Válságban van a költészet, az olvasók nem olvasnak, verseskötetek már háromszáz példányban is megjelennek, a kétezres meg kimondottan „sikernek” számít – ezek a lassacskán közhelyesnek tetsző megállapítások, s ha az ember megjegyzi, hogy „Kányádi Sándort azért ma is változatlanul keresik”, kész a válasz: „Kányádi kivétel, hát őt ismerik”. No igen. Csakhogy míg (Nyugat-)Európában ekkora népszerűséget egy jól összehangolt médiacsapat kiváló médiastratégiával ér él, s tegyük hozzá, éppen ezért az ő népszerűségük meglehetősen ingatag és lecserélhető, addig az erdélyi költő kizárólag személyes érdemei miatt foglalja el stabilan a „toplistán” ezt a pozíciót, évtizedek óta évente száznál több alkalommal találkozik olvasóival, végiglátogatta Erdélyen kívül a Duna-medencét és a nyugati szórványmagyarságot, s a Zsil völgyében éppúgy szót ért az emberekkel, ahogy az egyetemek hallgatóival, vagy az apróka óvodásokkal. Irodalmi Kodály-módszernek nevezi ezeket a beszélgetéseket; korra, iskolai képzettségre való tekintet nélkül szót találva az emberekkel célja az irodalom egészének megszerettetése – mellesleg ily módon is függetlenedve a mindenkori irodalompolitikától, saját verseihez is olvasókat talált.

S tényleg, a két éve a Magyar Könyvklubnál megjelent Egyberostált versei eddig több mint húszezer példányban keltek el, az idei Könyvfesztiválra pedig Egyberostált műfordításait adja ki a kiadó, s várhatóan ez is hasonló sikerre számíthat. Kányádi Sándor a fesztiválon a Magyar Könyvklub díszvendége lesz a budapesti Kongresszusi Központban, ahol olvasói személyesen is találkozhatnak a költővel.

 Ha nem tudnám, hogy ki fordította, pusztán a tartalomjegyzékből is kitűnne, hogy romániai költő a 20. század második felében, aki megélte a szocializmust is – utóbbira az orosz költők miatt tippelnék.

Nagy tévedés, kérem! Én ezeket az orosz költőket most fordítottam, az utolsót tavaly decemberben. Régebben is fordítottam oroszokat, Szuszlovot is, de abból egy sincs benne, ezek a versek „Larisza csokrából” valók. Larisza Vasziljeva moszkvai, magyarul is jól tudó és a magyar irodalmat ismerő literátor asszony, régi, jó barátnőnk. Tíz olyan verset kértem a huszadik század orosz költészetéből, amely hozzá is közel áll, és föltételezi, hogy le tudnám fordítani. Hét szálat sikerült talán, mint a rozmaringot szokás, magyar cserépbe gyökereztetnem. De Martinovot például mindentől függetlenül illik fordítani, mert a magyar költészetért nagyon sokat tett – lefordította Az ember tragédiáját meg a Csongor és Tündét. Az udmurtok, észtek és a többi kis népek pedig úgy kerültek be, hogy tisztelegni is szerettem volna a magam módján azon nyelvek, irodalmak előtt legalább egy csokor verssel, ahol megfordultam. Ha nem hangoznék patetikusnak, azt mondanám: ilyenformán szerettem volna hálát adni, megköszönni a gondviselésnek, hogy elvezérelt a különböző helyszínekre. Egyedül az angol nyelvterülettel nem próbálkoztam, noha két alkalommal is jártam hatalmas nyelvterületein, Kanadában és az Államokban, volt sok jó s emlékezetes szállásom. De azt már elhódították, s hódítják előlem szinte naponta nálamnál alkalmasabb, s főleg nyelvet tudó kollégák.

Ugyanakkor kordokumentum is a könyv, van benne ráhallás a szocializmusra – de nem az oroszoknál, hanem például Nicolae Labişnál. Labiş a román költészet csodagyereke volt, első verse tizenhat éves korában jelent meg, s alig múlt el húszéves, amikor villamosbaleset áldozata lett. Olyan természetességgel hajtott ki belőle a vers, mint a tavaszi földből a fű. A proletkult idejének szokták nevezni az ötvenes évek első felét. Ő is írt „proletkultos” verseket, ezek ma is olvashatók, nem is hagytam ki őket abból a kötetből, amelyeket annak idején fordítottam. 1964-ben jelent meg Az őz halála címmel, utána a legszebb versek sorozatban. Le nem becsülendő tálentumra vall, még ha a kor, melyben élt és írt, rég kiment is a „divatból”. Labişnak van jó csokornyi ma, fél évszázad távolából is versnek mondható verse.

