Nem vagyok könnyű helyzetben. Kányádi Sándort rengetegszer kérdezték, talán már mindenről megkérdezték: szülőfalujáról, iskoláiról, életéről, mestereiről, ars poeticájáról, a költészetről, az internetről, mindenről. A legismertebb, legnépszerűbb kortárs magyar költőnk. Domokos Mátyás a kilencvenes években figyelt föl arra, hogy itthon is Kányádi Sándor verseit mondják legtöbbször szavalóversenyeken – s népszerűsége azóta is töretlen. Ismerik, olvassák, mondják verseit „karon ülőtől a botra támaszkodóig”. Költészetét a számos rangos szakmai és állami díj mellett az irodalomtörténet-írás is a legrangosabbnak kijáró jelzőkkel illeti. […]

Szabó Lőrinc után valószínűleg – a 2016-ban Kortárs-díjjal kitüntetett – Markó Béla jegyzi a legtöbb szonettet; okkal hírlik, hogy a nagy elődhöz méltón ő is „a szonett nagymestere”. Szonett-koszorú remekei – a Költők koszorúja (1987), a Szerelmes szonettkoszorú (1988–89), a Passiójáték (2013) – bizonnyal a modern magyar líra kötelező antológiadarabjai. Nem csak a forma kitüntetett használata, a virtuóz verstechnika, a könnyed elegancia rokonítja Markó Béla költészetét a Szabó Lőrincéhez, de fegyelmezett, józan racionalizmussal társuló szenvedélyes, kíméletlen ön-élveboncolása is.

 Az ember néha csak úgy elővesz magának régi verseket. Az én generációm József Attilát, Kosztolányit, Pilinszkyt – de szüleink, nagyszüleink költőit, Aranyt, Petőfit talán soha.

„Magyarországon már több mint két évtizede piros betűs nemzeti ünnep ez a nap [október 23. – P. GY.]. Úgy, ahogy azt annak idején a Forradalom napjaiban született követelések egyike megfogalmazta. Nekünk a piros betűk a szívünkbe vannak vésve. […] Akkor, 1956 őszén nekünk, határokon kívülieknek jószerével csak a túláradó együttérzés és a tehetetlen aggodalom jutott. Kevesen voltak, akik akkor valaminő cselekvésig eljutottak: a hivatalosan »ellenforradalmazó« propaganda hazugságait cáfoló röpcédulákat írtak és szórtak, esetleg nekivágtak a határnak, segíteni a Forradalmat. S még kevesebben, akik a Forradalomban kifejezésre jutott célok irányában távlatosabban gondolkodni, szervezkedni kezdtek.” –, írja keserűen az 1956 Erdélyben és ami utána következett című könyvének 2010-es bevezető írásában a forradalom napjaiban tanúsított magatartásáért súlyos börtönbüntetést viselt kiváló kolozsvári irodalomtörténész, szerkesztő, Dávid Gyula.

http://www.forrasfolyoirat.hu/1612/pecsi.pdf

- sajna a blog nem bírja egybe befogadni a szöveget, a fenti linken olvasható az elemzés -

1976-ban, pár nappal a költő halála után jelenik meg Szilágyi Domokos öregekről szóló verseskötete Plugor Sándor tusrajzaival, Plugor társszerzőségével. A borítólapon Plugor Sándor, Szilágyi Domokos – Öregek könyve; a belső főcímlapon pedig Öregek könyve. Plugor Sándor rajzai, Szilágyi Domokos verse szerepel.

Rendhagyó antológia az Előretolt Helyőrség. Ezredévkönyv című testes és küllemében igen igényes, az Előretolt Helyőrség kiadó – EH – huszadik évfordulójára készült reprezentatív összeállítás. Rendhagyó, ugyanis a könyvben Szőcs Géza némiképp talányos bevezetőjén kívül az olvasó nem talál érdemi tájékoztatást sem a szerkesztés – szoros szerzői ábécérend – koncepciójáról, sem a kötet – Szőccsel együtt – összesen 47 szerzőjéről. Mindössze a kiadónak a könyv végén olvasható kiadói jegyzéke adhat némi támpontot a nemzedék/társaság alkotóiról – kinek mikor jelent meg kötete az EH kiadásában 1995-től 2015-ig; az olvasó ráérős idejében elbogarászhat a listán, például hogy kinek hány könyve jelent meg, vagy ha önálló kötetre méltó volt, miért nem került be a reprezentatív gyűjteménybe. Persze, akik a kezdettől közelről, napra figyelték a nagy lánggal és még nagyobb füsttel induló „transzközép” indulását, és az alkotóknak publikálási lehetőséget adó EH működését, azok nem akadnak meg ily csekélységen, de feltételezem – remélem –, hogy lesznek  kevésbé tájékozott vagy kifejezetten tájékozatlan olvasók is, ők viszont csak nézegetik, és nem látják azt, amit láttatni akar az antológia.

