A semleges cím – Regénytapasztalat – nem vonzana, az alcím viszont – Korélmény, hovatartozás, nyelvváltás – annál inkább. „A kötet írásai a regényolvasói kíváncsiság, megértésre igyekvés dokumentumai. Az ezredforduló előtt és után megjelent művek kommentárjai összefoglaló észrevételeket is eredményezhetnének, a kultúra terepén lejátszódó változások, a félmúltban és a jelenben zajló folyamatok azonban óvatosságra intenek az általánosító következtetéseket illetően” (Előszó). Thomka Beáta olvasói tapasztalatai szerint lényegi változás történt az utóbbi évtizedekben a regényirodalomban. Azáltal, hogy a népmozgás globális méreteket öltött, a migráció kulturális tényezővé vált. Esszéiben olyan kortárs külföldi írók regényeinek tucatjait olvassa, értelmezi a világ minden tájáról (Saša Stanšiċ, Kamel Dauoud, Elena Ferrante stb.), akik országot, nyelvet, kultúrát váltottak, és úgy váltak ismertté. Meglepő, írja, hogy a korábbi nagy – olasz, francia, spanyol, orosz – irodalmak írói iránt lanyhult a nemzetközi érdeklődés, miközben a migráló, nyelvet, kultúrát váltók, köztük az ex-jugoszlávok is, számottevő nemzetközi sikereket értek el.

Remek alapsztori: a két öregecske ügynököt, Piricske Tamást és Téli Pált 1988-ban az elhárítás beköltözteti a Banánliget nevű konspirációs lakásba, a Drót utcába, hogy a nap huszonnégy órájában megfigyeljék a szemközti lakó Heller Albert ellenséges tevékenységét. Mindkét ügynök zabigyerek, életük, családjuk, mindenük a felderítés meg az elhárítás. Téli Pál macsó, ugrik minden nőre, Piricske aszexuális, folyton a sosem látott (látni sem kívánt) anyja után sírdogál.

„Magyar írónak indultam, gyerekkoromban. Romániai magyar íróként éltem 1984-ig… Erdélyről akarok írni ezután is, bár nem kizárólag… Nem Erdély mítoszát gyarapítanám mégsem, ezzel tetézve az anyaországiak szemre szép, de ritkán pontos, és emiatt kevéssé hasznos előítéleteit, álmait. Képtelen vagyok kielégíteni nosztalgiájukat egy mese iránt, amit nem ismernek, csak vágynak az eredetijére… Régóta, még erdélyi honos koromból hiszem, hogy ez a mítosz, sokszor átfestett kulisszáival elvonja a figyelmet az ottani valóságról, eltakarja az igaz gondokat. Egyedül a romlása a valóságos annak is.” A Magyarországra áttelepült Csiki László nem sokkal az 1989-es események előtt összegezte így – utóbb is megerősített – írói önmeghatározását. És hozzátette, Románia megismerése nélkül nem lehet megérteni az erdélyi magyarság jelenkori helyzetét, esélyeit.

Gyermekkori eszménye a ponyvairodalom volt, majd Szerb Antal prózája nyűgözte le. Ez utóbbiról mondta: „Élvezettel olvastam őket… és azt a tanulságot szűrtem le belőlük, hogy a tehetséges íróember nagyon komoly dolgokról is írhat olvasmányosan, könnyedén és szellemesen.” Az irodalomtörténet-írás legközelebbi világirodalmi rokonának García Márquez mágikus realizmusát tekinti, maga Gion „dúsított realizmusnak” nevezte írói módszerét, olyannak, amely nagyon is a valóságos világból nő ki, de kicsit „megemelve”.

Szilágyi Domokos kései pályaszakaszának egyik legszebb, s egyúttal az életmű legtalányosabb miniatűr remeke az 1974-es Felezőidő kötet címadó verse, a mindössze 19 soros Felezőidő. A költő kivételes lírai erővel és drámaisággal ütközteti a személyes sors végességét, az Én bezártságát és a világ megválthatóságának reménytelen reményét. Azért különösen izgalmas a mű, mert a kései lírában sűrűn előforduló határ-határtalan, véges-végtelen hermeneutikai fogalompárok helyett itt egyetlen, roppant kifejező, ámde legalább annyira sejtelmes költői metaforába sűríti bele az egész-létről és a halálértelmezésről szublimált intuícióját, tapasztalatát, a felezőidőbe. S megkockáztatom, hogy ebben a versben érthetjük meg legpontosabban Szilágyi Domokos metafizikán túli metafizikai keresésének a természetét.

