„Tóth Erzsébet fölemeli a karját, szinte egyetlen mozdulattal versébe indul a világ.” – írta Ágh István az 1979-ben Egy végtelen vers közepe című debütáló, majd a második, az 1982-as Gyertyaszentelő köteteivel a magyar irodalomba eruptív erővel berobbant Tóth Erzsébetről. Némelyek szerint – bár vagy tucatnyi verseskötete megjelent – ezek a koraiak a legjobbak. Hogy legjobbak-e, nem tudom, mindenesetre: a legemlékezetesebbek, legnagyobb visszhangot kiváltóak.
Akkoriban úgy tűnt, hogy bár az 1979-es lakiteleki, s főként az 1980-as szentendrei felszólalása miatt a hivatalos elismeréseket – Radnóti-, József Attila-díj – nem kaphatta meg, töretlenül fog fölívelni költői pályája. De másként alakult. Hektikusan. Hol az irodalmi élet centrumába került, az Élet és Irodalomhoz, majd a rövid életű Nagyításhoz versszerkesztőnek, hol meg édesanyja zöldségboltjába eladónak, vendéglője pultosának. Ekkora lelki következményekkel járó kilengések elviselése, földolgozása, verssé szublimálása konok, akaratos férfierőt kívánna, Tóth Erzsébet pedig egy abszolút hiperérzékeny nő, vagy inkább hiperérzéki, abban az értelemben, hogy a világot, s benne önmagát az érzékiségénél ragadja meg. Ezt a siker és kudarc, öröm és keserűség, boldogság és csalódottság kísérte érzéki, erőteljesen lírai ráhangolódást üdvözölte és nevezte indulásakor újszemélyességnek, újszenzibilitásnak a recepció.
A költészet – titok. Titok, hogy miből, hogyan születik, forr ki a vers, s a legtöbbször rejtve marad, hogy milyen árat fizet érte maga az alkotó ember. Titok, misztérium, rajta kapni nem, legfönnebb újabb és újabb körökkel körüljárni lehet. Ilyesfajta körüljárások sorának nevezhetjük Tóth Erzsébet legújabb, önéletrajzi jellegű könyvét, amely kisebb részben a látható, tapasztalati világ, nagyobb részben viszont a láthatatlan, a lélek, a psziché, az ösztönvilág rejtett, hozzáférhetetlen zugaiba, személyes pokoljárásába sodorja, rántja magával olvasóját.
Az Én lettem volna című, Szilánkok egy életrajból alcímű könyv nem lineáris rendbe szedett írói önéletrajz, sem nem memoár, hanem hangsúlyosan a személyes emlékezések elegyes műfajú mozaikjainak – régi naplók, naplótöredékek, versek, levelek, interjúk, esszék, szabad asszociációs vagy épp szeszélyes gondolatfutamok, jelenbeli reflexiók – sűrű szövete.
Persze, leginkább a Tóth Erzsébettel készült interjúkból kirajzolódik a költőszerepben látható költő, sikerei és rapszodikus jelenléte, közéleti szerepe, nemzedéktársaival, íróbarátaival, az irodalmi élettel és az irodalom intézményeivel való kapcsolata. A legelső, ma is újszerűnek ható kiváló beszélgetést Magyar József készítette 1982-ben. Forrásértékű például, amit a Fiatal Írók József Attila Köréről (vezetőségi tagja volt Tóth Erzsébet), meg az évtizedfordulón a merev intézményei és nyilvánossági keretekért lázadó a fiatal írókról mond. Az 1991-es, Szikszai Károly-féle beszélgetés fájóbb: ellenzéki szerepe miatt a hivatalos kultúrpolitika diszkvalifikálta, s maga is, nehezen megragadható válságba kerülve elhallgatott, kivonult. A későbbi, utóbbi évtized-beli beszélgetések viszont (Ayhan Gökhan, Borbély László, Kerékgyártó György) már a visszatért, az elismerésekben megerősített költőt szólaltatják meg (akadémiai tagság, Primissima Díj). Tóth Erzsébet még ha érzékenységeket karcol is, nyílegyenesen, pontosan és célra tartottan válaszol a politikai, társadalmi vagy éppen írótársakat, irodalmi közéletet érintő kérdésekre. 1982-ben sem érdekli a politikai cenzúra, öncenzúra, nem is jelenhetett meg az interjú, és később a „tekintettel a körülményekre meg a pályatársak érzékenységére” féle öncenzúra sem. Magabiztosnak, magában biztosnak tűnik. Az interjúk persze, fontos dokumentumok, de az Én lettem volna című kötet tőkesúlyát a naplók képezik, amelyekből viszont egy kérdések, dilemmák-fogta szenvedélyes, nőiségében vibráló embert ismerhetünk meg.
