Lövétei korábban volt zöld, mint a Greenpeace-aktivisták, de persze nem Lövétei fedezte föl, hogy valami nincs rendjén a civilizációval. Hogy ki kellene vonulni valamiféle falucsöndje Árkádiába, idáig Horatiustól meg Vergiliustól kezdve sokan eljutottak, költők (és még az egyszerű nép is), de hogy ez a kivonulás ma már nem tud nem modorosság, póz lenni, azt – hogy úgy mondjam – Lövétei fedezte föl, s írja körül zöld meg sivatag verseiben.
Kérdés, hogy ki lehet-e egyáltalán vonulni a civilizációból, s főként, hogy van-e hová kivonulni. Létezik-e az a táj, az a táj-ember (nyáját legeltető pásztor), az az idea, amelyet a líra vagy kétezer éve mindegyre megénekel? „Ó, falu csöndje! Mikor térek haza újra? Mikor lesz / szabad könyvek közt, vagy szunnyadva, henyélve, / boldogan, otthon, az élet gondjait felednem?” sóhajtja Horatius a Miféle harag kötet nyitóversének mottójában, latinul, és Bede Anna fordításában magyarul. Groteszk mottó, ugyan ki érti a latint, s ki olvas latin (másutt görög: Bión, Moszkhosz) klasszikusokat? Nem vitás, provokáció, koridegen a latin mottó, koridegen a versek műfaja is, az ecloga. Lövétei a mottóval rátükrözi az európai kultúra korai fénykorára a 21. századi életérzést, és beleerőlteti mondandóját az idill, a bukolika versformájába.
Lövétei a kivonulást nem a Miféle harag kötetével kezdte, 2011-ben Zöld című könyvében már megjelent az a tizenkét eclogája, amely e mostani kötetének az első ciklusát képezi. A Miféle harag másik ciklusa, a Sivatag tizenkét új verse pedig diametriális ellentéte, fanyar palinódiája, visszavonása az önmagában is groteszk Zöld ciklusnak. A Zöld ciklus első öt eclogája viszont már korábban, a 2009-es Árkádia-féle című válogatott kötetében is megjelent. A költő tehát láthatóan folyamatosan továbbírja, bővíti a zöld témát, csakhogy ez a továbbírás egyre keserűbb, kiábrándultabb, rezignáltabb tónusra vált, odáig, hogy a Miféle harag kötet záró verse (Csillag-bár. Haláltánc-féle) a fásultság, kiürültség fatális kocsmai haláltáncába torkollik: „úgyse érti senki se / minek jöttem én ide / sziklaország fenyvesek / úgyse érti senki meg /…/ gyere komám otthonom / ember voltál leszarom /…/ minek ide nagymise / úgyse érti senki se”. A Sivatag – a legújabb versek – disszonanciáját a klasszikus-poétikus (Horatius, Iuvenalis, Shakespeare, Babits) mottók elkomorulása és a cinikus kiszólások mellett a profán, karcos, alkalmasint durva nyelvhasználat is fölerősíti: fonák, recseg-ropog a mai költő Árkádiája.
’Árkádia’ nemcsak az antik bukolikát hívja versbe, de Lövétei kedves költőjét, Arany Jánost is – az unott, fáradt tónusú Sivatag-versek cikluscíme is az Arany-mottóból értelmeződik („Kimerült, fáradt, egykedvű, sivatag.”), de már az Árkádia-féle kötet címe is aranyi volt, benne az „Árkádia-féle” Lövétei-vers Arany-átirat, újraírás, a kései, melankolikus, finoman önironikus Arany borongós modorában. (Arany Jánosnak, a magyar nyelv legnagyobb mesterének éppen egy tucat „kisebb” költeményéhez fűzött személyes megjegyzései, remek esszéi rendesen megbolygatták az Arany redivivust [2009]).
Ki lehet-e vonulni, van-e (zöld) hová kivonulni? „Jól kitalálták pár ezer éve a mítoszi zöldben, / hogy mohaágyon aludjon a pásztor, míg a kövér nyáj / árnyékban hever” – véli a Költő, ám a Pásztor tromfol: „Kötve hiszem, hogy a kecskeszagú lájf ennyire fontos lenne”, „Nézd, én úgy tudtam, hogy az isteni rendre vigyázok, s most mi az ábra?! / Ennyi fölösleges isten a földön még soha nem volt, / máma a nárciszt, holnap a mosdótálat imádjuk, / holnapután újabb istent keresünk…” Az unatkozó Költő ma már csupán élményt, ihletet „vadászik” a hegyekben, de a Pásztor sem allegorikus árkádiai filozófus. Jóllehet mindketten igyekeznek szerephez illően természetesen viselkedni, ám minél inkább igyekeznek, annál manírosabb a szerep, mesterkéltebb, művibb a dialógus – kvázi Költő és kvázi Pásztor ők, egyikük szerepe sem valóságos szerep, szerepük csak a szerep emlékezete, eljátszása, a vers pedig fonák erőfeszítés az eredet visszatalálásához. S éppen az igyekezet teszi a maga nyelvi, poétikai játékával borzongatóan és kisszerűen groteszkké az ecloga hőseit: hexameterben, antik metrumban banális közhelyeket mantráznak a jelen kiüresedéséről, Árkádia égető hiányáról.
A legújabb, a Sivatag ciklus verseinek fanyarságához képest a Zöld ciklus derűs harmóniának tetszik. A Sivatag visszaéneklés, a bármely idealizmus visszaéneklése: a táj korunk civilizációs ahumánus tája, ahonnan már nemcsak az isten(ek) meg a költészet szívódott föl, de eltűnik maga az ember is. Itt már nagyon távoli az argoszi szerep emlékezete:
„PÁSZTOR: Errefelé egy szimpla »Dögölj meg!« is isteni szózat… / Persze, megint tele vagy csupa breaking news-os izével! / Most mi a headline? csak nem a párizsi klímaegyezmény?
KÖLTŐ: Ötszáz kecske között én is tudnék geci lenni… / Nem huhogok, de ha egyszer ráfázunk az egészre, / akkor majd te se fogsz ilyen ocsmányul vigyorogni…”
Az eldurvuló, közönségessé, banálissá silányuló dialógussorozatban a vezércikk, a politikus, a laptop, végül a kocsmaasztal foglalja el a Pásztor szerepét, az antik eclogák karcos, bántóan közönséges, vicsorgó ellen-eclogákba fordulnak át (Klíma-ecloga, „Ökovécé”-ecloga, Röpce-ecloga). Az egyre inkább a vörösmartys „nincsen remény” felé tartó versek dühét, az ember riasztó kiüresedése, sivársága miatt a Költő haragját azonban mégiscsak a mottóban megidézett klasszikusok rezignált sorai, a kétezer éves hagyomány ügyeli – meghagyva és megerősítve egy hajszálnyi, de csak egy hajszálnyi idealizmust, ami nélkül élni ma sem lehet.
Zavarba hoznak a Babitson, Kosztolányin, Radnótin, Dsida Jenőn, meg persze Arany Jánoson iskolázott, a mesterséget kiválóan ismerő Lövétei sivatagos eclogái – ezekben a poétikusság, költőiség és az öncélú dezillúzionizmus arányos játéka mintha az utóbbi felé elbillenne. De ha aggódom, csak a költő végzetet hívó keserűsége miatt aggódom, mert Lövéteit a legjobb darabjai minősítik (például az árkádiásak, meg a zöldek).
Előretolt Helyőrség – Íróakadémia, 2019
Országút, 2020/6.
