Székely János valamikor a hetvenes évek vége táján Kányádi Sándor verseiről némi fejcsóválással jegyezte meg, hogy „válaszai a »hogyan éljünk?« kérdésére egyértelműek és egybehangzóak… etikai értékrendszere következetes és ellentmondásmentes. Minden tisztességes filozófus legfőbb becsvágya, hogy ilyen erkölcsi rendszert alakítson ki, mért volna tilos éppen a költőnek? Hát tilosnak nem tilos, de különös. Kivált ebben a században, - az értékek egyetemes megingásának és újragondolásának idején [Az ő költői világképében]… mindennek pontos helye, megállapított értéke van, világosan kitűnik, mi a jó, mi a rossz.” – Székely János írhatta volna ezeket a sorokat Buda Ferenc költészetéről is, akinek életét és költői világképét szintúgy az etikai axiómák követése határozza meg, s tanúsítja, hogy az alapértékeket nem újragondolni, hanem a mindennapjainkban is érvényesíteni, hitelesen megélni kellene. Erős hittel és mély meggyőződöttséggel, József Attila és Nagy László egyenes ági örököseként vallja: „Tudom, hogy van egy másik rend is: egy igazi. Amelyiken nem lehet kifogni, sem pedig erőszakot tenni; amelyik nem ismer alkut vagy megalkuvást, legföljebb még némi haladékot a belátásból fakadó megegyezésre, alkalmazkodásra. S addig is – egyelőre – könyörületet… nem rendteremtésre van hát szükség. A rend megvan. Csak rá kell találni.”

+

Buda Ferenc látható költői pályája későn indul – 1956-ban, húszévesen néhány verséért perbe fogják és börtönbe zárják. Állampusztán írja meg debüt kötetét, a Falak könyvét, amely csak 1989-ben jelenhet meg. Laboratórium körülmények között ismeri meg az igazi rendet, szabadságot, emberi teljességeszményt lábbal tipró, rossz hatalom természetét. Manapság lehetne 56 mártíromsággal címzett hőse, de benne a szelíd, engesztelő sorsbelátás és amaz egyetemes rend hiánya sajog keserűen: „Szabadulásom pillanatában a bosszúvágy – ha egyáltalán tápláltam magamban effélét – azon nyomban kihunyt belőlem. Túléltem, ami történt. Személyes elszámolni, leszámolni valóm senkivel nincsen. Szükséget nem szenvedek, megbecsülés övez. Ám az igazság helyreálltát várva várom azóta is.”

Nagy László még leírhatta, hogy „verseimben hatalom van” – Buda Ferenc, bár eleinte Nagy László követője, majd föltétlen tisztelője, így már nem írhatja le, de mint a mesebeli legkisebb fiú, egyedül, foga közt verssel, eleinte még maga is harcba indul, leszámolni a világ ördögeivel: „Vagyok bátor jó vitéz… / Jó lelkiismerettel és elkészült elmével / állok ide, fegyvertelen. Meg nem puhultam, / meg sem lágyultam, alku ma sincs. / Szakadék életünk örökös küzdelem az / örömért, maradék ifjúságunkét. / Konok hit nélkül nem megy. Nélkülünk ki / hajtaná végre a virradatot?” (Roham) De a konok harc egyre inkább fájdalmasan sajgó értéktanúsítássá változik. A történelmi osztályok, kistelepülések fölbomlásra ítélve, az Alföld szívében, a tanyavilágban már csak romokkal találkozik. Versek sorában, köztük a Tanya-hazám című nagy ívű, összegző poémájában a szívbemarkoló valóság és pusztulás látomásos képeivel siratja el az emberi és az ember-teremtette értékeket: „Keresztek öreg vállakon, / falakon, / bekormolt szűzmáriák. / Hó és csönd ítélete alatt / leragadt tanyák.” Mélyáramlati a rokonsága Móricz Zsigmonddal, József Attilával, Veres Péterrel, Sinka Istvánnal – azokkal, akik a társadalom perifériáján élők mindennapos gyötrelmeiről és megpróbáltatásairól számoltak be megrázó művekben. Az elesettek, a napos oldalról kiszorítottak iránti közösségvállalásának, szolidaritásának erkölcsi választását a személyes viszony fölismerése is megerősíti: „Sokáig abban a hiszemben éltem, hogy csak a magam erejéből jutottam előbbre. Ma már tudom: magasba mindenkor a mások szíve és karja emelt: Szüleimé, szeretteimé, felebarátaimé, anyanyelvem távoz­tuk után is élő apostolaié.” Rendkeresés című, jegyzeteknek nevezett följegyzéseiben verseivel egyenértékű kisesszékben idézi fel szülei, édesanyja, édesapja alakját – az ő szeretettel, hűséggel, ragaszkodással és hatalmas tárgyismeretről tanúskodó környezetleírással kiteljesített portréi, zsánerei a lírai szociográfia legjobbjai közé tartoznak.

