Meglehet, Grendel Lajos darázsfészekhez nyúlt, a legutóbbi évekig tökéletesen hibernált darázsfészekhez. Az 1945-ös Benes-dekrétumokról, a csehszlovákiai magyarok jogfosztásáról, a hontalanság éveiről, a kényszer-kitelepítésekről tudtunk, bár annak részleteit csak a rendszerváltozás után ismerhettük meg, s valami keveset a Pozsony melletti Ligetújfaluba történt deportálásokról, de az 1945. júniusában ott történt tömeges kivégzésekről – a 168-órának adott nyilatkozata szerint – a (cseh)szlovákiai magyarság történelmét és sorsát jól ismerő Grendel Lajos is csak 1998-ban, mintegy véletlenül értesült.

1991-ben a Nappali hold című esszé megjelenését követően brutális támadás éri Csoóri Sándort, erőteljes össztűz kísérli meg elsősorban közéleti diszkvalifikálását, de lejáratási kísérlete költői életművére is kiterjed. Emberileg, morálisan a legsúlyosabb, az antiszemitizmus vádjával támadják, költői teljesítményét kétségbe vonják.

Nem, semmi egzotikum! Fábri Zoltánt hívták japán tornatanárnak, persze, a háta mögött, a névadó meg valószínűleg a sokáig Fábri-munkatárs, Bacsó Péter lehetett. Fábri mindig kicsit régies vágású, pedáns, öltönyös úriemberként élt a víziómban, olyan, akire rábízhatod az alapítvány pénzét, de egy idő után elunod magadat mellette és diszkréten meglépsz a hátsó ajtón.

Még ma is, minden egyes kártyás fizetésnél, ha csak a másodperc törtrészéig is, de belém villan, hogy… mi van, ha nem működik a terminál… mi van, ha nem annyit emelnek le… vagy valami gubanc a bankszámlámmal… Megpróbálok két lábbal a földön járni, nem hiszek a reklámoknak, a reformkonyhának, a celebeknek, a politikusoknak, azt akarom elhinni, amit megfogok, megtapogatok, megeszek, megiszok, mert az van. Miközben engem is vonz, mit vonz, magával ragad a virtuális világ, és dühöngök, hogy még mindig csak totojázunk az informatikával, holott… haladjunk már!

Visszatérően lehangoló könyves élményem az Ünnepi Könyvhét meg a Budapesti Tavaszi Könyvfesztivál. Az ember (én) várakozik, készülődik, várja a találkozást a könyvvel… az íróval… az olvasóval… (pláne, ha személyesen is érdekelt, saját új könyv… hm…), aztán kimegy a vásárba, és ott van előtte valahány ezer, valahány tízezer könyv, és szerfölött kifosztottnak érzi magát. Bélyeget gyűjtöttem. Papa hozott fél kilót. Azóta nem gyűjtök bélyeget (svéd gyerekvers). Végigjárom a standokat, az ismerősöket meg az ismeretleneket. Húsz-harminc könyvet megvennék, annyit nem lehet, hármat-négyet engedélyezek magamnak, mert most kell szoknyában járnod Karcsi, amíg nem szőrös a lábad (Tolnai Ottó univerzális, mindenre alkalmazható gyerekverse).

Időről-időre fölmerül a kérdés: szükséges-e ismernünk a versek keletkezésének körülményeit, a költő civil életét, vagy egyedül és kizárólag a szöveg, a befejezett, kész mű számít-e. A kérdés, persze, önmagában botor, mert a legritkább esetben találkozunk csak magával a szöveggel, verssel, valamit mindenképpen tudunk a legismeretlenebbről is. A mű kontextusban születik és kontextusban értelmeződik.

Másként olvasom tehát Szathmáry György vékonyka válogatott verseskötetét, ha tudom, hogy verseinek többségét ama legendás Füveskert költői társaság tagjaként a tatabányai és a váci börtönökben jegyezte le.

Bukarestbe életemben egyetlen egyszer jutottam el, az új évezredben, a magyar ház vendégeként. Pedig régóta sóvárogtam a Budapest utáni „legnagyobb magyar” várost, a kelet-balkáni egzotikumot (Bukarestnél jobban csak a Duna-deltát), ahol csak úgy nyüzsögnek a magyarok, írók, újságírók, „dolgozók”, a mindenféle álmosan zsibongó, kiismerhetetlen nációk – románok, görögök, bolgárok, gagauzok – között, s kizárólag anyanyelvemen is könnyedén elboldogulok.

Vannak sokkal kellemesebb sörözők, bárok is Strasbourgban, de mi persze a Gutenberg téren az Au Gutenberg teraszára akarunk kiülni, rálátni az öreg, kaftános, nagy bajszos, protestáns elzászi nyomdászmester ódonpatinás szobrára. Mintha kiparancsolnák az embereket az utcákra, terekre, vacsorázni, belgasörözni, zsúfolva a teraszok, pedig se turistaszezon, se plenáris ülés. Laza franciák, német ha van is (Trianon-reflex: kellene legyenek, ide-oda csatolták a várost), nem hallatszódik. David d'Angers dinamikus, erőteljes szobra pont olyan, amilyennek1840-ben lennie kellett, ma kellemes, nem sok vizet zavaró díszlet, megbámulják, ja, igen, a könyvnyomtatás, a mozgatható betűk föltalálója; kezében öles árkust mutat a nagyérdeműnek, rajta a Bibliából egyetlen, kapitális méretű sor, lentről mégsem bírom elolvasni, de az okosteló, a gugli kéznél van: És lőn világosság!

Szávai Géza telitalálat címet adott új regényének, keleties sejtelmessége, erotika utalása kellően vonzó és izgalmas. „A Káma Szútra közismert, prózában írt mű a szerelemről, a makáma pedig olykor rímeket is használó prózai elbeszélés. Makámában mesélték-írták például az Ezeregyéjszaka történeteit” – oldja fel az összetételt a borítóra írt ajánlás. Kiegészíthetjük, hogy a szanszkrit szútra önmagában is jelentéses, aforizmák, bölcs mondások gyűjteménye, amelyeket összevarrt pálmalevelekre írtak. A könyv alcíme „Kisregények és nagyregények az ideiglenes emberi érintkezések zónájából” megerősíti, hogy ne afféle lineáris regényt, történetet várjon az olvasó, hanem valamilyen mozaikosan összerendezett, keletiesen mesélő, érzéki, erotikus, ritmusos költői szöveget.

Egy, egyetlen verssel beírni magát a magyar költészet univerzumába, egyetlen verssel stílust törni és stílust teremteni – igen, Domonkos István Kormányeltörésben verséről van szó. Megjelent 1971-ben, az Áthúzott versek kötetben, de én később, nyolcvanegy-kettő körül találkoztam vele, valahogy benne volt az irodalmi közbeszédben, őrült tempóban beszereztem a Gyökér és szárny antológiát, Jugoszláviai magyar költők, 1976, Forum Kiadó, antikvár áron 22,50 Ft-ért.