Pécsi Györgyi

olvasópróbák

olvasópróbák

Beszélgetés Csoóri Sándor költővel [2010-ben]

„Mindennel számolgatunk, de semmivel nem számoltunk el”

2016. szeptember 17. - Györgyi Pécsi

A kerek évfordulók rendszerint számadásra késztetik az embert. Történhetett volna-e másként az élete, volt-e igazi választása?

Igazi választás nem volt, mert ami választásként megérintett hatodikos elemista koromban, az annyira tőlem függetlenül történt, hogy nem tarthatom választásnak. 
Délután játszottunk a zámolyi elemi iskola udvarán, a rektor, a vezető tanító kikiáltott, hogy tíz gyerek menjen be hozzá. Bementünk, leültetett bennünket a padokba, papírokat rakott elénk, ezeket kellett kitölteni. A legkülönfélébb vizsgáztató kérdések voltak, és csak annyit mondtak, hogy ha valaki nagyon ügyesen kitölti ezeket a papírokat, gimnazista lehet belőle. Először hallottam, hogy középiskolába mehetek, mert természetesnek tartottam, hogy a falunkból Csanádi Imrét gimnáziumba adták, ő olyan magába néző, magába tekintő ember volt, kirítt a falusi legények közül, tíz évvel idősebb is volt nálam, de hogy engem? És a szüleimnek se jutott eszébe. A tíz fiatal közül én kaptam meghívást Pápára. Pápán vizsgázni kellett, de nagyon furcsa dolog történt. A vizsgáztató bizottság elnöke A. Tóth Sándor – egyik festményét itt őrzöm a szobám falán – másnap mindjárt odaültetett maga elé, és anyámnak azt mondta, hogy a fia matematikai zseni. Szegény anyám egyik szót se értette, mert a matematika nálunk számtan volt, a zseni szó pedig soha nem került elő, legföljebb lángelme, vagy ilyesmi lehetett volna, de nem használtunk ilyen szavakat. Végeztünk a vizsgával, és vártam, várta a falu is, egyik része irigykedve a másik izgulva, hogy mi lesz szeptemberben. Eljött az idő és nem kaptam semmiféle értesítést. Hát akkor mi legyen? A szüleim elmentek a református paphoz, aki azt mondta, megértem, hogy ingyen szeretnék taníttatni a fiút, de én mondok mást. Ha elmennek most Pápára és a fiú fél év alatt megmutatja, hogy mire képes, akkor ugyanúgy megkapja a segélyeket, mintha az állam taníttatná ki, és utólag nem kell megköszönni az államnak. A szüleim nagyon megörültek, mert attól féltek, hogy fölkavarták a nagy hírt, és szégyenben maradnak velem. Elmentem Pápára, a féléves bizonyítványom kitűnő volt, aztán egészen hetedikes koromig kitűnő voltam, és igaza lett a papnak. Közben megjött az engedélyem, hogy Bicskére fölvettek ingyenes tanulónak, de maradtam Pápán. Tehát nem én döntöttem el, hogy középiskolába kerüljek, eszemben sem volt. De ez a szerencse forgatta meg körülöttem a levegőt, és a továbbiakban minden ennek a hatására alakult ki körülöttem, bennem.

Nagyon mozgalmas és izgalmas korszakokat élt meg: II. világháború, ötvenes évek, 56, rendszerváltozás. Melyik volt életére a legnagyobb hatással?

