A napokban elugrottam a könyvesboltba megrendelt könyveimért, és, ami talán soha nem történt meg velem, anélkül, hogy tüzetesen megvizsgáltam, vagy legalább fél szemmel belesandítottam volna, még egy könyvet bedobtam a kosaramba. Bödőcs Tibor Addig se iszik című kötetét. Bevallom, a szerzőtől azon kívül, hogy búcsúszentlászlói (közel az én szülőföldemhez), nem sok mindent tudok, imitt-amott kukkantottam csak bele pár percre néhány műsorába.
Valamikor, ifjú koromban elment a kedvem a rémes szilveszteri meg mindenféle kabaréktól, dőlt belőlük a kényszeredettség meg az erőltetett aktualitás. Bödőcs üde, friss hangot hozott a kabaréba, rokonszenves volt és természetes. Gondoltam, gyorsan átfutom a könyvét, tényleg, miféle is ez a zalai ember, aztán húsvétra továbbpasszolom valamelyik családtagomnak – ha már a megjelenését követő lelkesült visszhang ellenére eleddig ellenálltam a kísértésnek. (Könnyen ment, a komoly művekre figyelek, a zajos sikerrel szemben eleve bizalmatlan vagyok, meg hát az élet is rövid.)
Bödőcs nyerő lapot húzott, nem teremtett új stílust, de írói paródiái Krúdytól, Hemingwaytól Hamvason, Bodor Ádámon át Cserna-Szabó Andrásig könnyedek, elegánsak, találnak.
Paródiát nem lehet merő ihletből írni, egy fröccs vagy sör mellett, mélabúsan nekiveselkedni az üres papírlapnak, lássuk, uramisten, mire megyünk ketten elszánással (addig se iszik, ld. atyai intelem). De olvasni, azt hiszem, tulajdonképpen bármilyen élethelyzetben lehet, spleenes hangulatban szerintem jobban.
Talán nem hagyja el a középiskolát egyetlen fiatal sem anélkül, hogy ne olvasná Karinthy Így írtok tijét, legalább néhányszor. Nem emlékszem, mikor kerültek elém a valóságos Szabolcska Mihály klapanciái, de ezer az egyhez, hogy Karinthy után bármely szövegkörnyezetben felismertem volna néhány sora alapján is. Aztán persze le kellett szakadni Karinthyról, hogy ne az ő görbe tükrén át lássam Adyt vagy Kosztolányit.
Óh, Karinthy, hát igen! – sóhajtoztuk. S egyszer csak megjelentek a Tamások, Reményi József és Tarján, és fergeteges, pimasz derűvel újrateremtették a műfajt. Reményin nem lepődtem meg, hogy ily populáris műfajra vetemedik, Tarján Tamáson igen. Nagyra becsültem minőségérzékét, következetességét, elképesztő olvasottságát, napra kész tájékozottságát, pontosságát (ahogy Reményiét is), de személyes találkozásainkkor kicsit feszélyezve éreztem magamat. Talán soha nem volt igazán oldott a beszélgetésünk, Tamás fegyelmezettsége és fegyelmezett figyelme – oktalanul – valamiféle vizsgadrukkot hívott elő belőlem. Nehezen tudtam elképzelni felszabadultan, uram bocsá’, nyerítve a röhögéstől, holott nyilván valami ilyesféle lelkülettel írhatta remekebbnél remekebb paródiáik rá eső részét.
2011–2016 között játékos költőversenyt hirdettünk a Kortársban, arra kértük a meghívott versenyzőket (a lap gyakran publikáló szerzőit), hogy klasszikusaink általunk kiemelt pár sorát beépítve tetszőleges stílusban írjanak verset. 35 költő összesen 76 pompás, vonzóan pazar költeménye a végeredmény – a fájdalmasan elégikustól a játszi frivolon át a fergeteges paródiáig. A „Tamások” hál’ isten, minden fordulóban startoltak – és természetesen nyertek (no, mindenki első díjra érdemesült, hogyan is lehetett volna másként), de ők a közönség nemlétező különdíját is elvitték.
A Tamások eleve játszottak, örömmel, derűvel, dupla csavarral, kétszeres parafrázissal (+ humor). Például Csokonai nagy létbölcseleti költeményének, A lélek halhatatlanságának komor, súlyos, könnyedén ironikus két sorára Sajó László- és Muszka Sándor-parafrázis paródiát írtak. Egyszerre azonosulni drámaisággal, pátosszal, bumfordisággal, nem sérteni, de mégis kifordítani, a feje tetejére állítani, majd vissza, dinamikusan újraalkotni a hagyomány folytonosságát, egy remek rímben, fordulatban megmutatni a személyesben és az egyetemesben a közöst és a sajátost, és hát a versformában is tökéletesen otthon lenni… igen, remekeltek.
A költőverseny legrizikósabb kihívása viszont – szerintem a magyar irodalom legeslegjobb paródiája – Kálnoky László (alias Homálynoky Szaniszló) Shakespeare: XIX. Henrik című műfordítás-paródiája volt. Kálnoky egy olyan 19. századi dagályos, ’nemzeti’, ősmagyarnak vélt nyelvre átültetett Shakespeare-fordítást parafrazált és parodizált, amely fordításnak természetesen nincs eredetije. Weöresre rálicitáló elképesztő nyelvi bravúrral: „Óh, süh! Pém! Piha! / Szotykon vatyorgó, páhás veckelem! / Sülly rá, ki vity-váty cselkesek közin / enhora ellen pórén pocáz! / Csorhózzék szik töpörré jonha, vetyke, / folyánk cihó duzzon rút harpocsán” – és így végig… Egy szavát sem értem, mégis értem, a szavak zenéjéből, hangulatából tökéletesen megsejtem és látom is a véres-vad, fondorlatos cselszövésekkel átszőtt reneszánszkori királydrámát. (Ámbár Vas István szerint K. L. vagy H. L. paródiájának minden szava értelmes jelentéssel bíró, régi magyar nyelvünkből időközben kihullott szó.)
Bánatos pillanataimban eszembe jut, hogy a magyar irodalom tanításából, közkincséből, megbecsültségéből jószerivel kimaradnak azok a remek mívű művek, amelyek a sánta múzsa ihletéséből születtek – a reneszánsz csúfolóktól Csokonain át Arany Jánosig és tovább. Persze, válságos történelmünk, sorsköltészetünk… de „az ember – nemcsak Schiller szerint – csak akkor játszik, amikor a szó teljes jelentésében ember”. Még kiegészíteném: amikor a szót teljes jelentésében szabad.
Köszönöm a Bárka folyóirat szerkesztőségének, hogy hónapról hónapra teret adott dünnyögéseimnek, köszönöm az olvasóknak, hogy figyelemmel követték, s elolvasták jegyzeteimet. (És az istenért: habár T. T. nagyon fog hiányozni, el ne mulasszák a IX. Gyulai Irodalmi Humorfesztivált!)