Az előszóban azt írja, hogy erdélyi könyv és erdélyi hódítás.

A fordító, köztudomásúan, a legtisztességesebb imperialista, úgy hódít, hogy semmit sem foglal el a máséból. A fordítás ugyanis hódítás, szoktam mondani. De ide inkább illő az a keleti mondás, hogy: „Ha van egy almám és megfelezem veled, vagy van egy almád s megfelezed velem, neked is, nekem is lesz egy-egy fél almánk, de ha van egy dalod és eldalolod, s megtanulom tőled, nekem is lesz egy új dalom, és neked is megmarad a magadé.” A fordítás sokkal tudatosabban készül, mint a vers, és valóban jellemző, hogy ki mit fordít, és a mi esetünkben azt is hangsúlyoznám, hogy hol. Ez az egész gyűjtemény abból a becsvágyból fakadt, hogy el akartam foglalni, magaménak, magunkénak akartam tudni elsősorban a szűkebb pátriámat, Erdélyt, aztán, hogy megjött az étvágyam, a világot, a fél világot, egy-egy darabkát innen is, onnan is. Az is igaz, hogy a már biztonságosan birtokba vett területeket egyazon közösség számára újrahódítani szükségtelen. Ezért azokhoz a területekhez akartam hozzátenni, amit az elődeink már elfoglaltak, és csak a kötelező gyakorlatok – Goethe, Rilke, Hölderlin, Apollinaire – ismétlésére vállalkoztam.

A vidéki embernek a „provinciában” számot kell vetnie azzal is, hogy ne erőlködjék fölöslegesen: amit lefordítottak, azzal ne foglalkozzon, legföljebb játékból, de kötelessége valami ismeretlennel hozzájárulni a magyar irodalomhoz. Erdélyi ember lévén sokkal többet fordítottam románokat. Ioan Alexandru, Anatol Baconsky vagy Arghezi költészetének bizonyos részei az én felfedezéseim, a jiddis és a szász népköltészet hasonlóképpen. Néhány területre én tettem először a lábamat, noha ott éltek a szomszédban a zsidók, a szászok és a románok. Egyébként én azt szerettem volna, Illyésnek is elmondtam, ha meghalok, és a kertünk végében őseink mellé leeresztenek, a tiszteletes úr elmondja a miatyánkot – egyéb beszéd ne legyen! –, akkor minden velünk együtt élt, velünk együtt élő nép dalából elénekelnek egyet-egyet az én fordításomban. Hát erre az eléggé elégikusra sikeredett óhajtásomra Illyés Gyula kicsit kajánul csak annyit mondott, nem tudja, most mit kívánjon: azt, hogy minél hamarabb vigyem véghez nagyhírű munkámat, vagy azt, hogy még hosszú ideig ne tudjam véghez vinni. Sajnos torzó ez az én nagy célom, mert nem született meg a török–örmény népköltészet-fordításom egy kötetben (!), sem az öt szláv etnikumé, és hiányzik a cigányé is, amit Bari Karcsival gondoltam megcsinálni. A jiddis is tíz évbe került, amíg megjelenhetett, de még akkor sem merte az Európa Könyvkiadó az igazi címén kiadni, hogy Volt egyszer, volt egy kis zsidó..., hanem Erdélyi jiddis népköltészet lett. S most, amikor összegereblyéztem, egyberostáltam, azokra helyeztem a hangsúlyt, akiktől teljes kötetet fordítottam.

Magyarországról nézvést hajlamos azt gondolni az ember, hogy a román költőket főleg udvariasságból fordítják az erdélyi magyarok, holott, ha nem is kultúrák kölcsönös koegzisztálásáról vagy hídszerepről, de mindenképpen nagyobb érintettségről van szó.