Igazából a háború. Tizennégy éves voltam, amikor közeledett a front hozzánk. A frontvonalba esett Zámoly, a Margit-vonalba, amelyik Székesfehérvárról le egészen a Balatonig húzódott, s ez olyan helyzetet alakított ki, hogy körülbelül két és fél hónapig minden nap háborúban voltunk. Egyszer német katonák jöttek, máskor orosz katonák jöttek, a falu tizenhétszer cserélt gazdát, aztán végül nekünk is el kellett hagyni a falut, a második községben, Pákozdon engedtek megállni. Gondolja meg, tizennégy éves voltam, az orosz katonák között voltak 23-24 évesek, akik inkább felém fordultak, mint az idősebbek felé, én meg biciklizni tanítottam őket. Öt méterre állt tőlünk a Sztálin-orgona, lőtte az utat, én meg fogom a biciklinyergüket és tanítom biciklizni őket. Aztán három nap múlva ott látom őket halottan, hozzák vissza őket egy kocsival. Hogy hogyan haltak meg, ennek az ötlete csak modern színpadírók lázas álmában születhetett volna meg. Nem messze egy akácos erdőben volt két ház a két frontvonal között, de az a németeké volt. Mindenünnen lehetett látni, nem akarták megtámadni az oroszok, de egyszer csak elindul onnét egy feketeruhás német lovas a szovjetek lövészárka felé. Mindenki mereven nézi a lövészárokból, hogy mit akarhat. Békülni akar? Öngyilkos akar lenni? De hát olyan lassúak, kiszámítottak a mozdulatai, nem így néz ki egy öngyilkosjelölt!  Senki nem tudta, mit kellene tenni, engedjék-e közelebb, vagy mi legyen. Egyszer csak ez a német katona szép kényelmesen leszáll a lóról, megveregeti a lova nyakát, elindul az orosz állások felé, húsz méterre lehet, az oroszok még mindig csak nézik, nézik; egyszer csak előkapja a kézigránátokat a zsebéből, néhányat bedob a lövészárokba – és az én két kis orosz katonám, akiket én tanítottam biciklizni, rögtön meghal. A mellette lévő lelövi a németet, elhozza a csizmáját, megmutatni, hogy igen, ő volt az, aki átküldte a túlvilágra. Este jött a parancsnokuk, elkezdett kiabálni, hogy neki nő kell. A hadnagy ordítozott, és összeült az asszonyok tanácsa, hogy kit küldjenek be hozzá. Kiválasztották az egyik asszonyt, ha jól emlékszem erdélyi volt, aki a magyar katonákkal jött odáig, de lemaradt tőlük. Megmosdatták, de mire bement, elaludt a tiszt. Az asszony egészen reggelig ott feküdt mellette, reszketve, kiszökni nem tudott, mert az első szobában szalmán ott feküdtek a katonák. Reggel, amikor fölébredt a tiszt, elkezdett üvölteni és kidobta a nőt. Mi történt, milyen világ ez, amelyikben ilyenek történhetnek?! Mert ilyet, hogy az asszonyok maguk döntik el, hogy kit küldjenek be… nem egyszerű helyzet. Nem is a háborúra hasonlít, a lovas katona se. Rengeteg ilyen történt körülöttem, velem, és ez határozta meg az életemet.

A rendszerváltozás utáni magyar irodalom legfontosabb írásának az Elesett katonák oszlopa a Donnál (1997) című írását tekintem, melyben a magyar és az orosz nép kölcsönös sebeit és görcseit engesztelő megbocsátásba oldja: „semmit sem felejtünk, de mindent, amit lehet, megbocsátunk.” „Legbelül csupa múlt vagyok” – írja egyik versében, s mindegyre visszatér a múlthoz. Elszámoltunk a múltunkkal?

Mindennel számolgatunk, de semmivel nem számoltunk el. Se a múltunkkal, se a jelenünkkel, se a jövőnkkel. Azért mondom ilyen furcsán, mert éppen ez hiányzik nekünk. Tudjuk, hogy mi történt? Az első mondatban az hangzott el 1945-ben, hogy a szovjetek fölszabadították az országot. Ez volt az első, hazug világot bejáró mondat. Az első percben megszálltak bennünket. Senkinek nem jutott eszébe az az egyszerű dolog, hogy innét indítsa el a gondolatait. És nem voltunk arra alkalmasak, hogy a múltat a maga valóságában, döbbenetes iszonyában és furcsaságaiban megismerjük, hogy fölállítsunk néhány szobrot, elmenjünk előtte, hogy ez erre emlékeztet, ez arra, és így tovább. Ezt kellett volna tennünk! De sohase a valóság szerint cselekedtünk! Én például a háború után, éppen azért, mert irtózatos volt a háború, a legnagyobb szocialista érzelmekkel kezdtem az életemet, mert azt hallottam, hogy Budán a lerobbantott, szétrobbantott hidak vasát a Dunából szedik ki. Otthon a nővérem elment Tolnába apám katonabarátjához dolgozni, hogy legyen egy malacunk, és két-három hónap után apámnak gyalog kellett 147 kilométerre elmenni egy kétkerekű kordéval, hogy azt az egy malacot elhozza. Rettentő sok történetünk van temetetlenül, és hogy nem ezeket a történeteket dolgoztam föl, teli vagyok bűntudattal. De azt is vállalni kellett, amit utána csináltam. Nemcsak irodalmat, hanem amit lehetett, minden egyebet. Mert tudtam, hogy ha nem tesszük azt, amit lehet és kell, akkor se jövőnk, se kapaszkodónk nem lesz semmiben. Ezért kellett az irodalom mellett sok mindennel foglalkoznom – 1954-től, '55-től szinte végig.