Ferenczes István egész életműve leírható a huszadik századi székely és a csángó magyar sors hiteles és költői megfogalmazásával. Kortársai közt alighanem az egyetlen jelentős életművet létrehozó alkotó, aki teljes szívvel, feltétel nélküli szeretettel, közvetlenül vállalja és vallja a velük való sorsközösséget. 

Lukasenka elnök slendrián járványkezelési tanácsától híresült el mostanság Belorusszia: a koronavírus ellen igyanak több vodkát, mondá. A vodkaivás jótékony hatása mélyen gyökerezik a keleti-szláv hagyományban. A csernobili atomkatasztrófa likvidátorainak, meg a terület rehabilitálóinak is azt tanácsolták – ha már semmilyen, de semmilyen védőruha nem nincs, és minden, de minden százszorosan-ezerszeresen sugárfertőzött –, igyanak vodkát, amennyit csak bírnak. Hogy miért is kell annyi vodkát inni, vagy akármilyen alkoholos izét, nem tudták. Pincétől a padlásig csak azt tudták: a Szovjetunió tökéletes, az atomerőmű hibátlan, a technikába vetett hit abszolút, a szovjet ember pedig vodkát iszik és meghal a hazáért.

Nemigen volt (szakmai és közönség-)sikeresebb prózaírói pályaindulás az elmúlt évtizedben a Kötter Tamásénál.

A yuppie világot irodalmilag Térey János kicsit megbirizgálta, holott nagyon is érdekelt volna minket, olvasókat annak a szemünk előtt hirtelen fölgazdagodott szűk rétegnek az életmódja, szemlélete, világérzése, amiről, kispénzűek, legföljebb a szappanoperákból meg a tényfeltáró sajtóból képzeleghettünk ezt-azt. Kötter hirtelen elkezdett nyílegyenesen, realisztikusan írni és beszélni ennek a világnak a kis titkairól, és, ha nem is mindent, de számos elismerést vitt. A kritikák fölfedezték írásaiban a Breat Easton Ellis-, Michel Houellebecq-, Raymond Carver-, Hemingway-vonalat –, az író maga Fejes Endrét is a mesterei közé sorolja.

Lövétei korábban volt zöld, mint a Greenpeace-aktivisták, de persze nem Lövétei fedezte föl, hogy valami nincs rendjén a civilizációval. Hogy ki kellene vonulni valamiféle falucsöndje Árkádiába, idáig Horatiustól meg Vergiliustól kezdve sokan eljutottak, költők (és még az egyszerű nép is), de hogy ez a kivonulás ma már nem tud nem modorosság, póz lenni, azt – hogy úgy mondjam – Lövétei fedezte föl, s írja körül zöld meg sivatag verseiben.

Populáris vagy magas irodalom-e a detektívtörténet? Mármint magas szépirodalom-e, és ha igen, mitől az? Ha a műfajt megteremtő E. A. Poe, vagy Nat Roid (Tandori) detektívtörténetei igen, akkor Hász Róberté?

Hász írt történelmi regényt a honfoglalás kori magyar történelemről (A künde), a délszláv háborúról (Végvár), negatív utópiát a migrációról (Ígéretföld), szerelmes történetet (Júliával az út), művelődéstörténeti-utazási regényt Sajnovicsról (A Vénusz vonulása). Mindegyik regénye komoly-komor kérdéseket vetett föl (a kisebbség megmaradása, a magyarság esélyei, a háború pusztításai), mindegyik a hagyományos történetmesélést újította föl, és mindegyik bejátszott a posztmodern regénypoétikából is egy s mást. Regényei sikeresek voltak francia és német nyelvterületen, szerényebb hazai recepciója ellenére az A künde itthon is.