Lukasenka elnök slendrián járványkezelési tanácsától híresült el mostanság Belorusszia: a koronavírus ellen igyanak több vodkát, mondá. A vodkaivás jótékony hatása mélyen gyökerezik a keleti-szláv hagyományban. A csernobili atomkatasztrófa likvidátorainak, meg a terület rehabilitálóinak is azt tanácsolták – ha már semmilyen, de semmilyen védőruha nem nincs, és minden, de minden százszorosan-ezerszeresen sugárfertőzött –, igyanak vodkát, amennyit csak bírnak. Hogy miért is kell annyi vodkát inni, vagy akármilyen alkoholos izét, nem tudták. Pincétől a padlásig csak azt tudták: a Szovjetunió tökéletes, az atomerőmű hibátlan, a technikába vetett hit abszolút, a szovjet ember pedig vodkát iszik és meghal a hazáért.
Szvetlana Alekszijevics egy három évtizede létező ország, Belorusszia (Fehéroroszország) sikeres, nemzetközileg elismert írója. Könyveit vagy félszáz nyelvre lefordították, 2015-ben Nobel-díjra érdemesítették. De miféle siker, ha (Az utópia hangjai könyvciklus) annyi keserűséget, fájdalmat, erőszakot, emberhez méltatlan sorsot tár föl a Szovjetunió eltitkolt múltjából, félmúltjából (nők a II. világháborúban, afgán háború), hogy az olvasó már-már arra gondol, talán jobb volna nem tudni ennyi rettenetről.
Feszengve nézem a HBO csatorna nagysikerű – részben Sz. A. kutatásaira támaszkodó – Csernobil-filmsorozatát. Okos, körültekintő, mértéktartó, profi, korrekt, hiteles. Főleg a felsővezetés (reaktor, ország, KGB) működési mechanizmusát nyomozza, de megjelenik a „nép” is, éppen csak a szovjet lélek marad el. Mire gondolok? A fölrobbant reaktor tetejéről el kell takarítani a sugárzó grafittörmeléket. A japán robotok csődöt mondanak. A szovjet emberrobot, a katona kerül bevetésre. A HBO-filmben a parancsnok határozott parancsokat oszt, a katonák fegyelmezetten vonulnak, és lapátolják az atomot. De készült egy ukrán játékfilm is, a Csernobili pillangó, afféle csernobili Titanic: szerelem, remény, őrület és halál az apokalipszisben. Itt a parancsnok összekacsint a katonákkal: a japcsi robot nem bírta, a szovjet katona megmenti a hazát! Szorongó, néma arcok. Majd: aki önként vállalja, hogy lapátol, hazamehet, aki háromszor kimegy a tetőre, leszerel – ujjongás! A tiszt arcán alig észlelhető rándulás: aki háromszor lapátol, meghal. Nem is meghal, iszonyatos fájdalommal szétrohad elevenen. És betont öntenek a cinkkoporsójára, hogy ne „világítson”. A szovjet embernek a vészhelyzet az igazi eleme, a hős pillanat, amikor meg kell menteni a hazát. Háborúra és áldozatra lett beprogramozva, ezért csakis önként, és csakis lelkesen küldhetők a félig gyerek katonák a legerősebb radiokatív sugárzásba.
Szvetlana Alekszijevics húsz évig írta könyvét „minden idők legnagyobb atomerőmű-katasztrófájáról”. Gyűjtötte a személyes emlékeket. Sokféle embert hallgatott, zónába visszaszökő parasztot, likvidátor feleséget, özvegyet, pilótát, katonát, rendőrt, tanárt, tudóst, párttitkárt, kommunistát, ellenzékit, haldokló gyereket. Az oral historykat nem szakítják meg az író kérdései, kommentjei. Nem kérdez, nem kommentál, hallgat és figyel. Ebből a sokféle monológból – és a három fejezetet záró kórusokból – képződik meg a zaklatott és felzaklató szovjet-fehérorosz nagyregény. Nagyregény, mint a Tolsztojé.
- április 26-án fölrobban az ukrajnai Pripjatyban az atomerőmű négyes blokkja. A méhek napokig nem repülnek ki, a kukacok mélyre ássák magukat a földbe, csak a szovjet embernek nem működik az önvédelmi reflexe. A legszűkebb körzet lakóit kitelepítik ugyan, de május 1-én felvonulnak, mert nem történhet meg, hogy nem. A hatalom titokban tartaná, de már Amerikában is mérik a sugárzást. Gorbacsov május 4-én szólal meg először nyilvánosan. A szennyezett földet továbbra is művelik, az állatok, termények bekerülnek a kereskedelembe, mert a tervet teljesíteni kell. A nukleáris szél beteríti a közeli Belorussz SzSzK-t, a radioaktív por 60%-a Fehéroroszországban rakódik le. Az ország területének negyede ma is szennyezett, ma is kétmillióan élnek ilyen területen.
Csernobil új időszámítás: azelőtt, és azután. Egyszerre omlik össze az öröknek hitt szovjet birodalom, tűnik semmibe a kommunizmus, és a történelemben először megalakul az önálló Fehéroroszország. És belerokkan Csernobilba.
„Nem fordulhatott volna elő…” Túlélték a ’37-es nagy tisztogatást, a ’41-es népirtást, a háborút, túlélték Sztálint. Nincs ellenség, mégis háború van. „Csernobil… A háborúk háborúja. Sehol sem talál menedéket az ember. Sem a földön, sem a vízben, sem az égen.” A beteg, haldokló férj már nem ember – „fertőző radioaktiv tárgy”. Kétszázezer kényszer-abortusz, isten tudja, mennyi születési rendellenesség. A gyerekek a halálról beszélnek, és nem nevetnek. Nem érintik a füvet, a vizet, a virágokat, mert minden „világít”, szennyezett. Az irodalom nem ad választ, a filozófia sem, a könyvek sem.
„Az én diagnózisom… Érdekli? A börtön és az óvoda keveréke, ez a szocializmus. Az ember odaadta az államnak a lelkét, a lelkiismeretét, a szívét, cserébe pedig kapott élelmiszer-fejadagot.” (egy képviselő, szociális segítő). És mégis: azok a vakmerő, fanatikus robotemberek, a likvidátorok – hősök voltak, nem áldozatok. Nem a hazát mentették, hanem az életet. A miénket is. (A robbanás kis híján kiirtotta fél Európát… vagy a fél világot.)
Az író nem kérdez, nem kommentál. Hallgat és figyel. Közvetít. Médium. És mégis, megrendítő erejű sors és létértelmező eposz formálódik a magántörténetekből, monológokból. A tónus nagyon ismerős – Sára Sándor dokumentumfilmjeiből. Szvetlana Alekszijevics Csernobili imáját csak Sára filmeposzaihoz tudom mérni (Krónika; Csonka-Bereg; „Sír az út előttem…”; Magyar nők a Gulágon). Nem beszél, nem kérdez, nem értelmez: hallgat és figyel.
(Európa Könyvkiadó, fordította: Pálfalvi Lajos)
Országút, 2020/10.