Túlságosan sötétnek érzem a mérlegét. A hetvenes-nyolcvanas években nagyon erőteljes szellemi öneszmélés is lezajlott a magyarországi társadalomban, amiben óriási szerepük volt az íróknak, személy szerint önnek is. Például tudomásul kellett vennie a társadalomnak, hogy vannak veszteségeink, hogy élnek a határainkon túl is magyarok…

Értem én, de majdnem magánmunka volt. Elmondok egy történetet és akkor megérti, miért mondom ezt. Nagyon gyönge, de igaz verseket írtam 52-53-ban, amelyekkel jelentkeztem a Csillag szerkesztőségében, Király István, Ungváry Tamás, Szabolcsi Miklós, Fodor András volt ott. Azt mondták, ilyen a versekkel ne házaljak, ezek borzalmasak. Aztán tüdőbeteg lettem, kilenc hónap szanatórium után mentem haza a falumba, ott éltem apám mellett, mindenben velük együtt voltam, és egyre jobban éreztem, láttam, hogyan teszik tönkre a parasztságot. És amikor elvitték a cséplőgép alól még a vetőgabonát is, apám a kétökrös szekerén – az ötvenes években – fölállt a deszkára és azt kiabálta: csináljatok belőle zsemlét és egyétek meg! Végigkiabálta a falut, ő, aki értelmes ember volt, mert nem tudta megemészteni, hogy a vetőmagot, a jövőt is elviszik. Aztán azokat a verseket, amiket akkoriban írtam, elküldtem különböző szerkesztőségekbe. Mindenhonnan azt üzenték vissza, ne is házaljak velük, mert megbűnhődhetek. De amikor a Nagy Imre beszéd elhangzott, levelet kaptam a Csillagtól, hogy milyenek is azok a versek? Nem tudtam elküldeni, mert nem volt írógépem, följöttem Pestre és egy füzetből olvastam föl a verseket Királyéknak. Ungváry Tamás föl-alá járkált, fogta a homlokát, hogy micsoda zseni ez a fiú, micsoda zseni! Előbb megtudta, mint mi! És akkor tizenhárom versemet fogadták el Királyék, de amikor egy hét múlva Nagy Imrének válaszolt Rákosi, a Röpirat című versemet kivágták, így csak tizenkét verssel jelentem meg, ami szintén óriási dolog volt, mert sehol Magyarországon fiatalember, akit nem ismertek, nem jelent meg ennyi verssel egyszerre. De rá kellett jönnöm, hogy amit én lelkesen, belül is izgalommal és odaadással írtam, azok a versek rosszak. Szerencsére nagyon hamar ráébredtem arra, hogy a nyelvnek óriási szerepe van, mert nyelv nélkül nem lehet megérteni a világot. Akaratlanul is nagy segítségemre jött Juhász Ferenc és Nagy László. Én elsősorban az erkölcsi mocorgásaim miatt lettem a lap egyik munkatársa, rovatvezetője, és elkezdtem foglalkozni azzal a csodával, amit ők indítottak el. Politikailag nem lehetett megszűntetni azt a folyamatot, amit a szocializmus kialakított, de Nagy Lászlóék és Juhász Ferencék egészen másról és más nyelven írtak. Azt a nyelvet, ami addig érvényes volt, megsemmisítették, mert alkalmatlannak találták. Azt hiszem, az irodalomnak így kellett volna működnie mindvégig.

Annyiban elfogadom, hogy magánkezdeményezésnek, magánakciónak nevezi azokat az írásait, és más írók azon írásait, amelyek a hetvenes években elindult szellemi mozgalmat életre segítették, amennyiben nem élveztek széles társadalmi vagy hatalmi támogatást.