Az alföldi tanyavilág s ennek anyavárosa Kecskemét, majd a választott szűkebb pátria, Tiszakécske, nem csupán szükség szerinti, de választott otthona is a költőnek. A szűkszavú, a nagybaltával egyetlen keményfából faragott, szeretetben és szeretet által élő költő valami ős-emberi nyugalommal és bizonyossággal csak itt, az alföld homokjában, a Tisza partján, ebben az emberi közösségben tudta kijátszani a mindig tolakodó és csalfa objektív időt. Nem csupán arról van szó, hogy költészetével tökéletes egybehangzik az élete (Székely Petőfiről), hanem arról, hogy ha a mindennapi életünk feltételeit rafinált korlátokkal behatároló, akár történelmi, akár politikai, akár természetkörnyezeti, akár kommunikációs korlátokkal behatároló külső világon változtatni nem tudunk, ama alapértékek mentén nemcsak belső világunk nyugalma nyerhető vissza, de a személyes emberi kapcsolatok fesztávában még az Én, az ember-táj-közösség-csillagos-ég kívánt harmóniája is megvalósítható. És ehhez nem szükséges megtagadni a technika eredményeit, kivonulni a civilizációból – hanem az arányokat és a mértékeket kell érezni. Egy tarisznya, egy bicska, egy bicikli, egy mobiltelefon elég Budának, hogy meglátogassa családját, barátait, és persze a Tiszát. Csak látni akarja a folyót, számba venni fáit, madarait, virágait, a víz susogását, s ha már ott van, megmerítkezni benne: „soha nem elégített ki, ha a természetet s annak különböző közegeit, színtereit csupán nézhetem, hallhatom, szimatolhatom. Minden érzékszervemmel kívánkozom rá, hogy megmerítkezzem benne… A debreceni Nagyerdőn, ahol élővíznek nyomát sem látni, legalább a nagyra nőtt fűben hemperegtem vagy bukfenceztem egyet-kettőt, hogy igazán otthon érezhessem magam.”

Buda Ferenc nem kirándul a természetbe, ahogy Ágh István fölfigyelt rá, mindig valamilyen cselekvés, munka, építkező, töltekező cél lesz a kimozdulás. Említett naplójegyzetei sem arra futnak ki, még ha irodalomról, nyelvünk védelméről, vagy ázsiai néprokonaikról tűnődik is, hogy költőként mit hasznosíthat, hanem arra, hogy a mindennapi életben hogyan hasznosítható. Nem az ihlet hiánya, hogy Buda Ferenc csak válogatott műveit írja meg, ennek az organikus ökonomikus magatartásnak a természete, hogy takaros a szóval is.

Megszoktuk, hogy a költők élete és célja a vers – Buda Ferencnél az élet mindig megelőzi a verset. „Időről időre elfog a kétség: író, igazi író vagyok-é egyáltalán? … eredendően az írás nálam nem vált a mindennapok minden percét meghatározó életformává…  az eszem jól tudja ugyan, hogy a tollé s papírosé az elsőbbség, ám a szívem ki a napra, az immár közeli vizekre s távoli utakra vágyik… azt hiszem, hiányzik belőlem a kellő versenyszellem, a többiek legyőzése, túlszárnyalása iránti becsvágy… Ha futni – hát futni a legkülső körön: a stadion lelátóin és kapuin is kívül; dobogókon, kitűzött díjakon,  füttyszón, biztató üdvrivalgáson, ütemes tapson kívül. Futni szabadon. Versenyen kívül.” Néha úgy hiszem, Buda Ferenc akkor is korunk egyik legjelentősebb költője lenne, ha egyetlen verset sem írt volna. Megvalósít valami nagyon fontos hiányt, és nincs benne fölösleg. Se szó, se gesztus.

