Még ma is, minden egyes kártyás fizetésnél, ha csak a másodperc törtrészéig is, de belém villan, hogy… mi van, ha nem működik a terminál… mi van, ha nem annyit emelnek le… vagy valami gubanc a bankszámlámmal… Megpróbálok két lábbal a földön járni, nem hiszek a reklámoknak, a reformkonyhának, a celebeknek, a politikusoknak, azt akarom elhinni, amit megfogok, megtapogatok, megeszek, megiszok, mert az van. Miközben engem is vonz, mit vonz, magával ragad a virtuális világ, és dühöngök, hogy még mindig csak totojázunk az informatikával, holott… haladjunk már!
De a pénz az más. Pénz az, amit konkrétan kézhez kapok és elcserélem árura. Persze, én is e-bankolok, de mindig el kell képzelnem, hogy a megfelelő sorsba írt szám az valóságos pénz (fém tízes, húszas, papír ezres), a fizetésem nem egy önmagában álló számsor a számlámon, hanem valami konkrétnak a fedezete (rezsi, konyhapénz, cipő, cigi, villanykörte, mosószer). Hiába haladárkodok, a pénzt illetően változatlanul mocorog bennem valami szorongásféle. Például az internetes becsekkolást sehogy nem bírom dekódolni: fölmutatom a QR-kódomat az okosomról és megnyílnak előttem a kapuk, holott azt tartanám normálisnak, ha mint veszedelmes sarlatánt rögvest lekapcsolnának. Mert hol van a konkrét pénz, amit a kezembe se vettem, mégis fizettem vele… legalábbis számokat írtam egyik rubrikából a másikba.
Pénzt bankban nem tartunk! Vedd ki, váltsd át euróra vagy dollárra, dugd el otthon a szalmazsákba, mondja délvidéki barátom. Megértem aggodalmát, kétszer élte át politikai hazájában a pénzrendszer összeomlását. És ha az euró meg a dollár is bedöglik? Az is csak egy darab papír…
Arany, pénz mindig kellett, mert aranyért mindent megvehetsz, házat, nőt, hatalmat, megveheted az Istent, írta az új világból a konkvisztádor. A hatalommal bírók meg az ügyesek megszerezték erővel, fondorlattal, a gátlásosabbak meg próbálgatták az alkímiát meg a mágiát. Fejlődtünk, ma már senki épeszű nem aranyat akar varázsolni, hanem pénzt. A neten barangolva rá is akadok egy annyira együgyű pénzcsinálási mágiára, hogy ki se próbálom (sötétség, aroma-gyertya, relax). Az arany az Ördög sara, a pénz a Sátán fondorlata, mondták a gazdagság esküdt ellenségei. Lehet benne valami, mert pénzre naponta többször is gondolunk, Istenre meg csak elvétve, szükség idején.
A kapitalizálódással új viszony alakult ki a pénzhez, a teremtő munka értékét a befektetői, vállalkozói dinamikus vagyon váltotta fel. Csakhogy, Madách szerint, londoni szín, ez a gazdagság merő csalás, káprázat. Madách a 19. század második felében írta a Tragédiát, dübörgött a kapitalizmus, de gyönyörű ideája leleplezte az ördög praktikáját, és szemétbe dobta a fedezet nélküli pénzt.
Fél évszázaddal korábban Goethe viszont pontosan megérezte és zseniálisan megírta a fedezet nélküli pénz ambivalens jövőjét. Persze, a Faustról van szó, a szerződésről, ismerjük a történetet, Faust az európai szellem, az örök meg nem elégedés, a teremtő nyugtalanság, aki végül a másokért való munkálkodásban elnyeri békéjét – az I. részben (ezt tanultuk az iskolában). A II –, sűrű utalásaival, szimbólumaival jegyzetekkel együtt sem könnyen követhető – kevésbé ismert részben viszont zavarba ejtő furcsaságok történnek.
Arról van szó, hogy a császárnak elfogyott a pénze, a nép elégedetlen. Mefisztó kisegíti, egy boszorkányos éjjelen sarlatánsággal pénzt varázsol, amit a császár ellát a kézjegyével. Hol a rengeteg papírpénz fedezete, kérdi másnap a császár. A föld mélyének ércei a fedezet, mondja Mefisztó, ha valaki nagyon akarja, kiáshatja. Szóval kamu. Goethénél elmarad a leleplezés, a varázslattal előállított pénz valódiként viselkedik. Sarlatánsággal jött létre, de mert a császár hitelesítette, nem alkímia, nem hamisítás, nem szélhámoskodás többé, hanem – minek nevezzük? – a pénz törvényes új formája, a fedezet nélküli pénz.
