is magára lehet hagyni, akár azzal, hogy kiválunk belőle.” Az Ajakírban pedig akkor szakad fel a katartikus öröm a főhősben, amikor a diktátor-házaspár bukása után végre görcsök nélkül szólal meg magyarul: „Emberekkel beszéltél, habár nem mondtál nekik semmi fontosat. Az anyanyelveden! Az anyanyelveden, amelyiken álmodsz, és csak rádióban, alkalom adtán újabb emigránsoktól hallottál. A körutakon császkálva közmondásokat, szólásokat idéztél fel magadban, melyek csak azon az egyetlen nyelven létezhetnek.” – s aztán fájdalmasan teszi hozzá, hogy visszatér Párizsba, mert „Nincs nekünk itt semmi keresnivalónk. Arcátlanság lenne örvendeni a változásnak, ha nem szenvedtünk meg érte.” Hogy a szerves regény szöveg megint kiszólás, önvallomás, arról esszéi, jegyzetei tanúskodnak: inkább valamiféle szégyent érez, hogy nem tudott otthon maradni, ezért nincs erkölcsi alapja megítélni az otthonmaradtak cselekedetét.
Csiki László egy kései interjúban azt mondta, hogy elsősorban prózaírónak tartja magát. Talán mert legnagyobb írói sikerét regényével érte el, a Titkos fegyverek első kiadása hamar elfogyott, a kritikai is erre figyelt föl, a siker pedig megerősíthette a benne lakozó prózaírói ént. S talán mert dolgozott már az Ajakír regényén, amit az életmű koronájának, és mintegy írói testamentumának szánhatott, s az alkotói kétellyel együtt is bizonyos lehetett abban, hogy a Romániában való életet, sorsot, az élet- és sorsesélyeket érvényes, prózapoétikailag is nóvumot hozó művekben el tudta mondani.
De továbbra is költő is maradt – nemcsak verseskötetei száma szerint, hanem lényegileg. A lét olyan abszolút megragadására törekedett, amelyre csak a költészet képes. Egyetlen esszéjét hadd idézzem, A nyelv kegyelmi állapota címűt, melyben József Attila-i mélységgel fogalmazza meg esztétikai töredékét az ihlet születéséről: „léteznek »átjárások« a létben, amelyeket egyebek mellett éppen a nyelvvel, annak konvencióival simítunk, tömítünk el, egyöntetű és biztonságos, ám sivár látszatot teremtve. A nyelv kegyelmi állapotában ez a védőréteg pattogzik le, és maga is részévé válik az egésznek: egyik teremtett, művi elemeként szárnyalnak a darabjai, hogy aztán – ha újra kibukunk a mindenség nyelvi burkából – talán új alakzatokban telepedjenek vissza a megnevezhetetlenekre, azok esetleges, önkényes neveként. […] mintha létezne, eredeti állapotában egy örök és emberi nyelv, amely úgy bukkan, tör fel a különféle nemzetekben, mint az egyedi tulajdonságok, jellemvonások az emberekben, noha azok egy fajhoz tartozók. […] Elgondolom, hogy az egyetlen és később megosztott nyelv néhány alapszót tartalmaz, és összekapcsolódásuknak néhány lényeges törvényét ismeri csupán. Nem tudom elmondani, melyek azok. Hiszen anyanyelvem szavait kellene használnom, egyik nyelvet az egy tőről eredt sok közül, a lehetséges megnevezésmódok egyikét, pedig az összeset kellene: az egyet. Lehet, hogy ott, abban az eredeti nyelvben, mélyvilágban nincsenek is szavak. Vagy, ha léteznek, a mi tanult szavainkkal már nem lehet megközelíteni őket. A szavak megnevezése lehetetlen.” – Valóban, ki beszél itt? A romániai, erdélyi valóságot tömény mikro-realizmussal megidéző, a diktatúra lényegét szenvedélyesen vizsgáló Csiki László, vagy a földrajzi, történelmi terek, idők fölött álló, létbölcseleti és létpoétikai kérdéseken töprengő, a világot ironikusan szemlélő, modern, individuális költő?
Fogadjuk el, hogy mindkét megállapítás érvényes, és hogy Csiki László esetében is érdemes kettős alkotói énről beszélnünk. Annyi megszorítással, hogy nála ez a kettősség igen széles rádiuszt fog át. Valahogy így: míg verseiben inkább a szemlélődő lélek belső világát, a pillanat villanásait fanyarkás etűdökben és a formátlanság formai játékában fogalmazta meg, addig prózájában egyre inkább eltolódik a romániai valóság érzéki és intellektuális értelmezése felé. Talán. De nem biztos, hogy így van. Talán pontosabb, ha kettős alkotói én helyett a megteremtett belső szabadság és a külső szabadság korlátainak a műfaji adekvátságát sejtjük – átjárásokkal persze, s nemcsak, mert a nyersanyag ugyanabból a honosságból sarjad, hanem mert ahogy írja a „Hazám lelkiállapot.”
A Balassit, Petőfit, Radnótit, Kőrösi Csomát, Mikest, a Crow-Creek-i indiánrezervátumot versbe hívó önmeghatározó, önértelmező, a hagyományt újra kijelölő nagyszerű költeményei mellett a kilencvenes években majd sorra írja azokat a verseit, amelyekben gyönyörűen összesimul a haza mint lelkiállapot jegyében az ironikus szemlélő individuum pozíciója az erdélyi szellemiség vállalásának éthoszával. Mint a Hinta ciklus szociografikusan pontos emlékezéseiben vagy azokban a keserű lírai költeményekben, melyekben a megváltatlanságot, a két hazában hontalanságot, a sorsvesztést egyenes beszédben panaszolja föl: „Ígéretet csak, nem földet, / menedéket és nem hazát / keresnek, és lábaiknál / hamuval telt az úti zsák, / szemükben a régi látvány, / szülőházuk, mint sószilánk. // Két ország, mint két vagon közt, / a pályatestre esve vár, / átgördül rajta az áru, / szellemteste nem érzi már, / hazányi foltban körötte / megalvad a vér, határ.” (Menekültek vagy a tagadó forma).
Csiki László költőként, próza-, dráma- és esszéíróként is mindvégig Erdélyről akart írni – és „megszenvedett józansággal”, morális és esztétikai értelemben is megalkuvásmentesen Erdélyről írt mindvégig. Nem mindig betű szerint, ám eleitől fogva annak szellemiségéért, megmaradásért, s újraértelmezve az Erdélyben, Romániában élő magyarság mibenlétét, hozott létre egy sajátos, nem hasonlítható, intellektuális, a világirodalmi metanyelv felé irányuló, igen jelentős életművet. „Az erdélyi irodalom sem a maga helyén, sem szétszórattatásában, sem régen, sem most nem irodalmi ügy, hanem a vállalásé, és a szellemiségé.” - írta határozottan egy kései recenziójában (Hol a világ vége?) – életművének reálisabb irodalomtörténeti fölbecsülése, bemérése ennek a vallomásnak az égisze alatt kell megtörténjen.
[Elhangzott a gyergyószárhegyi írótalálkozón, Borzonton, 2014. szeptember 27-én]