Messzire távolodott volna ifjúkora eszményeitől, mestereitől? A közéleti költő szerepétől? Nemzedéke, a Hetek (Ágh, Ratkó, Serfőző), Juhász Ferenc és Nagy László csodálatos nyelvi atomrobbantása után indult. A legszebb bátyi példa – de hívükként a saját vershangot megtalálni – kihívás. Buda Ferenc eleinte a hatvanas években fölújított századeleji avantgárd félhosszúverset igazítja habitusához (Arcok, Árvaföld, József Attila halálára, Tanya-hazám, Himnusz haza), illetve a dalformát, a József Attila-, Nagy László-, Erdélyi-, Sinka-dal és a magyar népdalok esszenciáját csiszolja, fényesíti tovább. „Ne rejtőzz el, úgyis látlak! / Rád csukom a szempillámat. / Benn zörömbölsz a szívemben, / s elsimulsz a tenyeremben / s elsimulsz az arcom bőrén, / mint vadvizen a verőfény” (a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes verse) – „Hóval jön húsvét, / jácint helyett hoz jeget. / Jézus úr testét / dongják fagytűrő legyek.” – „Gömbölyű szivárvány / egykoron valék – / Isten szalmaszálán / rezgő buborék” – az egyszerű képek hibátlan ritmussal hihetetlenül erős világszimbólumokká nyílnak. Éppoly tökéletes mikrokozmoszok, mint a régi stílusú népdalok. Ki mondja meg, hogy dallá váltan műköltő írta, s nem a titokzatos időkből örökölt hagyományunk része. De nemcsak a természeti képekből épülő folklórba, a régi magyar lírai hagyományba is mélyen beágyazottak Buda Ferenc szimbólumai, és – bocsánat az idegen kifejezésért – para- és intertextusai. „Uramisten ügyelj reám, / mert érkezett nagy nyavajám, / feljött napom pusztaságra, / jutottam rideg szállásra.” – néhány sorban együtt a keservesek, szegénylegényénekek, históriás énekmondók, Balassi gyónása, a zsoltárok sóhaja – összekapcsolódnak a századok, egyetlen versbe sűrűsödik keservben fogant történelmi emlékezetünk.

Ahogy Budának talán minden dala énekelhető, úgy ez a zsoltáros imádsága is. A dal nemcsak az egyik legrégibb és legelterjedtebb műformánk, de az énekelt dal a legdemokratikusabb is – mindig közösséget feltételez. Nem véletlen tehát, hogy Buda Ferenc legigazibb műfaja a dal és általában az előadható, mondható rövid vers – a táncszók, és újabban, saját meghatározása szerint a rigmusok (Malom, Keringő, MR1, Bal-jobb). Egyik legemlékezetesebb virtuóz rigmusa az Össztánc – talán ebben mutatkozik meg legpompázatosabban Buda Ferenc dal-táncszó-rövid-műfaj megújítása: „áll a lagzi dúl a trakta / tart a báli évad / szende hölgyek úri frakkra / titkon ráalélnak // dies irae dies illa / ó minő mulatság / solvet saeclum in favilla / ropja mind a tagság” – a vágánsvers, a gyerekvers, a dal, a mulatós táncszó, a haláltánc, a csúfoló és a liturgikus ima graciőz eleganciájú szimbiózisa. Az elkötelezett, közéleti költő immár nem pátoszosan és panaszosan, mint pályája kezdetén, hanem megújítva és új energiával töltve – ironikus korunkhoz illőn – erőteljes iróniával, groteszkkel, fergeteges, tobzódó nyelvi játékkal, felszabadító karneváli kacagással, és gyilkos kritikával leplezi le korunk visszásságait, álságait, erkölcsi maszatosságait. Ismét csak igazolva a tételt: nem az alapértékeink rendültek meg. Az igazi rend ma is megvan, és a versben ma is van valamiféle hatalom: a rendre való rátalálásban, mely élni segít, és az igazság kimondásában, mely a 21. században is szabaddá tesz.

Kedves Buda Ferenc, köszönjük verseidet – Isten éltessen!

Elhangzott: Petőfi irodalmi Múzeum, 2016. november 8.