Alakváltók – jó cím is, meg nem is. Jó: csereszabatos alakok, tájékozottabbaknak: Kafka Samsái, emberből rovar/féreg és vissza, vagy, ha erdélyi a szerző: vasgárdistából szekus, szekusból demokrata, renegátból neofita stb. Szabó Róbert Csaba alakváltói ilyesfélék is, képlékeny, (le)cserélge(het)tő bábfigurák, férgek. Nem jó: túl általános, és a regény többről szól, a sajátos romániai keménydiktatúráról, meg, ha nem is magáról a szabadságról, de a keménydiktatúrában elcsökevényesedett szabadságvágyról, -harcról.
A ’89-es romániai rendszerváltozás megírásának többen is nekifutottak, Páskándi Géza, Csiki László például, akik parabolában illetve realisztikus nagyregényben próbálták értelmezni a balkáni hatalomváltók-alakváltók logikáját, több-kevesebb sikerrel. Szabó Róbert Csaba regényének is a kurta-furcsa ’89-es „forradalom” képezi a keretét, de a fő, egy igazán különös, izgalmas és torokszorító történet az ötvenes években a keményvonalas G. Gheorghiu-Dej – a román Sztálin, Rákosi – uralma idején játszódik, 1954-ben.
Kevésbé ismert, hogy a II. világháborút követő békekötés után is több helyütt folytak fegyveres ellenállások, partizánharcok a szocialista béketábor egyes országaiban. Litvániában az erdei testvérek 1953-ig, Észtországban a hetvenes évekig tartották magukat, Jugoszlávia tele volt fegyverekkel, és gyanítható, hogy az ázsiai szovjet köztársaságok sem tétlenkedtek. Romániában, Moldvában és a hegyekben, főleg volt román katonatisztek, vasgárdisták mintegy ezer fős, szétszórtan működő fegyverese próbálkozott az ellenállással, melyet 1954-re sikerült fölszámolnia a részben e célból megerősített titkosrendőrségnek, a Szekuritáténak. Erdélyben egy kisebb magyar fegyveres csoport működött, a Háromszéken széltében-hosszában jól ismert legendájú ozsdolaiaké.
Szabó Róbert Csaba rátalált erre a minden szempontból igazán jó történetre: az ötvenes évek romániai keménydiktatúrája, brutális szekusok, magyar „szegénylegények”, fegyveres üldözés, lövöldözések, szerelem és persze halál, s mindezek kerete a ’89-es bukaresti puccs-forradalom, amelyben megmutatkozik a romániai alakváltó hatalom sajátos kontinuitásának a természete.
A regény standard posztmodern fordulattal indul: ’89-ben novemberében egy máramarosi magyar orvost Bukarestbe helyeznek, a fővárosba tartó vonaton véletlenül/sorsszerűen megismerkedik egy furcsa, pálinka zugárus öreggel, Xavérral, aki mesélni kezd egy olyan történetet („kétes igazságértékű mesét”), amely a regény fő cselekménye lesz. A történet persze hosszabb, mint a vonatút, az orvos a Xavér lakásán megtalált feljegyzésekből egészíti ki a sorsokat, de a regény végére sem tudhatjuk meg, hogy kicsoda Xavér, miért írt jegyzeteket, kit figyelt stb., csak annyi a bizonyos, hogy valamilyen módon köze volt a szekuhoz – ügynökként és/vagy áldozatként –, s hogy ’89 decemberében a bukaresti sortűz egyik első halottjaként végzi.
A regény fő története két szálon fut, két főhőssel. Az egyik főhős egy szekus tiszt, eredeti nevén Rajnai Gyurika, őt árva gyerekként – 17 évesen – Duca főszekus magához veszi, és Alex Perjovschi néven jó román komisszárt nevel belőle. ’54-ben bizonyíthatná rátermettségét, hogy fölszámolja az ozsdolai bandát. A feladatot brutálisan végrehajtja, nem tudván, hogy a központ az ozsdolaiakkal csak a nyulat akarta kiugratni a bokorból – a Moldvában tevékenykedő államellenes román csoport fejét –, így hát bukik, nyugdíjazásáig börtönhivatalnok lesz. Évtized múlva látjuk újra, G.-Dej temetésén, majd pedig saját dicstelen halálán: ’67-68-ban a Ceausescu vezette párt fölülvizsgálja a G.-Dej korszak túlkapásait, kicsit megrostálja és újraszervezi a titkosszolgálatot, Rajnait egy volt kollégáján (volt vasgárdistán) keresztül hívják az új szervezetbe, de összeverekednek, szekustársa saját otthonában (szolgálati lakásában) leszúrja.
