Salinger, Golding kölyökregényeinek halvány erezetét vélik némelyek átsejleni Száraz Miklós György új kötetének kamasztörténeteiben; a szerző nem tiltakozik, néhány éve valóban újraolvasta azokat. Elindulhatnánk ezen a szálon is, de talán érdemesebb a mottóban megidézett Gion Nándornál maradnunk: „Szép őszre vágytunk, hogy elfeledtesse velünk a halált meg az egyéb szomorú dolgokat…” – a mottó a Sortűz egy fekete bivalyért című Gion-regény második mondata, az első pedig így hangzik: „Elmúlt egy bitang rossz nyár, szerettük volna minél gyorsabban elfelejteni, mert azon a nyáron megöltek valakit, akit nagyon kedveltünk.” A Bitang nyarak könyvcím tehát Giontól közvetlenül is átvándorolhatott akár, ahogy egyébként a 10 számozott történet nem egy címét is mintha Gion adta volna (Ahogy megöltük az öreg Gillt; Vérszegény történet Öreg Móré házáról, egy betörésről és egy festményről; Történet, ami nem kezdődik el), s még a kötet bizonytalan műfajisága is emlékeztethet Gion lazán összefüggő rövidtörténeteire, például az Angyali vigasságra: a narrátor, a helyszín, a cselekvéskör ugyanaz, többnyire a szereplők is ugyanazok, de a történet nem szerveződik regénnyé – a Bitang nyarak műfajmeghatározásánál is, hasonló érveléssel, maradhatunk a novellafüzérnél.
Nem biztos, hogy érdemes a Bitang nyarak kapcsán bővebben kutakodni a gioni rokonságot, ámbár Száraz Miklós György egyik interjúban – némiképp meglepő módon, írói önmeghatározásaként is – Krúdyt, Gion Nándort és Szilágyi Istvánt nevezte meg a számára legjobb magyar írónak. A három megnevezett nagy közül Gion világát vélem a leginkább a vele rokonnak. Száraz is fontosnak tartja, hogy a személyes emlékezetből épülő történetekben váljon érzékelhetővé a világ és a világhoz való viszony, s hogy a történetek ne legyenek unalmasak (s persze, ez utóbbi miatt tűnnek mindketten könnyűnek tetsző elbeszélőnek).
*
A Bitang nyarak cselekményideje a hetvenes évek közepe, a békésnek mondható Kádár-kor, helyszíne egy Budapest közeli falunak nevezett kisváros, itt él a kórház szolgálati lakásában orvos anyjával és íróféle apjával az elbeszélések főszereplője és narrátora, az egyke kamasz fiú, de élnek itt a kórházi személyzet más társadalmi rétegeihez tartozó családjai is. A kórházon túli világgal gyér a kapcsolatuk, nemcsak Budapest távoli és idegen, valójában a falu is.
A kamaszok élettere főleg a kerítéssel körbevett, elszigetelt kórházkert. Itt, birtokon belül, egyfajta védelemben, meg-megsértve a tilalmi zónák határait, szabadon csatangolnak (a főszereplő a középiskola elkezdéséig). A zárt világ kínálna egyfajta goldingi csapatképződő modellezést, a kóborlás meg salingerit, Száraz Miklós György azonban a valószerűt próbálja megragadni. Elmesélni az egykor volt kamaszkort a maga valóságában. A körülmények erősen emlékeztetnek a valóságos író valóságos életrajzi körülményeire, így hát az olvasó önéletrajzfélére gyanakszik, az író azonban tiltakozik: mindössze arról van szó, hogy arról a világról mesél, amit a legjobban ismer, s ugyan miért találna ki történeteket, ha a megtörténtek önmagukban is eléggé izgalmasak. Amúgy pedig, teszi hozzá Száraz, minden író a saját gyerekkorát meséli.
A Bitang nyarak kötetben egy középosztálybeli fiú mesél kamaszkoráról, tíz történetben. A főhős már nem gyerek, de még nem felnőtt. Elevenen élnek benne olvasmányainak hősei, azok lovagias, gáláns mintáját is igyekszik követni, de a kalandorok nyomán családja meg a társadalom normahatárait is feszegeti. Vagy rettenetesen izgatja például az erotika, a szexualitás, de megretten a valóságos kísértéstől, és ugyanő a mamához haza szaladó málé kamasz is. Érzékszerveivel, ártatlansága tudatában gyanútlan fogja a felnőttvilág furcsaságait, disszonanciáit, ráérez a valóság tragikumára, drámaiságára, de még nem igazán érti azokat, s ha nem is könnyedén, de sebzettség nélkül képes túllépni kínos és tragikus eseményeken is.
A főhős kamaszfiú, maga a narrátor jelen időben mesél a hetvenes évek általa megélt hétköznapjairól. Ezek a történetek önmagukban szép, szabályos elbeszéléseket képezhetnének, és besorolhatnánk azokat a magyar meg világirodalom ifjúsági irodalmi kánonjába, enyhe csalódással talán, hogy ifjúságiak ugyan, de a történetekből hiányoznak a nagy heroikus elszánások, a látványos vagy fellengzős bandázások, hiányzik a nagy dráma tétje, itt inkább csak apróbb stiklik, kisebb kalandok, erőpróbák jelzik a normaszegést, a történetek pedig végül mindig valamiféle engesztelődéssel, konszolidációval zárulnak.
