Ha nem tudnám, hogy a könyv szerzője - Szávai Géza - erdélyi születésű magyar író, azt gondolnám, szerzője egy az európai kultúrát jól ismerő japán, vagy hogy egy a japán kultúrát jól ismerő hollandus. Ha nem tudnám, hogy a szerző a magyar irodalmi kánonban "nincs jelezve", azt gondolnám, az Aletta bárkája a kortárs világirodalom számon tartott darabja: nyugodt, szép mondatok, jó ritmus, több történet- és idősík arányos és dinamikus egymásba játszása, kellően izgalmas, vonzó történet, meghökkentő fordulatok, stb.
Világirodalmi nyelv, hiába keresem benne a kisebbségi sors (Szávai Gézát én a Székely Jeruzsálemmel azonosítom) áthallásait. Áthallás nincs, legföljebb éppen csak megengedi, hogy az erdélyi magyarságra vagy általában a kivándorló magyarságra is asszociáljunk, azonban ha a helyszíneket és a népeket (Hollandia, Japán) közvetlenül próbálnánk megfeleltetni, tévútra jutnánk, holott a ráutalás hangsúlyos: a regény főhőse, Aletta egy protestáns holland missziós pap, Van der Maat pártfogoltjaként érkezik Japánba. Áprily Lajos gyönyörűséges verséből ismerős az Aletta Van der Maat név - viselője a művelt Hollandiából hűséges hitvesként Erdélybe, a barbár keletre követte Apáczai Csere Jánost. Az író japán nevű dédnagyanyjának ("Török Dánielné szül. Simazaki Juko") ajánlja regényét, aki fiatalon halt meg Amerikában - talán egy magyar-japán-amerikás értelmezői szál is dekódolható lenne, de az ajánlás inkább annyit jelez mindössze, hogy a témaválasztást a személyes kötés s nem a szamuráj-divat motiválta.
A több szálon és idősíkon szövődő történet szerint a harmincéves háború idején Hollandiában a gyereklány Aletta protestáns lelkész apját a katolikus zsoldosok agyonverik; anyját - lánya szeme láttára - brutálisan megerőszakolják. Aletta, zaklatott anyjával Amszterdamban csatlakozik Van der Maat lelkészhez és vele indulnak missziós útra Japánba. Itt eleinte egy "kis Hollandiában" élnek: holland minta szerint épített házakban, holland közösségben a köröttük protestáns hitre térített kevés japánnal együtt. Japánt ekkortájt szintén belső nyugtalanságok feszítik. A sogun (katonai fejedelem) megsokallja a keresztény befolyást, a katolikus portugálok, spanyolok és a protestáns hollandok versengő misszióját, majd kereskedésüket is. Szétvereti házaikat, lemészároltatja az európai és a japán keresztényeket, az országon belül szisztematikus hajtóvadászatot indít, Japán határait pedig két évszázadra hermetikusan lezárja. A sogun bizalmi embere, a zseniális katonavezér, Kodzsima Miki, aki az európaiatlanítást levezényli, a holland közösségből egyedül Aletta életét kíméli meg: nem is ágyasává, hanem mint a ragadozó a zsákmányállatot, ösztönei kiszolgálójává teszi. Egy idő után azonban különös, szenvedélyes vonzalom alakul ki köztük, gyermekeik is születnek. Ám ez a normaszegés a jövevény-gyűlölő, elszigetelődésre berendezkedő országban nem folytatható. Kodzsima Miki, miután gondoskodik gyermekeiről (feltehetően, hiszen soha nem találják meg őket), annak beleegyezésével lefejezi Alettát, majd szeppukót követ el. (A szerelmesek a halálban egyesülnek, mint a balladákban vagy a Romeó-Júlia tragédiában.) A történet másik szála - a posztmodern regényekből jól ismert formula szerint - egy kézirat története: írástudók, az Inoue család három férfinemzedéke kísérli meg fölfejteni, értelmezni és megörökíteni Kodzsima Miki különös, titokzatos életét (és normaszegő viszonyát a holland asszonnyal), aki a nyers szamuráj harcot intellektuális harcművészetté fejlesztette. Finom koreográfia szerint hagyományozza át tudását és sejtését nagyapa, fiú és unoka, illetve írástudó jó barát: bizonyos jelenségek értelmezését a félelem meggátolja, más üzenetek pedig csak a távolabbi jövőben (generációkkal később) értelmeződnek. De a kiderített igazság - éppen a sogunátus bizalmatlansági politikája, az országban uralkodó, mindent átjáró belső gyanakvás miatt - csak töredékes lehet, ha egyáltalán akár csak egyetlen példányban valaha is elkészül a mű.
