Gyermekkori eszménye a ponyvairodalom volt, majd Szerb Antal prózája nyűgözte le. Ez utóbbiról mondta: „Élvezettel olvastam őket… és azt a tanulságot szűrtem le belőlük, hogy a tehetséges íróember nagyon komoly dolgokról is írhat olvasmányosan, könnyedén és szellemesen.” Az irodalomtörténet-írás legközelebbi világirodalmi rokonának García Márquez mágikus realizmusát tekinti, maga Gion „dúsított realizmusnak” nevezte írói módszerét, olyannak, amely nagyon is a valóságos világból nő ki, de kicsit „megemelve”.
A gioni életmű valóságos világának középpontja a vajdasági Szenttamás, a maga soknemzetiségű – magyar, sváb, szerb, zsidó, bosnyák, bunyevác – hétköznapi embereivel, ideje pedig a teljes (bővített) huszadik század: a századelőtől az író korai haláláig (1941–2002). Az idővonalat kissé megzökkenti az 1993-as esztendő, Gion ekkor telepedett át Budapestre. S hogy miért is „emelte meg” kissé a valóságot, az ugyan már a kezdetektől átdereng írásain, ám az utolsó évtized prózájában sokkolóan nyilvánvaló lesz: egyre durvább, nyersebb-brutálisabb az a valóság, amelytől nem elrettenteni akarja az olvasót, hanem tanúskodni róla (olvasmányosan, látszólagos könnyedséggel és szellemességgel), és megszerettetni ezeket a fájdalomba-szépségbe-tragédiába forduló bácskai sorsokat.
Amikor megjelent Gion pesti novellákat tartalmazó posztumusz kötete (Mit jelent a tök alsó?, 2004), gyanítottuk, hogy további kéziratok is előkerülhetnek, de hogy ennyire hatalmas az életmű, arra aligha számítottunk. 2007–2012 között a Noran Kiadó öt vaskos kötetben jelentette meg az összegyűjtött munkákat, most pedig, a sorozat folytatásaként Gion kiadatlan prózai és drámai írásaiból 700 oldalas kötetet adott közre a Napkút Kiadó, Kurtz Ádám szerkesztésében. (Ígéret szerint lesz még egy 7. kötet is.) Ez a mostani kötet, mely naplórészletek, visszaemlékezések mellett főleg hangjátékokat, színpadi műveket, filmforgatókönyveket tartalmaz, teljes keresztmetszetet ad Gion életéről és írói pályájáról. És most, hogy együtt olvashatjuk drámai formába átírt főműveit, a Virágos katonát meg a Latroknak is játszott regényeket, és az elbeszélések hangjáték-, vagy éppen filmforgatókönyv-adaptációt, különösen most látszik, hogy Gion mennyire saját világot, saját univerzumot teremtett. A gioni elbeszélésekben kezdetektől gyakori, hogy vissza-visszatérnek a hősök, ismétlődnek a figurák, a helyszínek, az utolsó korszak színpadi műveiben, hangjátékaiban azonban még feltűnőbb a szereplők átvándorolása. Kitüntetett szerepet kap például a regényíró M. Holló János, az Izsakhár (1994) című regény narrátor főhőse – Gion legihletettebb alteregója –, ezúttal a Szivárvány harcosa Budapesten terjedelmes hangjátékban, ahogy régi és új elbeszéléseinek más hősei is, mintegy jelezve: valamennyien egyetlen organikus, de többé-kevésbé zárt, félzárt közösség részei.
