Pécsi Györgyi

olvasópróbák

olvasópróbák

Ferenczes István: Zazpi

2019. március 31. - Györgyi Pécsi

Teljes nevén Esteban Zazpi De Vascos Y Aitzgorri (1746[?]–1821[?]) spanyol-portugál, ibér, baszk, gallego meg Isten tudja, miféle keverékköltő és kalandor; állítólag az Ibér-félsziget összes nyelvjárását ismerte, majd kikeveredve a latin Újvilágba kecsuául is megtanult, aztán valahol ott veszett a limai őserdőben.

Volt zsoldos, szerzetes, hősszerelmes és kurvapecér, saját legendája szerint valamiféle rokonság fűzte Simon Bolivarhoz is, meg Loyolai Szent Ignáchoz is. Életművének megmaradt töredéke – ahogy ez már lenni szokott az ál-szerepversek, ál-életművek esetében – kalandos utat járt be, s végül Ferenczes István megtalálta a tordai ferenceseknél. A megtaláló a töredéket megpróbálta összerakosgatni, és most a Kortárs Kiadó gondozásában Zazpi címen közzé is teszi.

Eddig a dologban semmi különös nincsen. Az évek óta folyóiratokban megjelenő Zazpi-versek nem keltettek különösebb izgalmat a kortárs versolvasókban, mert bárha különös, míves darabok voltak is, apró kis puzzle-darabkák voltak, tényleges olvasatuk csak a kötetegésszé komponált műben rajzolódik ki. Mert nem beszélhetünk csak a versekről, bár a Zazpi című kötetnek meghatározó részét képezik a Zazpinak tulajdonított versek, versfordítások és átköltések, azok csak a hozzájuk illesztett magyarázó lábjegyzetek, meg a hosszabb-rövidebb kiegészítő jegyzetekben elmesélt történetek révén nyílnak meg egészen. Ezek a mindenféle jegyzetek pedig nemkevésbé izgalmasak, mint a versek. Egy vonzó és borzongató világot rajzolnak meg, a miénktől, meg a standard európaitól némiképp eltérő spanyol nyelvű világét. A spanyolét, amelyik két féltékéből áll, az ibériaiból meg a hispán-amerikaiból. Ez utóbbit ugyan beárnyékolja a brutális gyarmatosítás, de meg is nyitja egy különleges, egzotikus multikultúrájú világ felé.

Ferenczes István a könyv borítóján azt írja, hogy a 2004-es népszavazás keserves tapasztalata motiválta a verseket, a rossz emlékű népszavazást követő éjszaka ugyanis azt álmodta, hogy nem tud magyarul se beszélni, se olvasni, se írni. Lidérces álmok gyötörték, majd a tél végén megjelent előtte “ez a Zazpi nevű ibér – mint írja –, mintegy álmaim függelékeként, és kioldozott rémálmaim kalodáiból. Verseinek átültetésével szabadabbá váltak vergődéseim.” Nincs okunk kétségbe vonni a Zazpi-versek motivációját, de a versek olvasásakor e motivációtól nyugodtan eltekinthetünk. Annál is inkább, mert a Zazpi-versek – kevés kivételtől eltekintve – egyáltalán nem feleltethetők meg valamiféle bús-székely sorsmetaforának. Spanyolország nem Románia és nem Magyarország, ahogyan Hispán-Amerika sem az, és még a gyarmatosított indián sem analógiája a nemzetből kiszavazott erdélyi magyarnak. Bár gondolhatunk a Zazpi-versek szövegelőzményeként Kányádi Sándor Dél keresztje alatt című ciklusának sorsanalógiás verseire, de csak annyiban, hogy Ferenczes nem analógiát akart írni (vagy ha azt akart volna, nem azt írt), legközelebbi rokona Weöres Sándor Psychéje: szuverén, erőteljes és pompázatos költészet, ahol a valóság tere és ideje is költőileg át van lényegítve.