A regény teremtett világát a szélsőséges emberi viszonyok uralják: állati kegyetlenség és finom líraiság, gyöngédség jellemzi a társadalmi és emberi viszonyokat, ennek megfelelően a hősök hétköznapi világértelmezése is, mint az órainga, a metafizikai és az állati, a ragadozó ösztön-én véglete között leng ki. Az állati szférának egyik hangsúlyos, szimbolikus és valóságos síkja a 'nemzetvédelmi stratégiában' jelenik meg. A legyengült, idegen államoknak kiszolgáltatott Japán védelmére Kodzsima Miki új harcmodorra készül: az ősök roppant erejét egy mítosz - ti. hogy a japánok a tigrisektől származnának - rossz adaptálásával akarja életre kelteni: fasisztoid módszerrel, harci tigrisek előállításával kísérletezik. Speciálisan kitenyésztett kutyákat, macskákat vad macskákkal, majd valódi tigrisekkel próbál keresztezni. Kísérlete kudarcot vall, ám közben sikerül egy olyan erős, sajátos japán harcmodort meghonosítania - a hangyák vonulását tanulmányozva -, amely a technikai (és mentális) fölényben lévő hollandokat könnyedén legyőzi, és mintaként szolgál a sogunátus későbbi szamuráj harcaihoz is.
A regény fő tengelyében azonban a hosszúra nőtt, lángoló-vörös hajú Aletta és a kis növésű, barbár fekete ember, Kodzsama Miki gyötrelmes szerelmének születése és végzete áll. Ember és állat brutalitásában és túlélési ösztönében nincs különbség. Aletta anyjának tanítása szerint ha egy kard megy beléd, meghalsz, de ha ezer katona erőszakol is meg barom módjára, életben maradhatsz. Ezt az állati (és az ember állati-ösztönös) túlélési törvényét viszi tovább Alatta is, amikor magába engedi a barbár Kodzsimát - amíg meghág, még nem öl meg, ismétli. Kétségtelen, a regénynek a nyers - ragadozói, túlélői, fajfenntartó - ösztönéletét leíró részei még a mai edzett olvasó számára is riasztóak lehetnek. Szávai Géza azonban nem provokatív céllal, hanem funkciószerűen használja ezt a nyelvet. Amikor például Kodzsima saját erektált nemiszervét a hollandokéhoz méricskéli, az egy hátborzongatóan totális komplexus szimbolikus és valóságos fölmérése: nem csak kulturálisan, de biológiai mélységig működik a kisebbrendűségi érzés. Azonban a regény fokozatosan elhagyja ezt a humánus jelentés nélküli ösztönszintet -, hogy a megtalált szerelemben ismét megjelenjenek a szexualitás profán fogalmai, csakhogy ekkor az intimitás, a közelség, a feltétlen bizalom már szakralizálja azokat. A profán és a szakrális a humanitás révén egymásba érhet, az emberi létmegértés és lét-megélés harmóniába oldódhat.