A két nagyfejezetre tagolt könyv második része különálló esszék, emlékek, lírai gondolatfutamok füzére, s itt olvashatók az 1994–96 közt írt naplók, a Talált füzetek négy része is. Bár a kilencvenes évek lejegyzéseinek több részlete is a lélek, a természet legmélyébe lehatoló pokoljárás, többnyire kronologikusan rögzítik a költővel történt fontosabb eseményeket, találkozásokat. Az Én lettem volna könyv meglepetése, megrendítően izgalmas része az I. nagyfejezet, mely egyetlen nagy, felzaklató, és őszinteségével időnként az olvasóját zavarba hozó, szeszélyesen gomolygó időszembesítő emlékezés és emlékértelmezés. És gyötrelmes én-megértési kísérlet.
Az – alcímekkel jelölt – I. fejezet naplók naplója. A főszöveg a jelenben íródik, családi fényképek, régebbi naplók, levelek kerülnek a költő kezébe, képek, pillanatok, hangulatok, rokonok, írótársak villannak föl a múltból, a naplóíró pedig reflektál, magyarázatot, értelmet keres, miközben Alzheimer-kóros édesanyját gondozza. Tóth Erzsébet verseiből is tudható, hogy nagyon szoros volt a kapcsolata édesanyjával, s most a legnehezebbre várakozik – elengedni őt. A szívszorító gyámolítás közben lepereg előtte a szülők története. Az anya: a nagyon fiatal, szinte még gyereklányt szülei rossz házasságba kényszerítik, amelyből csak későn, ötvenévesen lesz bátorsága kimenekülni. A nehezen viselhető, isten tudja miféle hóbort vezérelte, családjától elidegenedett zsarnok apa, akivel csak a halálos ágyon teremtődik meg az engesztelő kegyelem. És a földerül a családi múltból a minden eredet bizonyossága, a nyírségi táj, az írástudatlan nagyszülők emléke, akiknél gyerekkoruk nyarait töltötte húgával. Ez, ők a minden, a szülőföld, a haza, a nyugalom, a létbizonyosság. És innen ered szolidaritása a másik Magyarország, a nemzet alatti nép, a szegények iránt, és innen érthető, hogy kedvetlen Esterházy családi vagyont fölsoroló regényét olvasva. És innen bizonyos zavartsága is: „Nem lettem paraszt, de idegen lettem a városban.”
„Emlékeimbe menekülök inkább, itthon, az ágyamon fekve emlékszem… a régit nem zavarja meg a jelen… Minden emlékem a verseimben található” – írja nyírségi gyermekkoráról, és kiterjeszti a megtalált igazságot: a letűnt valóságot csak az emlékezés szublimálhatja a valóság lényegévé.
Minden emlékezés személyes történelem, a hét évtizedet átfogó oral history a személyiség szűrőjén keresztül emel ki, rejt vagy felejt el életeseményeket. Az említett családtörténet, bár láttató erejű, itt most mégis inkább háttér, a fő szólam egy szerelem, vagy valami ahhoz hasonló történetének az elmesélése, s bizonyos értelemben az újraélése a „rendezni dolgaimat” szándékával. S eközben egy elsőgenerációs fiatal értelmiségi, művész, sőt költő(!) nőiségében próbálja értelmezni önmagát – küzdve a szűkebb-tágabb környezettel, saját örökölt természetével, ösztöneivel, szorongásaival, vágyaival.
