A jó szerencsének köszönhettem, hogy sikerült találkoznom az „utazó költővel”, Kányádi Sándorral. Helsinkiből, ahol egy nemzetközi költőfesztiválon vett részt, Kolozsvárra hazatértében Budapesten beszélgetünk. Nem először járt Finnországban, ahogy a többi skandináv országban sem. Idén jelent meg finnül válogatott verseskötete, tavaly észtül, korábban Norvégiában Csoóri Sándorral egy közös könyve. Irodalmunk nemzetközi nagykövete, aki személyes varázsával is áttöri azt a hallgató falat, amely köztünk és a világ között sokszor értetlenségünkre áll, s diplomáciákat cáfoló eredménnyel képviseli az erdélyi magyarságot.

Nézegetjük az útipoggyászát, én kissé hitetlenkedve forgatom a legnagyobb finn napilapot, ugyanis címlapján a hatalmas színes sztárfotó Kányádi Sándort ábrázolja. Hát ez is Európa... talán érdemesebb volna ilyesmikre figyelni, ha már annyira zárkózni akarunk. Szabadkozik a beszélgetéstől, mondván, annyi író-olvasó találkozón vett részt, már mindent elmondott, amit mondhatott. Bács- Kiskun megyében meg különösen sok helyütt megfordult.

Én azzal az alacsonyabbrendűségi érzéssel jártam végig Bács-Kiskun vármegyét, mintha a Ruhr-vidéken jártam volna mint lakatossegéd. Kiskőrös, Nagykőrös, Cegléd, Kecskemét - hát ez a magyar költészet Ruhr-vidéke! Az or- goványi óvodában is jártam, én már mindenütt megfordultam a megyében, és csak a legszebb emlékeim vannak. Egyet említsek, egyszer megyek a szülőfalumban az állomásra, a bicikliszarvára akasztva tolja a sógorom a csomagomat alkonyattájt, s egy hatalmas busz fékez le hirtelen mellettünk, kiáramlik belőle egy csomó fiatal, és kiabálnak: „Sándor bácsi, de jó, hogy itthon találtuk, tudtuk, hogy a faluján megyünk keresztül.” És ezek voltak az én kiskőrösi diákjaim, akikkel egy hónappal azelőtt találkoztam Kiskőrösön. S aztán fölvettek, velük autóstoppoztam Székelyudvarhelyig, és elmondtam a városról mindazt, amit a 18 kilométeren lehetett.

Ön igazi világpolgár, folyton úton van, körbeutazta a kontinenseket, Izraeltől Dél-Amerikáig otthonosan mozog a világban mindenütt, több nyelven beszél, fordít. Sok mindent el tudok képzelni önről, egy dolgot azonban nem. Azt, hogy metropolisban éljen, még akkorában sem, mint Budapest, vagy Bukarest. Mindig a kicsihez vonzódik.

Én tényleg nem tudnék Budapesten élni, de falun se, onnan elmenekültem. Ha nem volnék nyelvhez kötve, talán Veronában vagy Salzburgban élnék szívesen. Kolozsvárt valamikor nagyon szerettem, egészen emberszabású város volt, sajnos egyre inkább elviselhetetlen. Világpolgár? Valójában csak magyarul tudok, a többi nyelven dadogok, még románul is. A fordítónak elsősorban magyarul kell tudnia. Igaz, sokat fordítottam, Rilkét is, nemcsak kis népeket, mert minden országnak, ahol jártam, szeretnék azzal adózni, hogy legalább tíz verset lefordítok az irodalmából.

A nagy népek önellátóak, a kis népek műveltebbek. A nagy népet nem érdekli még a másik nagy nép se. Illyés is beszélt erről. Hadd mondjak el egy történetet. Találkoztam egy észt költőnővel, akinek a verseskönyvéről kiderült, hogy ötezer példányban jelent meg. Egymilliós népnek! Németországban Goethének vagy Schillernek kell hívjanak valakit ehhez. Kérdem tőle, nem adná nekem a könyvét, megvenném. Az mondja, csak egy van, különben sem sokra mennék vele, mert dél-észtül van. És ez olyan nagy különbség? Igen, azt külön kell tanulni. És hány dél-észt él a világon? Huszonötezer. Huszonötezernek jelenni meg ötezer példányban! Tehát minél kisebb egy közösség, annál inkább rá van szorulva a saját lelki javaira.