Hasonló kiegyenlítődési, harmóniakereső folyamat zajlik a regényben a fölnövő Aletta és a kész férfi Kodzsima között kultúrantropológiai értelemben is. A regény kezdetén a nyugati és a keleti gondolkodás és létszemlélet ellenséges gyanakvással tekint a másikra, a regény végére a szerelmesek megtalálják azt a bizonyos közös létértelmezői mezőt - amit például Hamvas Béla is keresett -, ahol az el- és befogadás nem önfeladás, hanem gazdagodás lesz. Fölismerik, hogy Aletta és Kodzsima istene ugyanaz az isten, hogy bőrszín, nyelv, kultúra, vallás - nem végzetes határok ember és ember között, de a teremtést szemlélő japán és az ok-okozatiságot, jelentést kereső európai, a mítoszból átörökített, illetve a tanult, megélt hitből és létértelmezésből éppúgy eljuthat egy kiegyenlítő metafizikai lételfogadásig, ha törekszik rá, ahogy az ösztönösségtől a transzcendens harmóniáig.
A történet azonban keserű és sejtelmes reményű tragédiával zárul. A regény kezdetén uralkodó (protestáns holland) kultúra és nép egyik pillanatról a másikra alávetett, majd kiirtandó és elviselhetetlen jövevény lesz, s még a kultikus tekintélyű, ravasz Kodzsima is csak csellel mentheti meg félvér gyermekeiket. A vallást, nemzetet, kultúrát, országot váltó normaszegőkre rámegy tehát a normaváltók élete, talán több generáció élete is rámegy, de - és ez a könyörtelen élettörvény a legfontosabb - az élet megy tovább.
A regény két nagyon különböző kultúra és (nemzeti) identitás drámai találkozásának a története is. Szávai Géza példázatos történetében csak mikroszinten történik meg a "másság" elfogadása. Az író annak az örök kisembernek figyeli és követi a mentális mikrovilágát ösztönéletétől transzcendens érzékenységéig, aki elszenvedve a realitásokat megpróbál túlélni. A túlélés regénye is az Aletta bárkája, ahogy ezt a regényt súlyosan átszövő bárka szimbólum is jelzi: Hollandiából is, később is bárkákban menekülnek, a japán házak tetőzete is bárka formájú stb. A pragmatikus nyugati ember az utókor erkölcsi igazolásában reménykedik - "meghalunk és kiderül az igazság" -, a szemlélődő keleti szerint nem biztos, hogy kiderül az igazság, de a lét állandó, a végtelen időben egyszer minden történet befejeződik. Ezt az egyetemes bölcsességet érti meg Aletta, amikor belátja, hogy nincs menekítő bárka, illetve egyetlen bárka létezik, maga az emberi test, amely Noé bárkájaként továbbörökíti - nem az Én életét, hanem - az Életet.
Szávai Géza korábbi regényeiben is új formákkal kísérletezett, az Aletta bárkájában azonban valóban radikálisan szakít a kortárs magyar próza konvencióival. Visszaadja a történetmesélés jogát, világirodalmi olvashatóságát is megteremtve új gondolkodási dimenziókba helyezi a nemzeti identitás, többség-kisebbség élő problémakörét. A hagyományos keleti és a hagyományos nyugati és a posztmodern regénytechnika szintézisével prózapoétikailag is új formát alkotott: az expanzív történetmesélés és a lassú, keleties történethömpölygés, a személytelen leírás és a lírai konfesszió, a különböző helyszín- és idősíkok, narrátori pozíciók nyugtalan ritmusú váltakozásával teremtve különös feszültséget és atmoszférát. Stílusa, nyelvi regisztere a szimbólumokban gondolkodó költői nyelvtől a profán nyersrealizmusig funkcionálisan sokféle és virtuóz módon kimunkált. Nem abszolút hibátlan (Koncz Tamás az Új Könyvpiacban, Szabó Tibor az Irodalmi Jelenben utalt rá), de olyan roppant nagy erejű, komplex regény, amely életünk valós kérdéseit könyörtelen szépséggel gondolja végig.
Magyar Napló, 2007/03.