„Azt hiszem, a legfontosabb ember volt az életemben, a családot leszámítva.” – kimondhatjuk, hogy ki volt az az ember, mert ennyi év távlatában Tóth Erzsébet is kimondja: Csoóri Sándor. Tóth Erzsébet huszonegynéhány éves egyetemista, őrülten, eszelősen beleszeret az akkor pályája csúcsán járó költőbe, megismerkedik vele, s aztán innentől nagyon furcsán alakul a kapcsolatuk. Ezzel a zavaros kapcsolattal egyidőben kezd el verseket írni. A recepció rendre kiemelte a Csoóri hatást, miközben Csoóri több, Tóth Erzsébetnek írt levelében azt írja, hogy őneki kellett volna olyasféle verseket írni, amilyeneket Tóth Erzsébet írt akkortájt.
Egy fiatal nőt megigéz egy érett, országosan ismert férfiköltő, hatására maga is verseket ír – „Szerelem röpített a költői pályára, ahogy sok pályatársamat” stb. Ez így, persze, banális. Csakhogy ez a távolról banálisnak látszó kapcsolat megbolydítja a fiatal nő életét. Izzó szenvedéllyel keresi a kapcsolatot, és menekül is előle. Huszonéves, de még nincsen készen. „Annyira gyerek voltam… Nagyon kisgyerek voltam még, a szó legszorosabb értelmében… Nem tudtunk akkor mi még semmit. Hol voltam én még akkor a testi és lelki felszabadulástól?” – jegyzi meg. (Reményi József Tamás más családi eredőből, de szintén visszatérően állítja, hogy későn érett felnőtté, már családapa volt, de még mindig inkább gyerek maga is.)
„Már nem vagyok gyerek, tudom, mit kell mondanom, mi való, mi illik, de nem érdekel már olyan nagyon. Tudom, hogy alig van szégyen, amit más ember szégyene ne írhatna felül…” – írja a jelenben, és borzongató, zavarba ejtő és kíméletlen őszinteséggel, a korabeli naplókat, leveleket idézve, széljegyzetelve újra nekivág a pokoljárásnak. Mert pokoljárás volt az a benne égő, izzó hatalmas szenvedély, talán szerelem, talán valami más – a teljességigény projektálódása egy reménybeli kapcsolatba, mondanám pátoszosan. Aztán az elbocsátó üzenet: „úgy döntöttem, nekem nem szabad belépnem abba az erdőbe, amelyikben maga elátkozottan bolyong és sebződik”. Az igazi pokoljárás eztán következik: „Akkor még sejtelmem sem volt, mi következik. Milyen szenvedés, kín, a reménytelen szerelem miféle gyötrelmeket tartogat még nekem. Hosszú évekig.” A korabeli naplók a spontán élményeket, reflexiókat rögzítik, a fölfoghatatlan izzású szenvedélyt, a negyven évvel későbbi én pedig utólag újra alámerül az önélveboncolásban (képzavar, de…), és negyven év után is érti is, meg nem is akkori önmagát. „Olvasva most ezt a naplót, rémületes, mennyire nem figyeltem senkire S.-en kívül.” – Sylvia Plath csodálkozhatott magára így, utóbb, az üvegburában vergődő énjére.
Tóth Erzsébet „élete és versei szétválaszthatatlanok” – Csoóri Sándor jegyezte meg egyik neki írt levelében. Nem tudom, átok vagy áldás-e a költőnek a kikapcsolhatatlan hiperérzékiség, a felfokozott, szenvedélyes izzású jelenlét a világban. A nagy szerelem elmúlik, de máris ott tolakszik helyét elfoglalni egy másik, egy harmadik, és ott a mindennapok valóságkörnyezete, a család, a barátok, az írótársak, a kor, minden áporodottságával és az élni akaró élet újrakezdésének ellenállhatatlan vágyával. Tóth Erzsébet pedig mindenhez teljes kitárulkozással fordul, médiumként, amelyből aztán – kagylók kínja és öröme – megrendítő és megszólító erejű költészet születik.
Az Én lettem volna című könyv, jobb szó híján önéletrajzi jellegű, kivételes ihletettségű költői szépprózakötet. Óvatosan írom le, de kísért a gondolat – nem a nőköltői nőirodalom, hanem magának a nőiségnek a vallomása is utóbbi ötven-hetven évünkről.
Kortárs, 2024/10.