A másik főhős Sólyom, akit nyakassága miatt munkaszolgálatosnak soroznak be a petrozsényi bányába, társával – a nem kevésbé renitens – Szarvassal, vele és a román Manoléval (később szerepet kap) megszökik; úgy tervezik, hogy hárman, Sólyom barátnőjével, Ilonával Jugoszláviába menekülnek. Csakhogy Sólyom felelőtlen szerelmi kalandba keveredik a csíkszeredai román rendőrparancsnok magyar feleségével, fogda, újabb szökés, üldözés. Sólyom anyját véletlenül megöli a szeku fővadásza, Rajnai, így hát disszidálás helyett a fegyveres bosszút választja, és innentől nincs megállás, bujkálás, rablás, menekülés, fegyveres harc. Sólyom homályos szabadságvágyból, de inkább ösztönös indulatból ellenállást akar szervezni Szarvassal, Manoléval és a moldvai román fegyveresek hegyekben bujkáló csapatának roncs maradékával. Megpróbál szövetségest keresni a hegyekben élő Pásztorkirállyal (különös balkáni társaság, talán cigányok, vagy olyasfélék), de a vezért nem érdekli a zavaros szabadság, túlélni akar, ha kell, lefizet és elárul bárkit. Törvényszerű, hogy Sólyom és bandája a katonai és szekus fegyveres vadászatban fölmorzsolódik és az utolsó szál emberig, elpusztul. De addig még az üldözött vad számos izgalmas, lélekszorító epizódban próbál harcolni, küzdeni, végül menekülni.
Sem annak, hogy Sólyom és csapata székely magyar, sem annak, hogy Rajnai renegát neofita, nem lesz különösebb nemzetiségi jelentése és jelentősége a regényben. A hatalom mechanizmusát kiszolgáló és újratermelő gépezet áll szemben a megnyomorított szabadságvággyal és szabadságküzdelemmel. Lényeges különbség viszont, hogy a szekusok pontosan tudják, hogy rendelkezésre álló és eldobható eszközök csupán, létük csak a parancs teljesítése által indokolható, ezért brutálisak és kegyetlenek. Sólyom viszont ösztönei, érzelmei szerint cselekszik. Eleinte vagányságból, keménylegénykedésből, betyárbecsületből lép, de még a hegyekben bujkálva sem látja át kilátástalan helyzetét – a Szent Anna-tavi gyújtogatással a vég kifejlete előtt is értelmetlen öngyilkos akcióba hajszolja embereit –, s az utolsó pillanatig hiszi, hogy legalább gyerek-öccsét megmentheti.