Goethe tudott egyet-mást a pénz természetéről, egy ideig pénzügyminiszterkedett is Weimarban, tudta, hogy Angliában a király engedélyezte egy magánbanknak olyan papírpénz kibocsátását, aminek nem volt fedezete, hogy beinduljon a gazdaság, de főleg a francia forradalomban bevezetett, majd egy-kettőre hiperinflációval kimúló assignaták rendítették meg.
Vissza a Fausthoz! A császár szétosztja a valóságos-kamu pénzt a népnek, mindenki boldog, dőzsöl, senki nem lelkesedik „új tettekre”. Ez a henyélő hereség persze nem tarthat örökké. Szolgálataiért Faust hatalmas mocsaras, terméketlen tengerparti birtokot kap, és grandiózus természetátalakító vállalkozásba hajszolja magát, a népet pedig megállás nélküli munkába. Épül a „remekszép” kastély, csatorna, vérrel, verejtékkel, emberáldozattal (ahogy lenni szokott gigantikus építkezéseknél). Igen ám, de a birtokon él két öreg, Philemon és Baucis, a régi, organikus világ alakjai, az ő viskójuk pedig, megjött az étvágy, zavarja Faustot a kilátásban. Fölajánlja, hogy kárpótolja őket, ha eltakarodnak. Mefisztó szolgái nem sokat szaszerolnak, rájuk gyújtják a házat. Hát, ezt nem így kellett volna elintézni, dünnyögi Faust.
A kései olvasó ezen a ponton megdermed, a kényszer-kilakoltatásokra meg a népesség ide-oda telepítésére gondol. „Dicső elméd, munkás hadad / révén föld s ég ura vagy.” – mondja Mefisztó Faustnak. Miért is? Hogy megteremtse a „merész szorgalmú” nép jobb életét, és a „szabad nép szabad honát”! Hogy kétes morállal? „Számít a mód? Fő a fogás. A tengert nemhiába járom: / harc, üzlet és kalózkodás, / el nem választható e három.” Mert „szabadság, élet nem jár, csak azoknak, / kiknek naponta kell kivívniuk”, ezért szép szóval, kecsegtetéssel, kényszerítéssel rá kell venni a népet, hogy szakadatlanul dolgozzon a jó cél érdekében.
Különös, hogy ez az ambivalens magatartás mégis elnyeri a kegyelmet, az angyalok meglovasítják Faust lelkét és az égbe, az „Örök Asszonyihoz” emelik. De a kései olvasó koránt sincs meggyőződve arról, hogy az az erő, amely jóra tör, s rosszat művel, csupán a szándék, a cél miatt is kegyelemre érdemes, hogy a „harc, üzlet, kalózkodás” és az önkizsákmányoló, szakadatlan munkálkodás a szabadságot, vagy egyáltalán a személyes szabadságát szolgálja.
Goethe húszévesen talált rá a Faust-legendára, de egész életében írta, javította a Faustot. Azt hiszem értem, hogy az agg mester miért zárta el halálig a nyilvánosság elől a dráma második részének végső változatát. Zseni volt, nem tudott mást írni, mint amit tapasztalatból, tudásból ösztöneiből megsejtett. De az a jövő-vízió, amely megmutatkozott előtte, őt magát is elrettenthette. Az eszménynélküliség, a piac könyörtelensége, amikor nincs más, csak a szakadatlan munka, termelés, eredményesség, innováció – mindegy, milyen áron.
A kései olvasó pedig, aki többé-kevésbé ugyanezt az elrettentő-eredményorientált fausti utat éli, sem tehet mást e dübörgő dinamizmus ellen, minthogy időnként megpróbál kizökkenni a szerepéből. Megtapogatja a bukszáját, megtapogatja a jó öreg Kossuth-bankót, s néhány pillanatra megnyugszik: igen, a pénz valódi. Hogy van-e fedezete, már nem firtatja. Megpróbál kizökkenni a szerepéből, legalább arra a kis időre, amíg újraolvassa a Tragédiát meg a Faustot.
