Bukarestbe életemben egyetlen egyszer jutottam el, az új évezredben, a magyar ház vendégeként. Pedig régóta sóvárogtam a Budapest utáni „legnagyobb magyar” várost, a kelet-balkáni egzotikumot (Bukarestnél jobban csak a Duna-deltát), ahol csak úgy nyüzsögnek a magyarok, írók, újságírók, „dolgozók”, a mindenféle álmosan zsibongó, kiismerhetetlen nációk – románok, görögök, bolgárok, gagauzok – között, s kizárólag anyanyelvemen is könnyedén elboldogulok.

Talán kamaszkorom emlékezetes olvasmánya, Panait Istrati Kyra Kyralina regénye moccintott először a Balkán felé, aztán persze mindenfélét összeolvastam, amihez hozzájutottam, s fölépült bennem egy vonzóan romantikus vízió, amit az őrült kondukátor közismert esztelen városrendezése meg nemzetiség-pusztítása sem bolygatott meg túlságosan. Utóbb, persze, főleg a régi, a magyar Bukarest vonzott, s amikor néhány éve lehetőségem nyílt valóságosan is eljutni, elbizonytalanodtam; aggódtam, hogy kísérőnk tud-e mutatni a két háború közti, meg a hatvanas-hetvenes évek fénykorából legalább valamennyi magyar leletet.

Szerencsésen alakult az egyik esténk, meghívást kaptunk a Petőfi körösök valamilyen ünnepi baráti összejövetelére a kör elnökének a lakásába. Mintha egy isten háta mögötti, az anyaországtól rég elszakadt emigrációs közösségbe zuhantunk volna hirtelen. Elismert tudósok, egyetemi tanárok, profi és fél-profi művészek, feleségek, papok, közéleti emberek – magyar hírmorzsákon, rendszerezetlen magyar történelmi emlékezettel, figyelmesen, de kissé feszengve és kissé bizalmatlanul irántuk. Nemigen tudták, mit kezdhetnének velünk. Mint ahogy mi sem, velük. Valamit adnunk, ígérnünk kellett volna talán, nem tudom. Kiderült – úgy emlékszem –, mindannyian román környezetben éltek, román tévét néztek, román újságot olvastak, s csak otthon és szigorúan egymás közt beszéltek magyarul. Az elaggult, jövője-nincs titkos társasági tagok bánatával. A legendás és legendásított magyar közösség törmeléke. Történelmi lelete.

Kiesett az emlékezetemből, hogy ott él a városban egy félig magyar, félig román tudós asszony, Hencz Hilda, aki életét a bukaresti magyarság történetének a fölkutatására áldozza. Néhány hete levelet kaptam tőle, azt írta, hogy tavaly végre magyarul is megjelent a Magyar Bukarest című könyve, s hogy 20 évvel ezelőtt publikációs lehetőséget keresve – szinte vagy majdnem – kapcsolatba kerültünk. Akkortájt egy kis kiadóban dolgoztam, s éppen megváltam a szerkesztőségtől, nem tudtam segíteni. (Bizonyságul szkennelve elküldte 20 évvel ezelőtt írt válaszomat – a tehetetlenségem miatti keserűségemre jól emlékszem.) A múlt években a Magyar Bukarestből részleteket közölt a Székelyföld is, meg a Háromszék is, fölfigyeltem rá, de a könyv valahogy nem került a látóterembe. A könyvhéten ez lett az egyik fő szerzeményem. Fontos könyv? – igen; alapmű? – igen.

Magyarországon visszhangtalan maradt. Ahogy visszhangtalan maradt egy másik bukaresti alapmű is, Ferenczes Istvánnak az egyik legnagyobb román költő, Arghezi eltitkolt anyja (magyar cselédlány) meseszép történetének a fölkutatása is. Igazi szenzáció, mégsem lépte át a média-figyelem küszöbét. Sem a kultúrpolitikusokét. Sejthetően Ferenczes készülő könyvére is hasonló sors vár. Veszedelmekről álmodom címmel Ferenczes, megszállott Noéként, a had, a nemzetség, a falu, a régió felmenőinek emlékeit, múltat gyűjti benne össze. Köztük az édesapja miatt is nagyon fontos bukaresti magyarság hőskoráét (a Székelyföld emberfölöslege építette a várost). Úgy sejtem, fontos könyv lesz…

Valamikor (mikor is?) lázba hoztak a szociográfiák, a tényfeltáró valóságirodalom, a Magyarország felfedezése kitűnő sorozat legtöbb kötetét magamba szívtam. Moldova György Akit a mozdony füstje megcsapott sorozatát az egész ország (no, nem az egész) az Új Írásban olvasta (irodalmi folyóirat!), társadalmi vita alakult ki körülötte. Sorolhatnám a szellemi izgalmakat keltő szerzőket: Zám Tibor, Végh Antal, Őrszigethy Erzsébet, Pünkösti Árpád, Miskolczi Miklós, Diósi Ágnes, Levendel László, Iványi Gábor, Albert Gábor… (Egy kis faluszociográfiát én is elkövettem, a Félmúlt antológiában ’90-ben, a szerkesztő, Gondos Ernő keserűnek és jónak mondta, de éppen a rendszerváltozással volt elfoglalva az ország meg a recepció, szóval kirostálódott; csak Nagy Gáspár emlékeztetett rá visszatérően, nem tudom, talán a földije iránti figyelmességből).

Akkoriban igazán fontosak, megrendítőek, felrázóak voltak a tényfeltáró irodalmak. Ma már én is megfontoltan mozdulok egy-egy szocióért. (Legutóbb Zelei Miklós A kettézárt faluja gyomrozott meg istenesen.) Telítve vagyunk valósággal, sokkoló hírekkel, háborúkkal, botrányokkal, nyomorral, celebekkel, gyilkossággal, lopással-csalással, terrorristákkal. De mindegyik hír csak villanás a valóságról, az életről, a sorsról. A valóság hír az okostelómon, amíg a metróval beérek a Deák térig, meg este vissza. Kösz, nekem ennyi elég, és még ez is bőven sok!

Holott a valóság értelmezés. Azt hiszem, erről beszélt Csoóri Sándor, amikor, egyre reménytelenebbül, a szociográfiát hiányolta a kortárs magyar irodalomból.

Tíz másodperc hír elég az életemből a korrupt romániai politikusokra. De a város, Bukarest, az más…