Szilágyi Domokos kései pályaszakaszának egyik legszebb, s egyúttal az életmű legtalányosabb miniatűr remeke az 1974-es Felezőidő kötet címadó verse, a mindössze 19 soros Felezőidő. A költő kivételes lírai erővel és drámaisággal ütközteti a személyes sors végességét, az Én bezártságát és a világ megválthatóságának reménytelen reményét. Azért különösen izgalmas a mű, mert a kései lírában sűrűn előforduló határ-határtalan, véges-végtelen hermeneutikai fogalompárok helyett itt egyetlen, roppant kifejező, ámde legalább annyira sejtelmes költői metaforába sűríti bele az egész-létről és a halálértelmezésről szublimált intuícióját, tapasztalatát, a felezőidőbe. S megkockáztatom, hogy ebben a versben érthetjük meg legpontosabban Szilágyi Domokos metafizikán túli metafizikai keresésének a természetét.