Október 23., „ünnepi díszbe öltözött” az ország, a Kárpát-medence meg a világ magyarsága. Hogy emlékezzen a forradalomra, a hősökre meg a szabadságra. Másra emlékeznek az öregek, akik itthon élték át azokat az éveket, másra, akik Erdélyben, Kárpátalján, másra az a kétszázezer magyar, aki elhagyta az országot, megint másra, akik nem emlékeznek semmire, legföljebb a 2006-os eseményekre?

Vannak persze sokkal idegőrlőbb, egészségre károsabb munkák is, mint versszerkesztőnek lenni egy irodalmi folyóiratnál, ne panaszkodjak, de egy kicsit azért mégis. Mert egy versszerkesztőnek az a legnyomasztóbb pillanata – ilyenkor legszívesebben megszűnne létezni, visszaadná a megbízatását, minimum meghalna, és jeltelen tömegsírba temettetné magát –, amikor közölnie kell a szerzővel, hogy sajnálom, nem tudjuk a beküldött versét megjelentetni. Egy pillanatra maga elé képzeli a szerzőt, elképzeli a dühkitöréstől a mélydepresszióig, mert hát tényleg, a legtapintatosabb visszautasításban is van valami bántó karcosság.

Meglehet, Grendel Lajos darázsfészekhez nyúlt, a legutóbbi évekig tökéletesen hibernált darázsfészekhez. Az 1945-ös Benes-dekrétumokról, a csehszlovákiai magyarok jogfosztásáról, a hontalanság éveiről, a kényszer-kitelepítésekről tudtunk, bár annak részleteit csak a rendszerváltozás után ismerhettük meg, s valami keveset a Pozsony melletti Ligetújfaluba történt deportálásokról, de az 1945. júniusában ott történt tömeges kivégzésekről – a 168-órának adott nyilatkozata szerint – a (cseh)szlovákiai magyarság történelmét és sorsát jól ismerő Grendel Lajos is csak 1998-ban, mintegy véletlenül értesült.

1991-ben a Nappali hold című esszé megjelenését követően brutális támadás éri Csoóri Sándort, erőteljes össztűz kísérli meg elsősorban közéleti diszkvalifikálását, de lejáratási kísérlete költői életművére is kiterjed. Emberileg, morálisan a legsúlyosabb, az antiszemitizmus vádjával támadják, költői teljesítményét kétségbe vonják.

Nem, semmi egzotikum! Fábri Zoltánt hívták japán tornatanárnak, persze, a háta mögött, a névadó meg valószínűleg a sokáig Fábri-munkatárs, Bacsó Péter lehetett. Fábri mindig kicsit régies vágású, pedáns, öltönyös úriemberként élt a víziómban, olyan, akire rábízhatod az alapítvány pénzét, de egy idő után elunod magadat mellette és diszkréten meglépsz a hátsó ajtón.

Még ma is, minden egyes kártyás fizetésnél, ha csak a másodperc törtrészéig is, de belém villan, hogy… mi van, ha nem működik a terminál… mi van, ha nem annyit emelnek le… vagy valami gubanc a bankszámlámmal… Megpróbálok két lábbal a földön járni, nem hiszek a reklámoknak, a reformkonyhának, a celebeknek, a politikusoknak, azt akarom elhinni, amit megfogok, megtapogatok, megeszek, megiszok, mert az van. Miközben engem is vonz, mit vonz, magával ragad a virtuális világ, és dühöngök, hogy még mindig csak totojázunk az informatikával, holott… haladjunk már!

Visszatérően lehangoló könyves élményem az Ünnepi Könyvhét meg a Budapesti Tavaszi Könyvfesztivál. Az ember (én) várakozik, készülődik, várja a találkozást a könyvvel… az íróval… az olvasóval… (pláne, ha személyesen is érdekelt, saját új könyv… hm…), aztán kimegy a vásárba, és ott van előtte valahány ezer, valahány tízezer könyv, és szerfölött kifosztottnak érzi magát. Bélyeget gyűjtöttem. Papa hozott fél kilót. Azóta nem gyűjtök bélyeget (svéd gyerekvers). Végigjárom a standokat, az ismerősöket meg az ismeretleneket. Húsz-harminc könyvet megvennék, annyit nem lehet, hármat-négyet engedélyezek magamnak, mert most kell szoknyában járnod Karcsi, amíg nem szőrös a lábad (Tolnai Ottó univerzális, mindenre alkalmazható gyerekverse).

Időről-időre fölmerül a kérdés: szükséges-e ismernünk a versek keletkezésének körülményeit, a költő civil életét, vagy egyedül és kizárólag a szöveg, a befejezett, kész mű számít-e. A kérdés, persze, önmagában botor, mert a legritkább esetben találkozunk csak magával a szöveggel, verssel, valamit mindenképpen tudunk a legismeretlenebbről is. A mű kontextusban születik és kontextusban értelmeződik.

Másként olvasom tehát Szathmáry György vékonyka válogatott verseskötetét, ha tudom, hogy verseinek többségét ama legendás Füveskert költői társaság tagjaként a tatabányai és a váci börtönökben jegyezte le.

Bukarestbe életemben egyetlen egyszer jutottam el, az új évezredben, a magyar ház vendégeként. Pedig régóta sóvárogtam a Budapest utáni „legnagyobb magyar” várost, a kelet-balkáni egzotikumot (Bukarestnél jobban csak a Duna-deltát), ahol csak úgy nyüzsögnek a magyarok, írók, újságírók, „dolgozók”, a mindenféle álmosan zsibongó, kiismerhetetlen nációk – románok, görögök, bolgárok, gagauzok – között, s kizárólag anyanyelvemen is könnyedén elboldogulok.

Vannak sokkal kellemesebb sörözők, bárok is Strasbourgban, de mi persze a Gutenberg téren az Au Gutenberg teraszára akarunk kiülni, rálátni az öreg, kaftános, nagy bajszos, protestáns elzászi nyomdászmester ódonpatinás szobrára. Mintha kiparancsolnák az embereket az utcákra, terekre, vacsorázni, belgasörözni, zsúfolva a teraszok, pedig se turistaszezon, se plenáris ülés. Laza franciák, német ha van is (Trianon-reflex: kellene legyenek, ide-oda csatolták a várost), nem hallatszódik. David d'Angers dinamikus, erőteljes szobra pont olyan, amilyennek1840-ben lennie kellett, ma kellemes, nem sok vizet zavaró díszlet, megbámulják, ja, igen, a könyvnyomtatás, a mozgatható betűk föltalálója; kezében öles árkust mutat a nagyérdeműnek, rajta a Bibliából egyetlen, kapitális méretű sor, lentről mégsem bírom elolvasni, de az okosteló, a gugli kéznél van: És lőn világosság!