Ezzel a Zazpi figurával – alteregóval – Ferenczes István megteremtett egy meta-világirodalmi nyelvet, egy olyan tágas kulturális teret, amely nyelvi és nemzeti beágyazottságtól függetlenül is értelmezhető és befogadható, s ebben a tág térben bár saját gyötrelmes keserveit is elpanaszolhatja, nem kevésbé fontos, hogy ő maga ki is szabadulhat a kisnépi-kisnyelvi kötöttségekből.

A hazavesztés ugyanis egyetemes sorstapasztalat. A hazát el lehet veszteni politikai, gazdasági ok, de kalandorság, kóborló kedv, meg egy szoknya miatt is – valószínűleg Zazpit sem egyetlen indíték kényszerítette az óceánon túlra, hanem, a dolgok természete szerint, sokféle motívum adódott össze. Persze, azért kóborol is folyton, de csak hogy megőrizhesse viszonylagos szabadságát, meg hogy a maga örömére írhassa verseit, de ezt a túléléssel küszködő, angyali-ördögöcskei csavargó poétát inkább a kedve kormányozza, mint az erkölcsi törvény. Költő is tehát, aki mindenféle verseket ír – hirtelen mérgében, nagy nekibúsulásaiban meg víg kedvében. Költő, akinek nem kevésbé fontos a megélt élet, mint a vers: a vers az élet- és léttapasztalat szublimációjából születik, az élet érzéki teljességéhez képest ezért talán másodlagos is. S mert nyitott elméjű, és sokfelé elveti a sors, hatalmas a szellemi grádiusza. És ezen a ponton válik roppant izgalmassá és relevánssá Ferenczes–Zazpi lírája: a költészet eszközével és erejével fedezi föl és honosítja számunkra az alig ismert, sok titokzatossággal átszőtt hispán-latin világot.

Előrebocsátom: egy igazán nagy kötet lehetősége és nagyobb részben megvalósulása a könyv.

Ferenczes István az előszóban elmeséli Zazpi élettörténetét, nevének eredetét (később is többször hangsúlyozza annak baszk, azaz kisebbségi gyökerét), kalandjait, és a megtalált kézirattal való bajlódását. Majd nagyjából keletkezésük szerint időrendbe sorolva közli Zazpi verseit és jegyzeteit: a kötet terjedelmének mintegy negyede íródik Spanyolországban, ezekhez két kivétellel még nem írt megjegyzést Zazpi, de ahogy haladunk előre az időben, úgy szaporodnak és bővülnek a magyarázó, értelmező jegyzetek. Csak sajnálhatjuk, hogy az ibériai szakaszt nemigen kommentálta, az odakintiek viszont igazán izgalmasak, s még izgalmasabbak lennének, ha kevésbé nagyvonalú a kötetszerkesztés. Nem mindig derül ki ugyanis, hogy a magyarázó jegyzeteket Zazpi vagy Ferenczes írta-e, s ha Ferenczes saját jegyzeteivel amúgy is “belenyúlt” Zazpi szövegébe, miért nem eligazítóbb a magyarázata. Az ismertebb Chamissóról olvashatunk, de a magyar olvasó számára alig ismert Juan Boscánról, Mateo Rosas de Oquendóról, vagy a mexikói apáca, Sor Juana Inés de la Cruzról, akiknek szintén fordította verseit, semmit. Nem következetes a conquista fogalomkörének magyarázatában, a verscímek, ajánlások, személynevek föloldásában sem. A Kecsua dalok ciklushoz fűzött jegyzetben Túpac Amaru, a föllázadt utolsó inka uralkodó “borzalmas kivégzését” említi Zazpi, s hogy eztán került közel a bennszülöttekhez, megismerte dalaikat, és hatásukra megírta az Inka románcokat. Nos, Inka románcok ciklus is szerepel a kötetben, hátrébb, s nagyjából ugyanez a jegyzet olvasható ott is, ahol megemlíti még, hogy époszt akart írni az inka uralkodóról. Az Inka című operalibrettó jegyzetében ismét feltűnik Túpac Amaru, itt Ferenczes István megjegyzi, hogy Zazpi igazából róla akart volna operát írni. Az olvasó valamiféle értelmezésre vár: ha ennyire fontos volt Zazpi számára Túpac Amaru, miért is nem olvashat róla, vagy neki ajánlva egyetlen verset sem? Természetesen a csél-csap, folyton kóborló baszktól nem várható magyarázat, de a kéziratgondozótól és közreadótól igen! Annál is inkább, mert egyrészt a spanyol-portugál-baszk kultúra sem túlságosan ismert nálunk, a hispán-amerikai múlt meg egyáltalán nem, másrészt a gyarmatosítás idején olyan jelenségek történtek sorozatosan, amelyeket a mi élettapasztalatunk alapján közönségesen nem fogadnánk el realitásnak. Mint például a dzsugelben felhangzó Te deum… vagy az olasz nyelvű operaária előfordulását – írástudatlan indiánok énekelték, akiknek őseit a jezsuiták redukciókban, mintafalvakban szocializáltak, aztán a rendet föloszlatták, a falvakat szétverték, az embereket megölték, s csak az egy-két bújdosó indián örökítette tovább a környezetidegen kultúra törmelékét – ahogy megrendülten elmeséli Zazpi is. Itt a fantasztikum, a legenda, a szürreális is megtörtént valóság, nem egyes elemeiben, hanem valamennyi részletében. Ezért a kötetzáró álomszép történetben is valószínűsíthetően csak a csattanó, Zazpi szamárcsődörré változása a legenda, a bolondok, elmeháborodottak szürrealisztikus szigete, meg az ő gondozásuk hiteles és való (lehetett).

A történeti háttérrajz nélkül csak a versek – fájdalmas és derűs – egzotikus szépségében telhetne kedvünk, a háttér ismeretében azonban nyomatékkal rádöbbenünk a költészetnek a mindennapi élet nyűgétől való felszabadító természetére és erejére is: átlírizálva szakrális rangra emeli a mindennapokat, s valóban katarziszt ad, megtiszító kegyelemben részesít. Ugyanakkor a jegyzetekkel a költő folyamatosan emlékezteti az olvasót, hogy a költészeti szépség sokféle élményből épül, pajzánságból, iszonyatból, rettenetből, félelemből, s ezek disszonciáját oldja harmóniába a vers. És persze a háttérrajzok érdekességeket, ismereteket is közölnek, a vers és jegyzet/történet ritmusa pedig elősegíti a verseskönyv olvashatóságát, befogadhatóságát. Néhol pedig – ez már szándéktalan – a történet elrejti a verses megnyilatkozás kidolgozatlanságát, mint Az Inka operalibrettónál, ahol a prózai szöveg eluralkodik, noha a félvér Inka Garcilaso és családjainak története operai nagyjelenetsorra kívánkozik.

Azzal, hogy Ferenczes István magára öltötte Zazpi szerepét, egyúttal eltávolította a kézenfekvő “erdélyi magyar” költőét, s ez utóbbinak a szerepben kínálkozó kötelezettségét is. A mandátum nélküli költőszerepet választotta tehát, s még ennél is továbbment, azt írja ugyanis, (ön)lefokozó módon az előszóban Zazpiról, hogy “nem szuverén költészet az övé, inkább valamiféle bűbáj lengi át ezt a versvilágot.” Azaz, sem a kánonképző ítészek elvárásainak, sem pedig a “társadalmi megrendelésnek” nem akar megfelelni, s hozzáteszi, miről is szólnak a baszk alteregó versei: “Az örökös hiányról, a mérhetetlen sóvárgásról, az élet hiábavalóságáról. Végül is az elmúlásról – a szerelem sivatagáról, vágyakozásról, honvágyról és hazavesztésről, a lehetetlenről, születésről-halálról. Úgy, hogy akár a kortársunk is lehetne.” A költészet természete szerint tehát bármiről szólhat a vers, és úgy, ahogy a költőnek – érzékenysége, verstapasztalata, és a kor kommunikációs környezetének eredményeit beépítve – éppen kedve szottyan.

Valóban “bűbáj lengi át ezt a versvilágot” és elemi létbizalom. Ez a föltétlen létbizalom csak legvégül rendül meg, igaz, akkor meghasonlik a hős, a fehér ember civilizációjába vetett összes bizalmát vesztvén egyszerre ad föl mindent. De addig bűbáj és derű – mert a fájdalmat is, a kudarcot is költészetté írja. Zazpi “reneszánsz”, vagy még inkább manipulációmentes, zabolázatlan, szuverén teremtmény, s mint ilyen, némiképp deviáns. Érzelmei és világhoz való viszonyulásai ezért roppant széles skálán mozognak: dühöng, szitkozódik, átkozódik, gyönyörködik, helytelenkedik, bolondozik, siránkozik, kétségbe esik, megrendül, és persze, nem idegen tőle a szakrális áhítat sem.

Zazpi válaszol a világnak, mégpedig a versformák pazarul gazdag regiszterén. Madrigál, gázel, rubái, quintilla, seguidilla, szerenád, soledad, cantiga, glosa~glossza, eposztöredék, gallego népköltés, kecsua dal, románc, siralmas ének, ária és opera, félszonett és mester-félszonett, verses fabula, limerick, copla, cantar – ezek a kötet főbb, többségükben spanyolos versformái, s amit Zazpi–Ferenczes tesz, nem más, mint hogy a jellegzetes spanyol(os) költészeti formákat honosítja a magyar költészeti hagyományba. A műfaji fölsorolásból kitetszik, hogy Ferenczes István az akadémikusan kötöttek mellett (szonett) szívesen használja a költői habitusához közelebb álló, érzelemgazdag, zeneileg, ritmikailag erősen intonált (a dal~cantar különféle változatai), ugyanakkor verstanilag nagyobb szabadságot adó versformákat (románc, verses fabula), illetve fordul a folklórhoz (andalúz és inka népdal).

Az egyik legjellegzetesebbnek ismert spanyol versforma a románc. Európában főként García Lorca révén híresült el ez a dramatikus, epikus-lírikus jellegű, általában strófatagolás nélküli, erősen átlírizált költemény. A románc zeneiségét jelzi, hogy a Lorca-románcok is annak köszönhették népszerűségüket hazájukban, hogy rendszerint gitárkísérettel, énekelve adták elő (ahogy például a madrigálokat, coplákat, seguidillákat is). Ferenczes románcai, az Inka románcok ciklus a kötet egyik szép megvalósulása: könnyed, zeneileg lírizált felezőnyolcasokban szólalnak meg tragikus és víg balladák. Az árnyék románca egy meggyalázott indiánlány kétségbeesett oltalomkeresése: “Árván maradt, vagy eladták, / kamaszlányként már elaggott, / hegy méhéből, hó-homályból, / úgy szállt alá, mint az alkony, / riadt őzgidaként nézett, / gyertyafény-szeme világolt, / étlen, szomjan várt valakit, / ki majd ráborít egy sátort, / kimosdatja rózsalúgban / a rivaldák szennyeséből, / inka bánat, tébolyulás, / koldus utcák mély sebétől… / Reszketett vörösréz teste, / egy szál poncsó volt csak rajta, / ágyéka riadt madárka, / a lator szél kitakarta. // Légy az apám, légy a bátyám, / végy magadhoz öreg gringó, […] Jézus lábánál Magdolna, / ha kell kurvád, ha kell szolgád / leszek az utolsó óra.” – nem a költői képek tobzódása, hanem a képek visszafogott kezelése, az érzelmi intonál magas foka és az erőteljes személyesség adja a vers drámai erejét. Megrajzolódik a szociológiai és kulturális háttér is, ahol a fájdalmas, vérlázító dráma megtörténik, de a történetben rejlő teatralitás visszafogásával, a nyelvi eszközök finomságával éri el a kimerevített drámaiság hatását. A részeg románca a dalszerűség könnyed eleganciájával, az ismétlésekkel, a színszimbolikával teremt borzongatóan ironikus aurát a gyarmatok páriái köré – legyenek gringók, vagy bennszülöttek: “Ősz volt, tele mélabúval, / árva férfi ült magában, / szédítette magát rummal / a kihalt pincekocsmában. / Éjfélt üt a toronyóra, / jöjjön még egy rum a rumra, / könnyebb lehullni a porba: / jöjjön még egy rum a rumra. […] Nádszálkarcsú indiánlány / vérvörös selyemruhában, / táncol a szenyór asztalán, / sárga virág leng hajában.” A kurtizán románcában a 4+1 belső tagolású strófa refrénismétlése nyomatékosítja a történet tragikumát: “Egy tartomány imádta, / csodálta, lábánál hódolt, / most szamár vonta kordén, / csürhe közt viszi a cohors, / viszi a cohors.” Az inka apáca románca, a meggyalázott lány megtébolyodása és halálba menekülése szintén remeklés: “Jégezüstben zúg a folyó, / itt megtöri, túl lerakja. / Lázban holdkórol a partján / szegény Dolores Hualpa. […] Üvegsikoly az éneke, / sír, zokogva áriázik, / bolyong erdő-folyó között, / nem tudja, hogy ég vagy fázik” – a szépség és az iszonyat ellenétes képei adják a ballada feszültségét. A románc különlegessége itt is a szociológiai háttérből ered: a klasszikus balladákkal ellentétben az indián lány nem léháskodott, nem hűtlenkedett – brutálisan megerőszakolták, szakrális gyalázatot követtek el rajta: “pisztráng-combom széjjeltépte, / mellbimbómat vérig marta, / tomporomba keselyűként / belevágott éles karma.”

A jellegzetes gallego-portugál versforma, a népi eredetű glosa vagy glossza a románcnál kevésbé terjedt el a kontinensen. A glosa élén egy mottó áll, amelyet mint tételmondatot fejt ki a vers, a mottó pedig variatívan, refrénszerűen ismétlődik. A Glosa de mote gáláns udvarlóvers egy Cervantes-motívummal játszik (“Hogy mennyi rossz van mennyi jóban”), a Glossza címűben pedig József Attila intertextusokkal saját identitásának megrendülését, egzisztenciális elbizonytalanodását beszéli el (“Sokasodik nyílt sebem, / címeremben vasbilincs, / se apám, se anyám nincs…”). Általában szívesen alkalmazza a könnyed zeneiséggel párosuló ismétléseket, refrénismétléseket Ferenczes, melyre kitűnő lehetőséget kínálnak a különféle dalformák, cantigák, mint a lánycsúfoló A zarándoklány, vagy az áhítatos Egy virágszálról szerelmi vallomás. Máskor a cantiga refrénismétlése a szidalmazást, becsmérlést nyomatékosítja, mint a Cantiga de escárnióban, melyet “Egy gyarmatügyi miniszterre” írt: “Kipirulsz és hablatyolsz / Kotyogó szemű bitang / Cvikkered le-föl lötyög / Európa majma vagy / Akár egy bájgúnár / Illegeted magad / Lököd a híg dumát”, ismét máskor az ismétlés a szakrális áhítat, Szűz Mária magasztalásának az eszköze: “Ékes virágszál, szép amarylla, / Isten kertjében csalogánytrilla” – s ennek varatív ismétlése a vers zárásában: “ékes virágszál, csalogánytilla, / Isten kertjében szép amarylla” (Cantigas de loor – Bölcs Alfonz imakönyvének átköltése). A Levél Córdobába tercett  viszont könnyed rímeivel sodor magával: “Szemednek a foglya / Vagyok földig ronda / Ó donnám Madonna”, a Börtönszerenád groteszk szépsége ismét az ellentétekre épül: a szerelmi vallomás és a börtönpanasz ötvözése babitsi mívességgel: “Szél süvít a rács között / ködös hajnaltájon, / csak a vasbilincs zörög: / küldi szerenádom, / vonszolódik tefeléd, / orra bukik, földbe ég / áldásom s az átkom.”

A Zazpi kötetegész dinamikus ritmusát nemcsak a versformák változatossága, de a brilliáns nyelvi regiszterek meghökkentő váltásai is teszik. Szent és profán, csúfoló és magasztaló, szakrális és vulgáris, szeszélyesen látszik váltakozni a kötetben, jóllehet emberi természetünk természetes ritmusának leképezései. A kötet két szélsőséges ciklusa a bordélyházi Vulgarden limerick ciklus és az Amor mistica című latin mise. Az előbbi inspirálója, Zazpi jegyzete szerint, régi nagy szerelme, aki éppen örömtanyát működtet, amikor szegény Zazpinak bujkálnia kell a törvény elől. Itt talál menedéket, “pornográf” limerickeket pedig a cég népszerűsítéséért kell – fizetség fejében – írnia. Hogy pornográf-e, persze, ízlés kérdése, mindenesetre vérbő, szókimondó, sziporkázó, frenetikus humora inkább Villon szabadszájúságával rokon, semmint a mi korunk közönségességével, ám a ciklus legjobb darabjai sejtelmesek, enigmatikusak. Mint ez: “Lusta volt, sohasem mosdott harmaton, / tudta, hogy bevetik, nem marad parlagon. / Sokan imádták őt / a nagy befektetők, / hát befektetett ő is, sok-sok pamlagon.”, vagy ez: “Mint a tépett pókláb, rángott a balfara, / dühöngve tekerte a kolbászt Barbara, / de ha korán löttyedt / az ormány, s lepüffedt, / jólevét kiköpte, s véresre harapta.”

Aztán az élet törvénye vagy a sors szeszélye szerint Zazpi a bordélyházból szövevényes módon egy szerzetesházba sodródik, belép a ferencesek harmadik rendjébe mint laikus testvér, s mint írástudó, szent versekkel hálálja meg a vendéglátást. Az Amor mistica a Vulgarden tökéletes ellentéte, de nincs ebben semmi deszakralizáció, ugyanis nem a bordélyház felől tekint a katolicizmusra, hanem mert a közösségben megtalálta lelki békéjét, személyes áhítatát fogalmazza verssé. A ciklus a latin misék szertartásrendjét követi, kollázsszerűen kapcsolódnak egymáshoz a különböző formában írt versek, melyek – úgy sejtem – teljességgel megfelelnek a katolikus liturgia és az egyház szakrális rendjének. Felteszem, hogy ebben a formában az egyház éppúgy kanonizálhatná az Amor misticát, ahogy például Sík Sándor himnuszait kanonizálta. Az Ave, a Stabat mater himnuszok Szűz Mária magasztalásai hálatelt szívvel, a Rex tremende az égi király ítélőszéke előtt álló megrendült lélek vallomása, s egyszerre létbölcseleti költemény: “Hatalmas voltod előtt / az ember oly parány, / Istenem, mint lehet / elbírni ily arányt, / viselni a semmihez / sem mérhető magányt.” A kitárulkozó önvizsgálat a gyönyörű Dies irae tercettjeiban a gyarlóság megvallása után az egyetemes kegyelem hitében és reményében nyer irgalmat: “Én Jézusom, tégy mérlegre, / formálj át a te képedre, / reád vagyok kiéhezve, // tudom, értem is szenvedtél / Golgotádon, a keresztnél / talán én voltam a segéd, // ott lettem először gyáva, / láttam, mint hal meg az árva / a világnak váltságára.” És persze, nem meglepő, hogy a záró ima, a Vesperas intertextusai a magyar szakrális folklórból ismert archaikus népi imákat idézik: “Istenem, ki mögöttem állsz, / adj jó álmot, szép kis halált, / úgy nyugodjam az ágyamban, / mint a Fiad a jászolban, / ne kísértsen meg az ördög, / őrangyalod fejem fölött” –, hiszen magyar költő írta ezeket a verseket, természetes, hogy saját – nemzeti – költészeti élménykörét mozgósítja megszólalásaiban. És azért sem meglepő, mert az ezeréves katolikus istenkép és kultúrkör alaprétegei föltétlenül azonosak, tehát úgy nemzeti, hogy egyszerre egyetemes, illetve úgy egyetemes, hogy egyúttal nemzeti is.

A nemzeti–egyetemes megfelelések a keresztény kultúrkörön túl is számos ponton megmutatkoznak. Például a népköltészetben. A spanyol népdalok alapos ismerete nélkül nem tudom eldönteni, hogy Ferenczes–Zazpi soledadjai, andalúz népdalai és a magyar népdalok meglepő hasonlóságának az-e az oka, hogy Ferenczes az átköltés során a mi fülünkhöz igazította az andalúz kesergőt, vagy valóban mélyáramlati a rokonság, mint a Néhány soledadban: “Forró szelek fújnak délről, / kiszárad a mandula, / viszik el a legényeket, / a szeretőm regruta.”, vagy a gallego népdalokban: “Galiciát járom / járom a nagy erdőt / Galiciát járom / kerülöm a mezőt // Nyomomban a zsandár / zörgeti a láncot / sarkamon a zsandár / erdő-mező lángol // Veres az ég alja / ott vár a szeretőm / veres az ég arra / ott lesz a temetőm”. Mindenesetre több versnél is gyanakodhatunk, hogy a költő játszik a verssel, a nyelvvel, velünk, és a “kultúrák interferenciáival”, mint a Madrigálban (“A Sierrákon túl / Él egy csalogány / Micsoda madár / Jaj micsoda lány”), vagy Zazpit a Titicaca tó nádszigetein lakó indiánok látványa ihlette, Ady-intertextusos Kompországban (“Kompország ez, sárból, nádból tákolt haza”).

Nincs mód a kötet minden formai gazdagságát, remeklését elősorolni – szólni kellene az Omár Khajjámnak ajánlott Tíz rubái egy mór leányról ciklusról, a Roland vitézségét elmesélő Eposztöredékről, a Kecsua dalokról, a könnyed, ezópuszi verses tanítómesékről, a Fabula rasarról, és külön szólni Ferenczes–Zazpi “félszonett”-fordításairól. Ez utóbbiak ismét játékok is, játékok a mesterséggel, merész virtuozitással, ugyanis a tizennégy soros Lope de Vega-, Vega Carpio-, Sor Juana-, Cervantes-, Góngora- és Petrarca-szonetteket hétsoros (4+3 soros) “félszonett”-re fordította a költő. A “félszonett”-et talán Kányádi Sándor szabadalmaztatta, de ha Ferenczes–Zazpi műfajújító indoklása emlékeztet is Kányádi érvelésére (“amit el lehet mondani tizennégy sorban, az kimondható egy oktávval és egy tercinával is”), kötetének saját jegyzésű félszonettjei, a Gozorú című, a gázel és a szonett ötvözésével írott mesterszonettje, s különösen a Télikék ciklus őszikéi az elégikus létbölcseleti költészet pompázatos darabjai: “Az Andokban meghal a Nap. / Betöltöttem a hatvanat. / Kolindál ortodox halál. / Borban a könny lefelé száll. // Túl sokat mértél istenem. / Öledba hajtanám fejem. / Töredék minden. Tél velem.”

 

Nem kétséges, hogy a Zazpi című kötet Ferenczes István költői életművének koronája. Szívesebben olvastam elő-előforduló rímdöccenői, filológiai nagyvonalúsága ellenére is, mint a szabályos, formailag tökéletes, ámde fölöttébb unalmas opusokat. Csak remélni tudom, hogy javított kiadásban – és szerencsésebb kötetcímmel –, bibliofil formátumban elnyeri az értő olvasók figyelmét is. Méltán.

Kortárs Kiadó, 2010

Hite, 2012/6. 

A bejegyzés trackback címe:

https://pecsigy.blog.hu/api/trackback/id/tr5911706401

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása