Nemigen volt (szakmai és közönség-)sikeresebb prózaírói pályaindulás az elmúlt évtizedben a Kötter Tamásénál.
A yuppie világot irodalmilag Térey János kicsit megbirizgálta, holott nagyon is érdekelt volna minket, olvasókat annak a szemünk előtt hirtelen fölgazdagodott szűk rétegnek az életmódja, szemlélete, világérzése, amiről, kispénzűek, legföljebb a szappanoperákból meg a tényfeltáró sajtóból képzeleghettünk ezt-azt. Kötter hirtelen elkezdett nyílegyenesen, realisztikusan írni és beszélni ennek a világnak a kis titkairól, és, ha nem is mindent, de számos elismerést vitt. A kritikák fölfedezték írásaiban a Breat Easton Ellis-, Michel Houellebecq-, Raymond Carver-, Hemingway-vonalat –, az író maga Fejes Endrét is a mesterei közé sorolja.
Nem a belterjes íróiskolák kötelező köreit kijárva lépett színre, egyszer csak a partvonalon túlról hirtelen berobbant. Kötter, a „magyar B. E. Ellis” – fenegyerek volna? Vidéki születésű, egzisztenciálisan is sikeres, vállalkozó, ügyvéd, jól szituált. Meglepőek személyes megnyilatkozásai is. Konszolidált, mértéktartó, nem sopánkodik, nem panaszkodik, józan és fegyelmezett, nem alkoholista, nem deklasszált, nem kihívó, nem provokatív.
A yuppie-kötetek (Rablóhalak, Dögkeselyűk) után legutóbb hatalmas svédcsavarral, és jókora bátorsággal II. világháborús frontnovellákkal jelentkezett az író – az előzmények alapján a (közönség)siker eleve kódolt (máris újranyomás). A fülszövegen Jászberényi Sándor (követem és lájkolom) ajánlójában azt írja, hogy a magyar írók nemigen írták meg a magyar hadsereg II. világháborús szereplését és a Doni katasztrófát. Reprezentatív irodalmi mű nekem sem ugrik be, de ha csak Sára Sándor dokumentumfilmjeit említem (Krónika, Pergőtűz), azok önmagukban is kitesznek néhány nagyregényt.
A Férfiak fegyverben elbeszélései a II. világháború frontvonalába viszik az olvasót, az első tíz a keleti frontra, a következő öt – a kötetkompozícióban kis töréssel – Budapest ostromához. Korábbi sikerkönyveiben Kötter azt írta meg, amit látott, az életrevaló (fehérgalléros…), nyavalygó felső tízezer meglehetősen álságos és labilis világát. Nyilvánvaló, hogy ezúttal nem mozgósíthatta személyes tapasztalatát, de az is, hogy korrektül és megbízhatóan támaszkodik személyesen felidézett emlékekre (oral historykra).
Az író katonailag nagyon fölkészült, pontosan ismeri melyik tank, gépfegyver stb. mire való, hogyan viselkedik, melyiket mikor célszerű bevetni, biztonsággal eligazodik az altisztek-tisztek hierarchiájában, bizonnyal az egyes kisebb harcászati hadműveletek is fő vonalaikban úgy történtek, ahogy az elbeszélésekben olvashatjuk. A történetek reprezentatívan sokfélék, és sokfélék hőseik: a bajtársát mentő, a bajtárását föláldozó, az elgyávuló, a rajongó, a karrierista, az érzéketlen parancsvégrehajtó, a fájdalomba beleőrülő, a tűzkeresztségét átélő, a túlélésre játszó, a lelketlen, a helyiekkel (oroszok, ukránok) érzelmileg azonosuló, vagy éppen bosszúálló katona (jobbára tiszt) a legélesebb helyzetekben. A kötet íve a gyanútlan tűzpróbától (önkéntes hadnagy első bevetésen) fokozatosan elkomorodik, s legvégül (Régi szép idők) öregurak emlékeznek hatvan évvel korábbi háborús tetteikre, a rettenetre meg vitézségükre – fanyarkás, kedélyes anekdotázással.
A Férfiak fegyverben rövidtörténetekben, szabatosan, célra tartó ökumenizmussal mesél a történelem hétköznapjairól, s benne az egyetlen (katona)embernek a háborúval való találkozásáról. Hemingway-sen (vagy B. E. Ellis-esen, vagy fejesendrésen) a történeten, a cselekményen, a párbeszéden van a hangsúly, filmszerű érzékletességgel, neorealista pontossággal jeleníti meg a legkülönbözőbb harcászati helyzeteket, emberi gesztusokat.
És mégis… A Kötter-szövegek ott billegnek, egyensúlyoznak az „igazi” irodalom, meg a nívós olvasmány között. Nemcsak a történetek, hősök bizonyos kimódoltságára, olykor teatralitására gondolok (hőskatona- és áldozat-katonaszerepek, oral historykból ismerős helyzetek Budapest ostrománál), hanem arra, hogy az irodalom minden elemében jelentéses.
Hadd idézzem egyik tájleírását: „A fehérre meszelt, szalmatetős házak, a lágy hullámokban szétterülő, színes virágokkal tarkított dombok, a falu szélén csörgedező, fákkal szegélyezett, tiszta vizű patak, a deszkákból összeeszkábált, nyikorgó vízimalom, a távolban egykedvűen forgó szélmalomvitorlák, a lassan úszó bárányfelhőktől pettyes ég igazi békebeli hangulatot árasztott. Hogy háború van, arra csak egy orosz páncélos roncsa emlékeztetett.” – igen, ez idill, nem több, a zárómondattal együtt sem. De az irodalom (vagy mifene) észlelhetetlenül becsempész valami apróságot, amitől lelepleződik az ál-idill, mert hát a zsigerekben letagadhatatlan ott a gyomorrángató (magas)feszültség akkor is, ha a táj szemlélőjét egy pillanatra megérinti az idill vágya vagy illúziója. Egy másik elbeszélésben a hősszerepre vágyó türelmetlen tiszt társai vitája közben „így okoskodott magában: »A sors kegyes volt, és megsegített. Itt a lehetőség, hogy véghezvigyem, amire mindig is vágytam.« Eszébe sem volt megvárni, amíg más aratja le a dicsőséget.” – a fegyelmezett, szabatos történetekbe be-becsúsznak efféle nem is annyira mindentudó narrátori eligazítások, mint inkább iskolás megoldások.
A Férfiak fegyverben korrekt, kimérten arányos elbeszélés-füzér, de hiányzik valami ezekből a frontnovellákból. Zsögödi Nagy Imre festő egyik pályatársa sikeres kiállítását látva azt dünnyögte, hogy jó, jó, de hiányzik belőle a megszenvedettség. Az írónak lehetnek suta mondatai, megoldásai, de a legtárgyszerűbb, legszabatosabb leírásban, történetmesélésben is éreznie kell az olvasónak a személyes meggyőződöttségét (a megszenvedettséget.)
Akkor hát ne olvassuk a Férfiak fegyverbent? – De igen, örülnék, ha minél több figyelmes olvasója lenne Kötter Tamás frontnovelláinak; talán a történelmi múltunk iránt eleddig érzéketlen olvasókat éppen ezek az elbeszélések fogják megszólítani.
(Kalligram, 2020)
Országút, 2020/7.