Azért hídról van szó, akkor is, ha a kisebbségi irodalom olyan híd, amelyiknek nem akad le olykor egyik parton sem a pillére. Ne felejtse, hogy amikor a románok voltak kisebbségi sorban, Goga Octavian – aki Az ember tragédiáját lefordította – vagy Beniuc, aki magyarul kezdte az iskoláit, szóval amikor ők tanultak úgy magyarul, ahogy most mi románul, akkor a magyar irodalom szervesült jobban a románba. Sajnos a mai román költészetben nincsen olyan jelentős költő, aki annyira ismerné és fordítaná a magyar irodalmat, hogy kölcsönösségről beszélhetnénk, de ezt a területet elsősorban a magam, a magunk számára hódítom meg. Én vagyok több azzal, hogy jobban ismerem az övéket, s ő szegényebb, ha engem nem ismer – csak sajnálni tudom. Azonkívül, akár komolyan veszik a románok, akár nem, nyugodt lélekkel elmondhatjuk, hogy nincs a világon még egy olyan nyelv a magyaron kívül, amelyikre annyi és olyan szintű román irodalom le volna fordítva. Eminescunak az összes költeménye, még a zsengéi is. Azt mondhatnám, hogy reánk nagyobb örökséget hagyott a fordítások révén, mint magára a román nemzetre. Van verse, amelyiknek több mint tíz, sőt van, amelyiknek húsz változata is van magyarul. Egyik legnagyobb versét, a Glossza címűt egyedül csak Dsida Jenő három, bravúrosnál bravúrosabb, leleményekben, megoldásokban gazdag változatban testálta ránk. Eminescu ott él a román nép lelkében, de magyarul még most is ír – újabb és újabb változatokat, variánsokat hoz, hozat létre.

A háború alatt, 1941-től 1944-ig a székelyudvarhelyi református kollégiumban tanultam. Kötelező volt és nagyon szigorúan vették a román nyelv tanulását. A magyar időkben egyik kedves tanárunk románórákon a következő jelszóval indított el minket: „Kedves gyermekeim, századok óta együtt élünk, együtt kell élnünk, meg kell tanulnunk egymás nyelvét, hogy megismerhessük egymás kultúráját, hogy minél hosszabb ideig békességben éljünk együtt ezen a földön”. 1941-ben első kollégista koromban én ezt tanultam és ez egész életemre hatással volt rám.

Kissé különösnek tűnik, hogy miközben a hatvanas évek az avantgárd jegyében teltek el Nyugat-Európában, és ezt az irányt követte Szilágyi Domokosék nemzedéke is, ön akkoriban inkább kiváló kortárs román költőket fordított, Anatol Baconskyt, Ioan Alexandrut például.

Amikor Borgest először olvastam Somlyó György fordításában, hirtelen nagyon ismerős lett, rájöttem, hogy én már fordítottam Borgest, még mielőtt a nevét hallottam volna, vagy csak egy sort is olvastam volna tőle. Hát én ezt a költőt ismerem, fogtam gyanút, amikor Somlyó kötetét olvastam. Árnyak, labirintus, tükör s az egész félhomály-hangulat ismerősnek tetszett. Hát persze, Baconsky! Egyazon kelléktár. Olyan finom hatás, annyira csak külsőséges, nem lényegi, hogy még hatásnak sem mondható – inkább természetesnek, mint fölróhatónak találtam. A román költők ugyanis, egyáltalán az irodalmi elit, de még az irodalmi középosztály is, latinságuknál fogva több szállal kötődtek a neolatin irodalmakhoz, mint mi. Ha gyöngültek is valamit ezek a szálak a háború vagy ahogy még nemrégiben mondani szokták, a fölszabadulás utáni időkben, nem szakadtak el, sőt egyre inkább sűrűsödtek, erősödtek is az egyébként növekvő sötétség alatt. 1959–63 között nemigen tudtam írni, inkább fordítottam. Baconskyt már az ötvenes évek végén elkezdtem fordítani, húsz év alatt száz versét fordítottam le, s közben fordítóként nyomon követtem az ő költői fejlődését. Fordítottam aztán Alexandrut, és én mutattam be először Sorescut. Nagyon mozgékonyak, nyitottak voltak ezek a román fiatalok, akik a neolatin és a latin-amerikai irodalommal sokkal közelebbi kapcsolatban álltak, mint a magyarországiak.

Már a Baconsky-kötet előszavában valóban meglepő módon a Borgesre jellemző összetett időszemléletet írja le Baconsky jellemzéseként.

Az én fordítói kalandozásaim abból adódtak, s ezt meg is indokolom a Borges-jegyzetben, hogy a világlíra más és más hullámokon ugyan, de nagyjából ugyanazt zengi, s egyazon században, ha késésekkel is, de mindenütt hasonló törekvések jelennek meg. A magyar költészetet szokták becsmérelni, hogy nálunk a népiesség csak Arannyal, Petőfivel jelenik meg, holott az angoloknál már Burns-szel végbement, és akkoriban Baudelaire másképpen írta már a verset. Bocsánatot kérek: Baudelaire szajháiról vagy macskáiról írott verse Franciaországra érvényes, Petőfi Magyarországára a Kutyakaparó meg A puszta, télen.

Örök dilemma: magyar irodalom–világirodalom, és persze a szokásos sirámok: nem ismernek, nem olvasnak minket.

Azt hiszem, a nagy népeknél nem, csak a kis népek fiainál fontos ennyire az irodalom. A nagy népek önellátóak, a kis népek műveltebbek. A nagy népet nem érdekli még a másik nagy nép se, Illyés is beszélt erről. A nagy népek közül talán csak az orosz meg a német fordít sokat a világirodalomból. De a sokat szenvedett Németországban például egyszer egy olyan fényképészprofesszornál jártam Münsterben, aki protestáns papi családból származik. Megmutatta a családi könyvtárat: 17. századi könyvekkel kezdett gyarapodni a könyvtáruk! Tehát ők azzal a könyvtárral elvannak. Gondolja, annyira fontosnak tartják, hogy egy kelet-európai vagy akár csak egy újabb angol is oda bekerüljön? Hellyel-közzel. Amerikában vannak olyan nagy kiadók, amelyek a kontinensről is évente csak egy könyvet adnak ki.

Véleménye szerint milyen a magyarság jelenlegi műveltségi szintje?

Egy falusi tanítónál vagy a tiszteletes úrnál a két világháború között ha volt egy polcnyi könyv, az már soknak számított – ma már egész kis könyvtárak álltak be. Nálunk a szocializmusnak köszönhető – akárhogy takargatjuk –, hogy fölnőtt egy könyvolvasó réteg, hogy ennyien megtanultak viszonylag magas szinten írni-olvasni. Régebben azt szokták mondani, hogy egy francia középiskolát végzett többé-kevésbé meg tud írni egy kiadható regényt – egy magyar középiskolát végzett jó, ha egy kérvényt hibátlanul. Most már eljutottunk oda, hogy egy magyar középiskolát végzett is meg tud írni egy közölhető verset, mert nem lehet tudni, hogy ma mi a közölhető. A mi térségünkben a szocializmusnak nevezett időszakban alakult ki a könyv mítosza. És ne felejtsük, hogy a szocializmus ezt a szemléletmódot a Szovjetunióból örökölte – ez az egyetlen, ami pozitívumnak mondható, csak hát ez is államilag jött, ez benne a rossz. Kitermelődött egy olvasóréteg, ahogy Franciaországban is, de a jó francia népnek változatlanul Victor Hugo a legnagyobb francia író. Lehet, hogy Petőfi kiment a divatból, de egyedül Petőfiről tud a magyar nép is, és tudják, hogy van még a Toldi, de nagyon sokan nem tudják, ki írta a Toldit. Jókait ismerik, mert utcák vannak elnevezve róla, meg nagyon szép filmeket csináltak a hatvanas-hetvenes években a regényeiből, és így átmentették az életművét. Most ugyan újra a könyv egyfajta alkonya észlelhető az információ-robbanással, kialakulóban van egy új analfabetizmus, de nem fogja a könyv szerepét elvenni, csak a könyvet értékeli le.

Új Könyvpiac, 1999/4. 

Kötetben: Fehéringes közmagyar. Beszélgetések Kányádi Sándorral. Szerk.: Pécsi Györgyi. Bp., MMA Kiadó, 2023.