Az az igazság, hogy nem volt teljes élete az irodalomnak, nem volt teljes életük az íróknak, nem azért, mert ne lettek volna bátrak, hanem azért, mert nem volt olyan terepük, ahol meg tudták volna mutatni, hogy miben bátrak, miben eltökéltek. Mindenki egy kicsit a szimbolizmusok felé, a titkos szavak felé fordult. Nem ment, egyikőnknek sem ment. Illyés, ha jól emlékszem, egyik Kosztolányiról szóló írásában írja, hogy a múltat is teremtenünk kell. Mert ha nem teremtjük meg a múltat, akkor többféle módon visszatér, és sok értéket képes lerombolni. Nálunk, ahol a történelmünk ilyen volt, erre nagyon kellett volna ügyelni. Másutt, más égtájakon, a múltat könnyebben lehet kezelni.
Mindig hiányzott nekem egy olyan szellemi légkör, amelyikben lehetett volna tévedni, de mindent el lehetett volna mondani, amit akarunk, harag nélkül. Azért mégis csak működött egy baráti társaság, a belvárosi társaság, amelyben nekem is volt szerepem éppen az előbb elmondott izgalom következtében. Orbán Ottó, Tornai József, Konrád György és még ketten-hárman kerestünk egy helyet – az első összejövetelünket közel a Csalogány utcához tartottuk, de rövidesen megtudtuk, hogy a Belvárosiban nincs zene és átköltöztünk oda. Elmondhatom, hogy évek alatt egyre erősödött az a társaság. Nagyon-nagyon jó légköre volt, nem volt olyan tétel, legyen az politikai, esztétikai, társadalmi, gazdasági tétel, amiről ne tudtunk volna vitatkozni. Mondhattunk egymásnak akármit, a legfontosabb dolgokról ilyenkor szabadon beszéltünk.

 Ezek zárványjelenségek voltak.

Igen. De a szabadság, ha szimbolikus is, akkor is fontos. Ennél a belvárosi társaságnál szabadabb helyen nem voltam soha – legföljebb Illyés Gyulánál. Az a baráti közösség volt nekem a szellemi élet. Kicsi volt, de tökéletes. Az, hogy Konráddal, Tornaival, Mészöly Miklóssal, Liska Tiborral vagy Vekerdi Lászlóval, aki most halt meg, vitatkoznunk közgazdasági vagy irodalmi dolgokról, fölszabadító volt. És hát csakugyan szabadok voltunk, pedig ott ültek a megfigyelők a szomszédunkban. És amikor Orbán meg Hernádi Gyula, akik zseniálisak volt a nyelv terén, elkezdtek szürrealisztikusan beszélni, megőrültek a szomszédok, mert nem tudták megfejteni, miről van szó. És mi élveztük – ezek voltak a mi kis utcai lázadásaink.

A társadalomnak csak egy kis része mozdult meg a Kádár-korban, az egész a rendszerváltozás után sem mozdult. Ez a különös…

Különös, de hát a rendszerváltozás nem az volt, aminek mondjuk. Én bizonyos matematikai képlettel írtam le a helyzetet, hogy mindenki megérthesse. Azt mondtam: elmentem szavazni, jobb oldalamon egy vérbíró szavazott, a bal oldalamon egy fiatalember, akinek az apját ez a vérbíró akasztatta föl. Ebből milyen demokrácia lehet? Mindnyájan szavaztunk. Mind a hárman – ezt nem lehet! A legegyszerűbb módon kellett volna megérteni és megértetni, hogy így nem lehet rendszert változtatni, mert a demokrácia nem érintkezhetett volna ennyire közvetlenül a diktatúrával...
Annak idején, azzal a baráti társasággal, Konrádékkal, Tornaiékkal nagyszerű eszmefuttatásokat tudtunk folytatni. Pedig sokan figyelmeztettek, mi közöd neked az úgynevezett liberálisokhoz? Hát az, hogy amit ők ismernek, én nem ismerem, de ők sem ismerik azt, amit én ismerek, és kíváncsiak rá és én is kíváncsi vagyok, semmi több. Ez a szabadság, ez a párbeszéd az ötvenes évek végétől, egészen 1988, 90-ig működött is. Egész pontosan addig, amikor a hatalom megkötötte a paktumot az SZDSZ-szel. Én akkor robbantam föl. A Selyemgombolyítóba összehívtam száz embert, odahívtam Antall Józsefet is, és megmondtam, hogy a magyar demokrácia itt bukott meg, mert a magyar nép hat pártot választott be a parlamentbe, s ti önkényesen kiemeltetek ebből kettőt! Hárman vagy négyen álltak mellém, mások, akikről azt hittem, a barátaim, kiderült, már Antall József kormányában vannak.