Verseit több nyelvre is lefordították. Most Helsinkiben mondhatta el élőszóban verseit. Mit tapasztalt, valóban megértik az erdélyi magyar költő üzenetét Nyugat-Európában

Szerintem a költészet egy nyelvközösség számára készül. Egy dolog azonban furcsának tetszett régebben is. Több nyelvre is lefordították például az A ház előtt egész éjszaka című versemet, és azon csodálkoztam el, miért éppen ezt és ezeket a fajta verseimet fordítják. Kérdeztem is még annak idején a holland fordító barátomtól: ti nem féltek a szekuritátétől, nem féltek a KGB-től, miért érdekes? Helsinkiben ki is akartam hagyni. És mivel nem vettem igénybe a teljes időt, amit az előadáshoz kaptam - szinte Pablo Casalosnak éreztem magam — négyszer ráadást kértek, és a végén bekiáltották, hogy ezt. Finnül korábban már megjelent antológiában, ismerték. Ennek a versnek sikere volt Hollandiában, Norvégiában, a svédeknél, finneknél, sőt még Amerikában is. És akkor a finn sátorban szerénytelenül azt mondtam, úgy látszik, a világ belenőtt a verseimbe. Mert a századvég életérzése, rendkívül szomorú: a félelem. Mindegy, hogy a KGB-től, vagy a szekuritate-től félünk, vagy attól, hogy a maffia kocsija áll meg a házunk előtt, esetleg villamoson, pályaudvaron rettegünk a terrorista robbantásoktól. A mi életérzésünkbe, a diktatúrában kialakult félelmeinkbe az utóbbi időban belenőtt a Nyugat. Más a töltése ugyan, de a lényege ugyanaz: félelem.

Nemrégiben a modern magyar költészet olvashatóságáról, érthetőségéről beszélgettünk barátaimmal, s arról, hogy mennyire illeszkedik a magyar irodalmi hagyomány egészébe. Úgy tettem föl a kérdést, próbáljunk meg eljátszani azzal a gondolattal, hogy Balassi melyik mai költő versét értené. Egyértelmű volt, hogy az ön verseit értené és úgy értené, ahogy mi.

Igen fontos, hogy kit értene Balassi, mert kell, hogy a költészet nyelve tovább vigyen valamilyen folytonosságot. Egyrészt differenciálódik a nyelv is, van külön matematikai, közgazdasági nyelv, több magyar nyelvet beszélünk, és én abban reménykedem, hogy a költészet tolmácsnyelv lehet közöttünk. Nálunk az irodalom nyelve és a köznyelv hál’ istennek még együtt él, nincs olyan különbség, mint a különböző latin nyelvekben. A nép ugyanúgy értheti. Egy időben azt mondták, hogy lobogónk Petőfi. A baj az volt, hogy a lobogó rúdjával rávertek arra, aki nem ezt vallotta. De ha a fiatal költőket - ahogy a fiatal orvostudorokat Hippokratész esküjével — fölavatnák, akkor a Petőfi-zászló érintésével nyugodt lélekkel lehetne útnak indítani őket. Az hiszem, a költészetnek ugyanúgy, mint a matematikának, a nyelvi egyszeregyen kell alapulnia, és a mi korunk meg is adná a lehetőséget, hogy Balassi minél több versünket érthesse. Mert a vers — én azt szoktam mondani — az, amit mondani kell. A modern tech-nika, a tv, a hangszalagok nagy változást hoztak az életünkben, ennek következtében verset ma már többen hallgatnak, mint olvasnak. Szerintem a Guten- berg-korszak könyvbe száműzött versei most kaphatnák vissza a homéroszi jogaikat, amikor a verset mondták, sőt énekelték. Például a Kaláka Együttes is megpróbálja a versben lévő muzsikát kihangszerelni, és azok a fiatalok, akik kezükbe nem vennének verskötetet, a Marcibányi téren tapsolnak Kosztolányinak, Ady Endrének.