Itt a történetek attól izgalmasak, meggyőzőek és vonzóak, hogy a főhős narrátor ugyanazon történetben kettős szerepben van jelen. A narrátor egyik szerepében a hetvenes évek jelen idejében élő kamasz fiú, aki egyes szám első személyben meséli, közvetíti a pillanat érzéseit, történeteit. Másik szerepében a fél évszázaddal későbbi, felnőtt férfi reflektál folyamatosan egykori énjére. Pontosabban arra az egykori énjére, akit az ötven évvel későbbi én az emlékei alapján megteremtett. Prózapoétikailag szellemes, ötletes játéktérben történik meg a múltra való emlékezés. Látszólag a hetvenes évek cselekménye, kalandja, konfliktusa viszi előre és tartja fenn a figyelmet, valójában azonban a kései, felnőtt férfi reflektálásainak oszcilláló mozgása, az időben való finom játéka tartja fenn az elbeszélések feszültségét, és emeli a kamasztörténetet szemlélődő, létértelmező magasságba („felnőtt” irodalommá).
A kamaszfiú jelen idejű történetébe ugyanis a legváratlanabb pillanatokban „beleszól”, reflektál az ötven évvel későbbi én. Pontosít, korrigál, megkérdőjelezi az emlékezés valóságosságát, máskor előre vetíti az epizódszereplők későbbi sorsát. Mesélődik a kaland, morálisan elítélnénk a fiú egyik társát, de mielőtt a múltban kibontakozna a dráma, már ismerjük hamarosan bekövetkezendő tragikus sorsát, a kései felnőtt férfit elönti a tehetetlenség szégyene, az olvasót pedig a megértő megbocsátás (Még hintázom kicsit az ágon; Vérszegény történet…). Máskor a kamaszkor zabolátlan, ösztönös nyersesége szabadítja fel a fiúk antiszociális énjét; a tanyasi gyerekeket afféle állatnak csúfolják, s hiába a korabeli főszereplő felismerése, a szégyen, bűntudat későn megértett súlya fél évszázad múltán is nyomaszt (Darázs).
A kor, a főhős, a helyszín, olykor a kamasz mellékszereplők is ismétlődnek, ám az emlékezet egyetlen lineáris elbeszélés helyett össze nem függő történeteket, mozaikokat villant föl. Az emberi emlékezet, a lélek, a maga törvényei szerint őriz meg történeteket, epizódokat, pillanatokat, álmokat: néha mellékesnek látszó eseményeket hangsúlyoz, növeszt jelentőssé, máskor a maga idejében meg nem értett történetet éget be. Az emlékező történetek a kamaszkor ama határhelyzetű pillanatait kísérlik fölidézni és értelmezni, amikor a már nem gyerek hirtelen szembe találkozik azzal a világgal, ahová maga is készül – csúnya szóval – betagozódni. A találkozás, kilépés a védett gyermeki világból pedig nem egyszer sokkoló, zavaros, nehezen értelmezhető vagy értelmezhetetlen, és csak néha békés, idilli.
Mert a háttérben ott nyomaszt a Kádár-kor félpuha diktatúrája, gyanús elemek durva belügyi megregulázásai, az elhallgatott történetek és elhallgatott történelem, és ott a néha ordító szociális szakadék a főhős és környezete deklasszált vagy eleve lumpen sorsú társai között. Okkal mondja az idős tanítónő, hogy „tedd össze a két kezed, hogy oda születtél, ahová születtél” (Róza vére), mert a főhős – anyagi és lelki – egzisztenciális családi hátteréhez mindig van visszaút. Másrészt a főhősnek a maga védett helyzetében is meg kell küzdenie magával a két legfontosabb életelemmel, a szexualitással és a halállal.
A kötet e szempontból is fontos és megrendítő írása a fentebb idézett Róza vére című elbeszélés. A történet kezdetén a tizenkét éves fiú még gyanútlan gyermekként ábrándozik szexualitásról, erotikáról, ám egy mulatságosan groteszk szituációban találkozik először a női valósággal, egy lumpen család ideje korán nővé érett, nővé kényszerített nagylányával. Lélektanilag pontos és szívszorító annak az írói követése, ahogy a világ megfosztja a fiút gyanútlanságától, ártatlanságától. Számára Róza egy idea, akiért, akinek a lelki tisztaságáért romantikus olvasmányai szerint, újkori lovagként megküzdene – az elbeszélés végén, két évvel később, valóban meg fogja menteni a Golgota tövében éppen elvetélő Rózát, de ekkor már nem szeplőtlen hírnevét menti, hanem a kudarcba zuhant puszta életét: „Nem tudhattam biztosan, mégsem volt kétségem afelől, hogy Róza vére és a polcokon sorakozó üvegek tartalma [ti. az orvos anya rendelőjében a formaldehidben úszó embriók] ugyanannak a drámának a kellékei.”
A Bitang nyarak elbeszélései határpillanatokat rögzítenek, a kiskamasz gyermeki gyanútlanságának utolsó pillanatait. Azonban „egy nap rácsodálkoztam a világra, és ráébredtem, hogy mindenhol rések tátonganak, semmi sem biztos, nincs jó és rossz, mindenről nekem kell eldöntenem, hogy jónak vagy rossznak tartom-e … annak a védett kölyöknek, aki voltam, egyik napról a másikra kinyílt a szeme, és megértette, hogy minden, amit lát, az éppúgy a valóság része” [mint a könyvek valósága] – de ezt, öt évtizednyi távlatból, iróniával, megbocsátó szeretettel, felcsillanó ragaszkodással, békévé oldva az emlékezést, újrateremtve valamikori énjét, már a felnőtt férfi mondja és vallja.
Könnyed, sodró elbeszélői stílusával, életközeli történeteivel könnyű olvasmánynak tűnhet a Bitang nyarak, ám az író a megkettőzött narrációval, a folyamatos reflektálással jelentősen megnövelte a történetek mélységét, komolyságát, súlyosságát.
Száraz György – és a 2023-as éve egyik legjobb könyve.
(Scolar Kiadó, 2023)
Eső, 2023/Tél