Minden jelentős költő újraírja az irodalmi hagyományt. A költő az irodalomban úgy teremti újra a múltat, hogy megerősít, kiválaszt műveket, életműveket. Ön Illyés Gyula, Németh László, Nagy László életművét tette élővé olvasataival. De – következményeiben is – legnagyobb hatást  mégis a népköltészet ’emancipálásának’ köztulajdonba vételével ért el. Esszéi, mint a Szántottam gyöpöt (1966), a Tenger és diólevél (1974-77) is hozzájárultak a táncházmozgalom elindulásához. A népköltészet beemelése viszont összefügött a határon túli magyarok léthelyzetére való figyelem fölkeltésével.

Köszönöm, hogy szóba hozta, mert itt is éreztem, hogy az életemet olyan módon kellett volna letölteni, hogy ami szellemi, azt a szellemi élet síkján kell tartani, és ami dologi, azt a dologién. És nem úgy, hogy a kisebbségi magyarság csergéit és varrottasait én vittem eladni, hogy legyen pénzük azoknak, akik valahogy át tudtak jönni, vagy gyógyszert tudjanak vásárolni. Én már 1954-ben jártam Romániában és Erdélyben Bölöni Györggyel és Móricz Virággal, és akkor világosodott meg előttem, hogy milyen helyzetben élnek a határon túli magyarok. Előtte semmit nem tudtam, utána pedig foglya lettem annak a léthelyzetnek, amiben voltak, és amit tudtam, cselekedtem, amit nem tudtam, nem cselekedtem.
De kapóra is jöttek az erdélyi találkozások. A parasztság őrizte meg a gyönyörű népdalainkat több ezer éven át, de a parasztságot tönkre tették. Mi lesz a hagyománnyal, ki fogja őrizni és továbbörökíteni? És akkor eltökéltem, hogy mindent el kell követnünk, hogy az értelmiség legyen az. Mert hogyha elvész… de ez nem veszhet el! Lehetetlen, hogy akár nyelvileg, akár érzelmileg eltűnjön egy kincs, ha egyszer már fölhalmozódott! És elkezdtem kicsikét úgy is figyelni a népdalokat, ahogy a modern költők nézték a szürrealizmus esélyeit a 20. század elején. Én nem a kitalálást, hanem a valóságot hívtam meg magamhoz. Rengeteg népdalt elolvastam, és rájöttem, hogy a magyar népdalokban ugyanolyan mértékben megjelennek a szürrealista mozzanatok, mint a modern költészetben, és ettől válnak minden korszakban elevenné. Mert azt a többletet, amit a költészet is mindig keres, azt a dalaink is hordozzák. Vagy úgy, hogy megnagyítják, vagy úgy, hogy lekicsinyítik a jelenséget. Kőrösfői templom előtt háromágú diófa nőtt, három ága, hat levele, tilos a szeretőm neve – a kőrösfőiek ott mentek el mindennap a diófa előtt, tudták, hogy nem három ága van és hat levele, de valahogy az az érzelem, amely ilyenkor a valóságot megváltoztathatta, az volt a fontos. Amikor ilyenekre bukkantam, olyasmit éreztem, mint amikor valaki arany rögöt talál. Mert azt, hogy a költészetnek milyen légkörben kellene születnie, kicsiben a népköltészetben találtam meg. S aztán tudatosan kerestem azokat az idegszálakat, amelyek összekötik ezt a kétféle költészetet, mert a magyar költészetnek ez kétféle forma rangot adott és távlatot. Nagyon örültem, hogy az értelmiség javarésze ezt megértette.

Talán első nyugati útján tapasztalta döbbenten, hogy könyvesboltokban nem talált versesköteteket. Ma már nálunk sem a versek a boltok büszkeségei…

Ezt ugyanolyan veszteségnek érzem, mint azt, hogy a népdalok kikoptak. Nemrég írtam egy jegyzetben, hogy lassan a klasszikus költészetet is úgy kell összegyűjteni, mint a népdalokat.