Szokatlanul formálódott Ács Margit alkotói pályája. Sikeres prózaíróként indult a hatvanas évek végén, négy prózakötete – Csak víz és levegő, 1977; Beavatás, 1979; Kard, korona, alamizsna, 1983; A gyanútlan utazó, Az esély, 1988 – szabályos rendben jelent meg, és igen kedvező visszhangot váltott ki. Ez időben könyvkiadói szerkesztőként dolgozott a szépirodalmi (1964–1987), utóbb a Magvető Kiadónál, és rendszeresen írt kritikát. Majd a rendszerváltozás körüli években a szépíró (és kritikaíró) műfajt váltani látszott, a nyolcvanas évek második felétől esszékkel jelentkezett – A hely hívása (2000), Jeleneink és múltjaink (2006) kötetek –, az elbeszélések, kisregények pedig elmaradtak. Nemcsak műfajt, hanem szerkesztői munkát is cserélt: 1993 óta a Kortárs folyóirat tanulmány- és esszérovatát vezeti. Persze, ezek szakmán belüli váltások, alapvetően konszolidáltnak, zökkenőmentesnek látszik pályája. Az élettörténet mögött azonban – írásai tanúsága szerint – folyamatos, vívódó küzdelem zajlott, az önmeghatározásé és a helyzet-meghatározásé. Ennek a küzdelemnek van látható íve is: Ács Margit leginkább a nyugatosokéhoz rokonítható prózával kezdte pályáját, ma viszont a népi mozgalom éthoszát fölvállaló és a nemzeti hagyományokat folytató irányzat meghatározó személyisége. Esszéit a tisztázó szándék, a nemzet és az ország sorsa iránti aggodalom vezérli, a Németh László-i üdvösségügy elkötelezettjeként mélyen személyes és szenvedélyes hangon fogalmazza meg súlyos fölismeréseit, tapasztalatait, s rendre megszólal közügyeinkben is. Munkásságát többek közt Füst Milán- és József Attila-díjjal, Arany János-jutalommal ismerték el; 2002 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja.

Székely János valamikor a hetvenes évek vége táján Kányádi Sándor verseiről némi fejcsóválással jegyezte meg, hogy „válaszai a »hogyan éljünk?« kérdésére egyértelműek és egybehangzóak… etikai értékrendszere következetes és ellentmondásmentes. Minden tisztességes filozófus legfőbb becsvágya, hogy ilyen erkölcsi rendszert alakítson ki, mért volna tilos éppen a költőnek? Hát tilosnak nem tilos, de különös. Kivált ebben a században, - az értékek egyetemes megingásának és újragondolásának idején [Az ő költői világképében]… mindennek pontos helye, megállapított értéke van, világosan kitűnik, mi a jó, mi a rossz.” – Székely János írhatta volna ezeket a sorokat Buda Ferenc költészetéről is, akinek életét és költői világképét szintúgy az etikai axiómák követése határozza meg, s tanúsítja, hogy az alapértékeket nem újragondolni, hanem a mindennapjainkban is érvényesíteni, hitelesen megélni kellene. Erős hittel és mély meggyőződöttséggel, József Attila és Nagy László egyenes ági örököseként vallja: „Tudom, hogy van egy másik rend is: egy igazi. Amelyiken nem lehet kifogni, sem pedig erőszakot tenni; amelyik nem ismer alkut vagy megalkuvást, legföljebb még némi haladékot a belátásból fakadó megegyezésre, alkalmazkodásra. S addig is – egyelőre – könyörületet… nem rendteremtésre van hát szükség. A rend megvan. Csak rá kell találni.”

Ahogy Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról verse az ’56-os forradalomnak, úgy vált Nagy Gáspár 1984-ben megjelent Öröknyár: elmúltam 9 éves című költeménye – melyben Nagy Imre eltemetését és a gyilkosok néven nevezését követelte – a magyar forradalom emlékezetének ikonikus versévé. Az Öröknyár… és az 1986-os A Fiú naplójából című versek megjelenését országos politikai botrányok követték, szerkesztők leváltása, és a szegedi Tiszatáj folyóirat betiltása. Nagy Gáspár azonban nemcsak e két versével, de egész költészetével és ezzel a költészettel tökéletesen egybevágó életével őrizte a magyar forradalom tisztaságának és méltóságának az emlékezetét.