Én viszont úgy érzem, hogy a technikai lehetőségek bővülésével arányosan szorult háttérbe a költészet és az irodalom szerepe. Most fontosabbnak tűnik az információ, mint a bölcselet.

Nem tudom, mennyire van így, tudniillik a világ óriásit változott, a bölcselethez több idő kell, információt pedig az autóban ülve is be lehet szerezni. De hát most éppen arról beszéltünk, hogy az információba tegyük bele a bölcseletet! Ezért tartom fontosnak a technikai lehetőségeket. Amerikában és a nyugati világban például regényeket lehet CD-lemezen hallgatni. És előfordulhat, hogy ími-olvasni elfelejtenek az emberek, de a látható és hallható eszközök segítségével mégis kapcsolatba kerülnek az irodalommal. El tudom képzelni, hogy mondjuk Afrikában egész népek átugorják az írás fázisát. Régen se tudtak írni- olvasni, maga Jézus Krisztus is állítólag csak egy sort írt, azt is a porba, hogy az vesse rá az első követ, aki ártatlan. A poézisnek van akkora ereje, ha igazán po- ézis, hogy egy nyelvközösséget össze tud kötni. Én ilyen naiv vagyok, ha uralkodóvá tesszük a költészetet a népben, lesz egy közös nyelvünk.

Új verseskönyve ugyan régen jelent meg, de folyamatosan jelen van. Kecskeméten gyerekrajzfilmje készül, hanglemezei jelentek meg, illetve a Duna Televízió videókazettát adott ki önről, és rendíthetetlen bizalommal találkozik az olvasókkal. Minden módon megpróbál kapcsolatot találni, talán mert a költészet valahol kapcsolatteremtési kísérlet is.

A mi nyomorúságos helyzetünkben, amiben sok gyönyörűség is volt, például az olvasótalálkozók tartották a lelkeket. Száznál több találkozót tartok évente ma is, és ezeket én fontosnak, valamifajta irodalmi szolmizálásnak, Kodály-do- lognak tartom, azzal a különbséggel, hogy Kodály Zoltán nem egyedül ment, hanem voltak óvodái és módszerei. Én nem tudtam ilyen módszert kidolgozni. Arra vagyok büszke, hogy karonülőtől botontámaszkodóig, vagyis iskolai végzettségre való tekintet nélkül tudunk irodalomról beszélgetni. Nem a saját verseimről, az is elhangzik olykor, hanem az irodalom megszerettetéséről.

A poézis után térjünk át az ünnepekre. Negyven esztendővel ezelőtt, október 23-án tört ki a magyar forradalom Budapesten. Romániában hogyan élték meg ezt a történelmi időszakot?

Azokban a napokban, huszonharmadika után küldtek ki a Szovjetunióba három hétre, onnan telefonáltam haza gyanútlanul, ha valami történne, ki ne hagyjanak. Hazajöttem, feltettek a Magyar Színház színpadára, beszámoltam, mit láttam, utána egy személykocsiban elvittek. Szerencsére egy bölcs pártember foglalkozott velem, aki csak lekapott a tíz körmömről, és azt mondta, nem szégyellem magamat állampénzen azt látni, amit láttam. Hát megfogadtam, hogy többet állampénzen nem utazom. Nem is utaztam.

Ötvenhatot úgy éltük meg, hogy hallgattuk a rádiót. Két-három napig, míg otthon voltam, még verset is követtem el. Az egyikre emlékszem is. ’56 október 24-én egyik szobrász barátomtól a monostori negyedből mentem hazafelé. Tömve volt a város kapualja katonasággal. Az út közepén mentem, rágyújtottam egy cigarettára, és elvált az árnyékától egy katona, reszkető kézzel tüzet kért, én pedig magabiztosan tüzet adtam, s amikor hazamentem, írtam egy verset. Egyetlen sora maradt meg: Tüzet adok, fraternizálok. S akkor írtam egy másik verset is, így van valahogy:

 A fény, a fény
szuronyok hegyén villan.
Nem ilyen fényre vágytam én,
amilyen itt van.

A szél, a szél,
katonaszaggal libben,
ne fúdd, ne fúdd el őszi szél,
mit még hittem.

A vér, a vér
agyamban vadul lüktet.
Oh Isten, Isten, hogyha vagy,
segítsd meg véreinket.

Ez nem jelent meg sehol sem. Balla Bálint berlini professzor barátomnak írtam le valamikor 1971-ben.

Köszönöm, az olvasók nevében is ezt az ajándékverset. Sokan azt vallják — Felvidéken, Erdélyben –, hogy az emberpróbáló kisebbségi sorsban magyarság- tudatukat 56 erősítette meg.

Az idén ünnepeltük Nagygalambfalván, a szülőfalumban az iskola 430. évfordulóját. Éppen az én hivatalos születésnapomon, mert 1929. május 10-én születtem, de tizedike nagy nemzeti ünnep, nem engedték, hogy akkor szülessek, 11-re vagyok beírva az őrmester jóvoltából. És kiderült, hogy előrelátó őrmester volt, mert később előkerült dokumentumok szerint a nagygalambfalvi iskolát 1566. május 11-én említik először. Az én identitásom innen datálódik. A magyarságtudatomban nem 56 erősített meg, és nem 68, vagy a bársonyos forradalom, mert mi magyarként éltük meg az egész életünket visszamenőleg és mindig is a magyar nemzet részének éreztük magunkat.

A két világháború között, Trianon után az én falumban egy román hétosztályos állami iskola és egy korlátozott létszámú, háromosztályos felekezeti református iskola működött. A szülők, attól való félelmükben, hogy a gyerekek esetleg román iskolába kerülnek, és nem fognak tudni írni-olvasni magyarul, éppen mert olyan iskolahagyomány volt, minket 4-5 éves korunkban, mint a zsidó gyerekeket, megtanítottak írni-olvasni. Egy lapos kövön tanultuk az ábécét. Azt szoktam mondani, hogy én a Sínai-hegy lábánál születtem, az írást magától Mózestől tanultam, kőtáblán. Egész harmadik-negyedik elemista koromig azt hittem, hogy a szent történések az én falumban történtek, mert a Mózes is, meg más bibliás nevek gyakoriak a székelyeknél, a legnagyobb hegyet pedig Sinai hegynek mondják. Aztán elmentem ’92-ben Izraelbe, hogy meggyőződjek, nem sokkal nagyobb helyen történt a teremtés, mint az én szülőföldem.

Szeretném, ha 56-ot a maga tisztaságában, s ha nem hangzik patetikusan egy református ember szájából, a maga oltáriszentség ragyogásában meghagynák. És ne rakják körül az oltárt művirággal, és ne mindent 56-ból vezessenek le. Mint ahogy nem szeretem hallani, hogy az elmúlt két év, vagy a két utóbbi kormány, vagy az elmúlt negyven év tette tönkre Magyarországot. Hál’ isten ezerszáz esztendő sem tudta tönkretenni. Megvagyunk, többen vagyunk, habár fogyatkozóban vagyunk. Soha nem voltunk ilyen műveltek: nagyjából mindannyian tudunk írni-olvasni, és legalább a betegségeinket számon tudjuk tartani. Az ezer esztendőből pedig Pannonhalmát szeretem a legjobban. Az iskolába kell kapaszkodni. Azt szoktam mondani: az internetet fölvenni olyan, mint a kereszténységet fölvenni. Tehát, ha minőségi emberként be tudjuk táplálni magunkat a jövendő elektronikus emlékezetébe, akkor megmaradunk egy darabig.

Forrás, 1997/2. sz.