A nyolcvanas években számomra és nemzedékem számára revelálón hatottak esszéi, mint a Félig bevallott élet, az Egy nomád értelmiség (1978). Mintha ma kevesebb lenne, és nem is igen látszódna ez a fajta problémaérzékeny irodalom. Ön mit hiányol leginkább a mai magyar irodalomból?

Az első pillanatban megszületett az a lehetetlenség, hogy a gondolatnak nem távlata, szinte csak bűne van. Legalább tizenöt éve mondogatom, hogy a valóságirodalomnak a magyar irodalomban sokkal határozottabban kellene jelen lennie. Ne is szociográfiának nevezzük, a szociográfia kicsikét idegen a magyar műfajok megnevezésétől – valóságirodalomnak. Sokkal jobb lett volna, ha mint ahogyan a népi írók, Illyés, Erdei Ferenc, Féja Géza, Szabó Zoltán, Trianon után, a harmincas években földolgozták a magyarországi társadalom állapotát, épp úgy kellett volna rögtön ’56 után is földolgozni azt, ami velünk történt. Arra lehetett volna szépirodalmat építeni. Azért nincs igazi szépirodalom nálunk, mert baj van az igazsággal. Illyés azt mondja, nagyon gyönyörű gondolat, hogy minél több dráma játszódik le a színpadon, annál kevesebb játszódik le az utcán. Ez még üzletnek is jó lehetne.

Költőként, ahogy említette, a nyelv a legnagyobb gondja. A rendszerváltozás után a nyelvünk is erősen megváltozott és napról napra észlelhetően változik ma is.

Új nyelv fog születni, de ha olyan nyelv születik, amelyik tovább hasad, akkor nem kapcsolódunk vissza a saját múltunkhoz. Nézem a Nagyítást, olvasom és olyan különös nekem, hogy egészen más nyelvet használ, mint amit én megszoktam. Nem tudom, én értek-e belőle kevesebbet, vagy kevesebb van benne? A szándékot érzem, hogy valamit meg akarnak fejteni, valamit magukhoz akarnak ölelni, de a nyelv valahogy idegen nekem. Nem tudom, hogy magam miatt vagy őmiattuk. És ilyenkor jut eszembe az, hogy a költészetnek, irodalomnak hihetetlen szerepe van az emberiség életében. Mert minden az emberben belül történik, de hogy belül mi van, csak akkor látjuk, ha az irodalomba belebonyolódunk. Akkor mindent látunk. József Attila is azt mondja: Tizenöt éve írok költeményt és most, amikor költő lennék végre, csak állok itt a vasgyár szegletén s nincsen szavam a holdvilágos égre.

„Ha jó hírt hallasz, ugrassz ki ágyamból is” – írta a nyolcvanas években. Most milyen jó hírre vár?

Nincs sok lehetőségünk, pedig a miénk egy nagyon értékes nemzet, kultúrában, népi kultúrában is, tudományban is. ’93-ban a világszövetség elnökeként, amikor kirobbant a horvát-szerb háború, nagyon sok magyar szökött át Jugoszláviából hozzánk. Pénzt kellett kerítenünk a megsegítésükre, ezért azokat a barátaimat, akik már jóval korábban meghívtak előadásokra, megkértem, próbáljanak meg segíteni. Egy nagy vacsorát szerveztek a Nemzetek Házában. Az Öböl-háború hírneves tábornokát, Colin Powelt kérték föl az est fővédnökének. Igen gazdag emberek jöttek el a rendezvényre, és nekem kellett Magyarországról beszélnem. Mit mondhattam volna őnekik?  Azt mondtam, nagyon sajnálom, önök nem ismerik a hazámat. Néha láthatnak egy-egy fotót, vagy rövid reklámot róla, találkoznak 56-os száműzöttekkel vagy egy-egy emigránssal, akik mondhatnak valamit Magyarországról vagy Közép-Európáról. Én egyetlen gondoltba sűrítve mutatom be Önöknek ezt az országot: a középkori Magyarország annyi szentet adott Európának, ahány Nobel-díjast a 20. században. Kicsit meghökkentek, de ezt megjegyezték. Alighogy befejeztem ezt a mondatot, eszembe jutott, hogy mennyire fontos lenne szinte naponta elmondani ezt az igazságot idehaza is.

Új Könyvpiac, 2010/március

 

A bejegyzés trackback címe:

https://pecsigy.blog.hu/api/trackback/id/tr211717463

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása