Populáris vagy magas irodalom-e a detektívtörténet? Mármint magas szépirodalom-e, és ha igen, mitől az? Ha a műfajt megteremtő E. A. Poe, vagy Nat Roid (Tandori) detektívtörténetei igen, akkor Hász Róberté?
Hász írt történelmi regényt a honfoglalás kori magyar történelemről (A künde), a délszláv háborúról (Végvár), negatív utópiát a migrációról (Ígéretföld), szerelmes történetet (Júliával az út), művelődéstörténeti-utazási regényt Sajnovicsról (A Vénusz vonulása). Mindegyik regénye komoly-komor kérdéseket vetett föl (a kisebbség megmaradása, a magyarság esélyei, a háború pusztításai), mindegyik a hagyományos történetmesélést újította föl, és mindegyik bejátszott a posztmodern regénypoétikából is egy s mást. Regényei sikeresek voltak francia és német nyelvterületen, szerényebb hazai recepciója ellenére az A künde itthon is.
És most előttünk két szabályos detektívtörténet, a Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja (2017) és a Fábián Marcell és a táncoló halál (2019). Rövid kitérő a magas irodalomból vagy műfajváltás? Kárhoztatható-e az exportképes író, ha könnyedebb műfajra vált? Kárhoztatható-e, ha fontosnak tartja, hogy regényei szélesebb körben is olvashatók legyenek? Hol csap át a vonzó, könnyen olvasható a populárisba? Vagy a populáris valami súlyosabba?
Mit várunk egy detektívtörténettől? Legyen titokzatos haláleset, legyen a nyomozás izgalmas, rejtélyes, meghökkentő, legyenek tévútra vezető labirintusok, legyenek ártatlan gyanúsítottak, és persze, legyen egy zseniális detektív, aki a legeslegutolsó lapokon fejti csak meg, hogy ki a gyilkos. Hász Róbert ravasz író, történetei hibátlanul megszerkesztettek, illeszkednek a hagyományos detektívtörténetek logikájába és műfajába. Fábián Marcell tökéletes detektív, logika vezérelte okos, pedáns, következetes, és még humánus is. Legalább fél tucat gyanús öngyilkosság, gyilkosság mindkét könyvben, arányosan elosztva, s az utolsó oldalakra is jut meglepetés-áldozat.
Ez eddig bárhol bármikor történhetne, Hász detektívtörténetei attól vonzóak, hogy a nyomozást az ezerkilencszázas évek legelejére, az Osztrák-Magyar Monarchia dél-bácskai kisvárosába, Zomborba helyezi. Zombor Bács-Bodrog vármegye székhelye, igazi békebeli világ, bár a gazdasági eresztékei már recsegnek, elindul a kényszerű kivándorlás Amerikába, a világháborúnak még semmi előszele. Soknemzetiségű város, megye, együtt élnek németek (svábok), szerbek, bunyevácok, sokácok, magyarok, horvátok, zsidók – anélkül, hogy ennek píszi jelentőségére figyelmeztetne az író. A három helyi rendőr is multikulti (magyar, német és szerb), úriemberek, magázzák egymást, ahogy a házastársak is. A középosztály, a helyi intelligencia éli a maga kedélyes, kissé krúdysan, mikszáthosan ráérős vidékies életét. Telegram már működik, de villany még nincs, a detektívek siettükben leintik a lovaskocsit, esetleg lóhátra pattannak. Remek zombori életképek a városról, a város környéki tanyákról, mesterekről, álmodozó cselédlányokról, tenyérbe mászó újságírókról, vehemens macsós meg kis női praktikákról, szenvedélyes szerelmekről, ravaszkodásokról, titkos ügynökökről, anarchistákról, lánykereskedelemről. Békebeli gyilkosságok, még nincs jelen az öncélú, zsigeri brutalitás. A motivációk szokásosak: féltékenység, kapzsiság, személyes bosszú, elégtétel a családon belüli erőszakért. Utóbbiból több is – rossz házasság, megalázó sors (és nem túltolt feminizmus). Ezért mondhatja a detektív a helyi ügyésznek, Gozsdu Eleknek, hogy „Akárhonnan nézzük, ügyész úr, ebben a történetben még a bűnösök is áldozatok.”
A szövevényesre szerkesztett, több nyomozati szálon futó regénynek nemcsak főszereplője a fiatal ambiciózus detektív, Fábián Marcell, de mindent az ő szemével látunk, a nyomozás sikerrel meg kudarccal váltakozó szakaszait éppúgy („A köd sem oszlik föl hirtelen. Ha szél támad, először gomolyogni kezd, néhol megritkul, máshol összesűrűsödik, egy pillanatra feltárja, amit eltakar. majd újra elrejti.”), ahogy a várost a maga titkokkal terhes zsibongásával. Ha nem is nyomozótársa, de legfőbb bizalmasa a felesége, Amália. Kapcsolatuk némiképp Murdoch nyomozóra és doktorkisasszonyára emlékeztet – tapintatos, figyelmes stb. Fábián Marcell másban is a torontói detektív rokona – Murdoch keresztet vet, ha halottat szemléz, s ha fizikai erejét kénytelen használni, azt is olyan keresztényi módon teszi. Fábián Marcell is hívő, lelencgyerek volt, apácák nevelték, papnak szánták. Rendőr lett, hiszi, hogy neki is az a hivatása, hogy mások bűneit előhozza a fényre. A plébános kérdésére azonban – „Amit a hívek nekem a gyóntatószékben elmondanak, maguktól teszik, cserébe föloldozást nyernek. Tőled kapnak-e feloldozást a vétkeikért?” – Fábián Marcellnek nincs válasza, csak a megoldandó feladatra gondol. Ám ami rokonszenvesen megkülönbözteti őt, az éppen folyamatos belső vívódása, személyes szorongása az olyan egyetemes emberi kérdésről, mint hogy ki vagyok én (a …tizenhárom napjában), vagy hogy szabad-e feszegetni a saját határainkat a következmények vállalásának a felelőssége nélkül (a …táncoló halálban).
Részben ezekkel a lelki, egzisztenciális dilemmákkal emeli el Hász a Fábián Marcell-történeteket a hagyományos detektívregényektől. És azzal, hogy a klasszikus gyilkos-áldozat-rendőr hármasának fő sztorija ürügyén megrajzolja a Monarchia utolsó éveinek széles társadalom- és városképét, meg persze szeretett iskolavárosának, Zombornak a mindennapjait.
Országút, 2020/5.
