„Már mindenki lehet költő a helyesírás ismeretében”, Kondor Béla, valamikor a hatvanas évek vége felé csattant föl, megelégelvén, hogy boldog-boldogtalan verset ír, aztán azt is írta még, hogy „Ceruzarágcsáló költők felhője lepett meg / – kedves kis ország – / és letarolnak minden ültetvényt. […] Ha fogytán a papír, / majd egymást falják, / mint a pókok ájtatos férjeiket.” Utóbb Domokos Mátyás veselkedett neki, hogy ellenőrizze, tényleg „versíró nép” vagyunk-e, mint hírlett, s hírlik azóta is. Megszámolta, hogy 1975-ben 65 verseskötet jelent meg Magyarországon, a 65 kötet pedig 220 ezer verssort tartalmazott. És elhűlt, mert a „világirodalom leghosszabb ismert éposza, a Mahábhárata összterjedelme csak kétszázezer sor”. Tanulság röviden: sok vers, kevés költészet, dolgozik a versírógép.
A jó szerencsének köszönhettem, hogy sikerült találkoznom az „utazó költővel”, Kányádi Sándorral. Helsinkiből, ahol egy nemzetközi költőfesztiválon vett részt, Kolozsvárra hazatértében Budapesten beszélgetünk. Nem először járt Finnországban, ahogy a többi skandináv országban sem. Idén jelent meg finnül válogatott verseskötete, tavaly észtül, korábban Norvégiában Csoóri Sándorral egy közös könyve. Irodalmunk nemzetközi nagykövete, aki személyes varázsával is áttöri azt a hallgató falat, amely köztünk és a világ között sokszor értetlenségünkre áll, s diplomáciákat cáfoló eredménnyel képviseli az erdélyi magyarságot.
Gion Nándor egyik legnépszerűbb prózaírónk. Mintegy tizenöt könyve – regény, ifjúsági regény, elbeszélés – jelent meg, köztük a legsikeresebb, a Latroknak is játszott magyarul három kiadásban is. Írásai zömmel szűkebb pátriájáról, a vajdasági Szenttamásról szólnak. A századfordulótól napjainkig eleveníti meg a többnemzetiségű Bácskát, s a jövő nemzedékei bizonnyal Gion regényeiből ismerhetik meg leghitelesebben a 20. század Jugoszláviájának kisebbségi magyar sorsát. Krónikás pontossággal, ugyanakkor elemi mesélőkedvvel teremti újjá szülőföldjét, s ahogy a kortárs világirodalom legjobbjai, nemcsak maradandó gondolatokat fogalmaz meg, de könyvei élvezetes olvasmányok is. Írásművészetét Faulkneréhez, García Márquezéhez hasonlítják. Az író három éve Budapestre költözött, kőbányai otthonában beszélgetünk.
„Egy költő életműve mindig ellátja az embert az el nem végzett munka szorongó tudatával. A régi latin mondás szerint a művészet hosszú, az élet azonban rövid, ami az én esetemben, aki Dsida Jenő költészetét választottam kutatásaim egyik tárgyául, azt jelenti, hogy sokkal több megválaszolandó kérdésre fogok bukkanni Dsida Jenő életművében, mint amennyit meg tudok írni.” (247.) – jegyzi meg a Dsida Jenő költészete című, monografikus könyvében kedélyes öniróniával Láng Gusztáv. A magyarázkodásra részben irodalomtörténészi habitusa, részben a Dsida-életmű viszontagságos fogadtatástörténete késztetheti Láng Gusztávot. Ez utóbbinak része immár Láng Dsida-monográfiájának rendhagyó története is.
Jókedvű, igazán derűs könyv Molnár Vilmos új, a sánta múzsa ihletésében született elegyes prózai írásokat – elbeszéléseket, tárcanovellákat, fabulákat – tartalmazó kötete, Az ördög megint Csíkban.
Május 10-én töltötte be nyolcvanadik esztendejét Kányádi Sándor, a legismertebb, legolvasottabb kortárs magyar költő. Költészetét a számos rangos szakmai és állami díj mellett az irodalomtörténet-írás is a legrangosabbnak kijáró jelzõkkel illeti. Az alkalomra – az életmûsorozatát megjelentetõ – Helikon Kiadó reprezentatív albummal lepte meg a székelyföldi születésû költõt. A „meggyötörten is gyönyörű” című, mintegy kétszáz fotót, számos interjúrészletet, vallomást és verset tartalmazó kötet végigkíséri a költõ életútját és pályáját. Kányádi Sándort születésnapján itthon is, Erdélyben is ünneplések sorával köszöntik. Május 21-én Budapesten I. kerület önkormányzata díszpolgári címet adományozott a néhány éve a kerületben élõ költõnek, ekkor kértük lapunk olvasói számára egy rövid számvetésre.
Tamási Áron – visszatérően említi Farkas Árpád – csak azután kezdett íráshoz, hogy előtte megborotválkozott, fehér inget vett. Megtisztelte a fehér papírt. „Ebben az egyben utánzom őt”, teszi hozzá. A fehér ing másik megbecsült költőtársának is védjegye, a „fehéringes közmagyar”-nak, Kányádi Sándornak. Ha az alkalom úgy kívánta, Kányádi nyakkendőt is kötött, Tamási Áron szintén. Farkas Árpádot amolyan petőfisándorosan kihajtott gallérú fehér inges, fekete mellényes, fekete-fehér fotókon őrzi az emlékezetem. Nem tudom elgondolni színesben – tétován ismerkedem prózai munkái gyűjteményes kötetének borítóján a talán terrakotta színű ingpulóveres költő portréjával. Holott tudom, a fehér ing ünnepi férfiviselet, az ünnepet tisztelte meg a parasztember állig fölgombolt fehér inggel. Miért kellene Farkas Árpádnak éjjel-nappal fehér inget hordania? A fehér ing valóság és szimbólum, stílus, tartás és plebejus világnézet; a szimbólum átüt a színeken, az öltözék viselése alkalomhoz rendelt.
Nem volt más, csak a könyv, meg a vasárnap délelőtti szentmise, délután meg a mozi. Hatvanas évek közepe körül járunk, még tart a párt népművelési rohama, viszik a falvakba a kurrens mozifilmeket. Oldalkocsis motoros gépész hozza a tekercseket, olajos padlós tanterem színpaddal, a színpadról megy a vetítés, a tekercsek között hosszabb-rövidebb szünet, kattog, zörög a vetítő, elszakad a film, a hátsó sorokban nagyfiúk csöcsörészik a nagylányokat, seftelnek a gépésszel, az olyan kockákat kivágják. Ünnep ez, a cellulóz filmnek is, a mozigépnek is ismeretlen, ellenállhatatlanul vonzó illata, szaga van.