Gion leginkább a Latroknak is játszott tetralógia, ragyogó elbeszéléskötetei (Angyali vigasság, Mint a felszabadítók) és A kárókatonák még nem jöttek vissza című méltán klasszicizálódott ifjúsági regény írójaként ismert. Ezek a (részben még Jugoszláviában) született művek közvetlenül kapcsolódnak a szenttamási világhoz. ’93-as áttelepedése után egyrészt folytatta ezt a tematikát: megírta a tetralógia harmadik darabját, az Ez a nap a miénkben az 1945-ös hideg napokat, a partizánok bosszúhadjáratát (ahogy említette, Jugoszláviában nem akarta olyan virágnyelven megírni, amit vártak tőle), és záródarabját, az az előzőekhez képest fáradtabb Aranyat talált címűt, melynek cselekménye már részben az ötvenes évek Magyarországán folytatódik. Másrészt – kevésbé ismert – nagyon izgalmas fordulatot vett pályája. Nem a múltértelmezés felé fordult, elmagyarázni a magyarországi naiv olvasónak a jugoszlávizmust, a jóléttel fedett diktatúrát, meg a népek békétlen egymás-mellett nem élését – mint nem egy határon túlról áttelepült író is tette –, hanem a jelen idejű világról mesélt úgy, hogy tulajdonképpen a dolgok, folyamatok logikáját követte. Újabb alkotói korszakához a kilencvenes évek egymást követő négy, népirtásokkal, európai szemmel nehezen értelmezhető vérbosszúkkal tarkított délszláv belháborúja szolgált bőséges munícióval.
Gion továbbra is a szülőföldjéről írt – a kibővített szülőföldről, a délszláv háborúk következményeiről, amelynek hadura szétszórta népét a nagyvilágba, és Budapestre. Hősei követték az írót Budapestre, szó szerint utána jöttek az Ibrahimok, Juszufok, Szelimek, Teofilok, macedónok, koszovói albánok, Szarajevó ostromából menekült bosnyákok, csempészek, ügyeskedők, szerencselovagok, meg Leonyid, a kitüntetett szerepű ukrán bérgyilkos. Ők mind M. Holló Jánosnál, a magyar írószövetség választmányi tagjánál, mint budapesti kontaktszemélynél kötnek ki. M. H. J. – állítja magáról, hogy világhírű író [tényleg az!], legalább kétszázan ismerik, sok pénzt keres, már legalább kétszáz eurót félretett – korántsem a társadalom elitje, pláne nem a „nemzet lelkiismerete”: éppúgy a periféria része, mint a strichelő egyetemista lány, vagy a pisztollyal hadonászó bosnyák kamasz. A kései „pesti” írások a régi ország és szülőföld átszivárgó periférikus alakjai mellett a budapesti periféria látleletei is, a kőbányai kocsmák világáé, meg a budai villáké – persze, nem a konszolidált nagypolgáré, hanem a maffiózóké, feketegalléros bűnözőké. Írásainak tárgya tehát a soknemzetiségű Bácska után a soknemzetiségű, balkániasodó Budapest lett. Az a multikulturális periféria, ahová az író hazatalált.
E mostani kötet legmegrázóbb írásainak témája a régi Jugoszlávia társadalmának szenvtelen könyörtelenségbe, közönybe, nihilizmusba forduló szétesése. A Fülek és fejek például egy el nem készült film irodalmi forgatókönyve, fő színhelye az ostromlott Szarajevó, amint éppen fölszámolja multikultiságát. Balla, a főhős magyar etnikumú újságíró, és embercsempész, csakhogy szerb feleségének és két gyereküknek egyik éjjel elvágják a torkát. Balla nappal hírlapot ír, éjszakánként portyázik, és bosszúból ő is elvágja más – szerb és bosnyák – katonák torkát. Végül helyismerete miatt egy nemzetközi delegáció tagjaként Budapesten köt ki. Igen, ennyi brutalizmushoz nem árt dúsítani a realizmust, ha nem is humorral, legalább kesernyés, talányos iróniával. Mint teszi a Málnaszedő gyógyulásában Irmai József is, rezignáltan megjegyezve fia összeroppanásáról: „Háborús hős. Hőstetteiért most éppen jutalomszabadságot kapott. Valamelyik szép város romjai közül jött, maga is derekasan segédkezett a romok megteremtésében.”
Országút, 2020/13.
