„A kis világokat szerettem: / fűszál hegyén a katicabogarak nászát, / a masírozó hangyák menetét, / a bodobácsok bolond menetét. […] Meg a szélűzte pókhálót, ahogy gazdája elszántan csimpaszkodik rajta, / és nem firtatja, hová sodorja a szél.” (Koldus ősz – Varázsfüvek kötet) – írja egyik barbár szonettjében Szepesi Attila. Persze, nem csak a természetben szereti a kis világokat, kis történéseket, semmiségeket a költő, hanem az életben, sorsban, történelemben is. Kizárólag azt, ami személyes környezetébe, aurájába beletartozik, amit közvetlenül érzékel, tapasztal. Mindaz, ami azon túl van, egyfajta imaginárius térben létezik csak: igaz is lehet akár, de éppúgy tartozhat a mesék, legendák tündérvilágához is.

„Emlékezni, látni, megnevezni és sohasem félni – eme szemléleti alapelvek szerint épül Nagy Gáspár költészetének morális és poétikai rendje” – írja a költőről szóló monográfiájában Görömbei András irodalomtörténész. Nagy Gáspár neve és költészete összeforrt az ötvenhatos forradalomra való emlékezettel. „Rendszerváltó” verseiben átütő erővel szólt arról, hogy a magyarországi forradalomra, a mártírokra emlékezni kell, a temetetlen halottakat pedig el kell temetni. Kultikussá vált versei 1984-ben az Új Forrásban, majd 1986-ban a Tiszatáj folyóiratban jelentek meg, a közlésért a párthatalom menesztette a szerkesztőket.... A 2006-os Könyvhétre jelent meg a Püski Kiadó gondozásában az 1956 fénylő arcai című, Kiss Iván grafikusművésszel közös emlékkötete. Nagy Gáspárral egy szeptember eleji napsütéses délelőtt beszélgettünk a költő budakeszi otthonában.

A kerek évfordulók rendszerint számadásra késztetik az embert. Történhetett volna-e másként az élete, volt-e igazi választása?

A Szent Antal disznaja, az Érzékek csőcseléke és A kifordított ember után a sajátos tőzséri napló („Naplók naplója”) negyedik darabja is – már a címében is – provokatívan izgalmas: Einstein a teremtést olvassa.

Alakváltók – jó cím is, meg nem is. Jó: csereszabatos alakok, tájékozottabbaknak: Kafka Samsái, emberből rovar/féreg és vissza, vagy, ha erdélyi a szerző: vasgárdistából szekus, szekusból demokrata, renegátból neofita stb. Szabó Róbert Csaba alakváltói ilyesfélék is, képlékeny, (le)cserélge(het)tő bábfigurák, férgek. Nem jó: túl általános, és a regény többről szól, a sajátos romániai keménydiktatúráról, meg, ha nem is magáról a szabadságról, de a keménydiktatúrában elcsökevényesedett szabadságvágyról, -harcról.

1898-ban indul Gion Nándor regényfolyamának cselekménye és a kilencszázötvenes években fejeződik be. Családregény, faluregény, kisebbségi regény, (anti)hősregény. Helyszíne a többnemzetiségű bácskai régió egyik valóságosan is létező faluja, Szenttamás, az író szülőfaluja, melyet szerbek, magyarok, németek, zsidók, cigányok laknak.

Dermesztő, de most már így igaz: csak a legutolsó éveiben ismertem személyesen Gion Nándort. Az idő persze nem számít, két nap vagy több, tudtam róla, ismertem és figyeltem könyveit, ennyi nagyjából elég is volt.

Király László legszebb, legtökéletesebb költői alkotása a Fény hull arcodra, édesem. Rövid elbeszélés (az 1981-ben azonos címmel megjelent prózakötet legrövidebb, 1974-re datált írása, mindössze 14 oldal).

Ha nem tudnám, hogy a könyv szerzője - Szávai Géza - erdélyi születésű magyar író, azt gondolnám, szerzője egy az európai kultúrát jól ismerő japán, vagy hogy egy a japán kultúrát jól ismerő hollandus. Ha nem tudnám, hogy a szerző a magyar irodalmi kánonban "nincs jelezve", azt gondolnám, az Aletta bárkája a kortárs világirodalom számon tartott darabja: nyugodt, szép mondatok, jó ritmus, több történet- és idősík arányos és dinamikus egymásba játszása, kellően izgalmas, vonzó történet, meghökkentő fordulatok, stb.

„OJD az erdélyi Villon, csak még nem akasztották föl.”; „OJD az erdélyi Borges, csak meg ne vakuljon!” – Egyed Emese illetve Szőcs Géza ajánlja így a kötet borítóján az erdélyi irodalom fenegyerekét, extravagáns költőjét, életművészét stb., egyszóval: OJD-t.