Lehetne ebből bíborvörösbe meg nemzeti trikolorba bugyolált betyárromantika, kisebbségi sorskeserves, a rettenetes ötvenes évek kórképe, parabolája stb., szerencsére az Alakváltók nem az, hanem egy – bár néhol a bonyolult, vagy túlbonyolított cselekmény nehezen követhető – olvasmányos és majdnem egészen jó regény a romániai hatalom működésének mechanizmusáról, és arról, hogy ettől a rafinált struktúrából nincs, nem lehet valóságos szabadulás. Mert – a regényben visszatérő szimbólum szerint – az ember (alattvaló) mindig elcsábul a pillanatnyi illúziónak. Xavér értelmezése szerint: „az ország állapota úgy változik, mint egy lepke élete. Kezdetben, a háború után a szovjetek szétszórták és felügyelték a peték biztonságát, és a petét a Román Kommunista Párt vezetőjéről, Gheorghe Gheorghiu-Dejről nevezték el. Ahogy a lárva kikelt a tojásból, a gazdarovar eltűnt a képből, a lárva elutálta maga mellől. A szovjetek kivonultak az országból, 1963-ban [internetes források szerint 1965-ben] pedig Dej meghalt. Ceausescu következett, ő volt a hernyó, aki fölzabálta az országot. […] …a lepke szépnek tűnik, de időtartama kétségbeejtően rövidnek, és ha hozzávesszük, hogy a röpködő életmód a ciklus utolsó állomása, a legjobb lenne azonnal agyonütni, mielőtt még petéket rakna le. Mielőtt még az egész elölről kezdődne. Fejjel lefelé kitűzni, ez az egyetlen lehetőség, hogy a peték véletlenül se essenek ki belőle, ha netalán még élne.” Ez történt ’68-ban is, amikor Ceausescu meghirdette a szabadságprogramot, amikor „mindenki hitt Ceausescunak. Még azok is, akiknek nem kellett volna”, és ’89-ben, amikor Iliescuék levezényelték a forradalmi színjátékot.
A betyárkultusznak nagy hagyománya van a magyar irodalomban, mondavilágban is, Sólyommal és csapatával, a romániai sztálinizmus legendás szegénylegényeivel Szabó Róbert Csaba az egyik legjobb – olvasóbarát – történetet találta meg, amelyre szerkezetileg nagyon jól ráépítette a G.-Dej-korszak brutális titkosszolgálatának a kiépülését, működési mechanizmusának emberi tényezőit. Nem biztos, hogy a társadalomra polip módjára ránőtt titkosszolgálatról lényegesen újat tudunk meg, de emberi (arcáról?) tartalmáról igen. Nagyon erős a főhősök – Rajnai és Sólyom – karakterrajza, érzékletes a regény mikrorealizmusa, különösen a bukaresti élettér leírása, a cselekményvezetés sodróan izgalmas, néhány szimbolikus erejű részlet kifejezetten költői, mint a gyermektelen Rajnai mániákus vonzódása egy fiú iránt, akit feltehetően Sólyom szerelme, Ilona – egyébként elvetélt – gyermekének vél; a nyakas Sólyom karakterét is finoman árnyalja az egyetlen emberhez, gyerek-öccséhez való megrendítően mély vonzódása. Viszont azzal, hogy Rajnai összes életét az idősíkok néhol rapszodikusnak tetsző játékával hozza be a regénybe, és a párt titkosszolgálatának hullámzó történetéről sokat, de néhol csak utalásszerűen, néhol nem kifejtve mond el, némiképp elbizonytalanítja a román történelem közelmúltjában kevésbé járatos olvasót. Bevallom, a Szent Anna-tavi gyújtogatás történetét nem egészen értettem, sem nem világosodtam meg a rejtélyes óriás névvel illetett kiléte (Titi Muresan) felől. A remek cselekményvezetés mellett is be-becsúsztak hibák, például Ilona árulása motiválatlan, és érthetetlen, miért indul Sólyom után kétszer is: árulását majd vetélését követően. Nagy erőssége Szabó Róbert Csabának a közvetlen, élőbeszédre ütő érzékletes mesélés – ám, különösen a regény vége felé banális sutaságok is be-becsúsznak, mint: „A sátor előtt egy férfi állt, a lábánál derékig érő kutyával.” (mellette, vagy a lábához húzódva), vagy a fegyveres rajtaütésnél, amikor farkasszemet néz Sólyom Rajnaival, s kis híján megölik egymást, a szekus egyszerűen elpárolog: „Sólyom magához szorította az öccsét, és egész testében reszketett. Kilesett a fa mögül, Manolét látta közeledni a dobtáras géppisztolyával. A szekus is észrevette, pár pillanatig nézelődött, aztán menekülőre fogta, és eltűnt a fák között.” – életveszélyben az ember nem nézelődik, s érthetetlen, hogy Manole miért nem eresztett utána legalább egy sorozatot… De Szabó Róbert Csaba nagy igénnyel megépített regénye a jelzett hiányosságaival együtt is izgalmas, vonzó olvasmány.
(Libri, 2016)
