Ha jól számolom, éppen karácsony napján kerül föl a barkaonline-ra a jegyzetem, akkor hát először is minden Olvasónak derűs, békés, boldog ünnepeket kívánok! – már ha ott ül a gépe előtt és éppen a barkaonline-t böngészi (de ha nem, akkor is). Ami megtörténhet, mert ezekben a napokban fölpörögnek a facebook-üzenetek, meg a youtube-letöltések, a családi karácsonyozás után is sietősen bekapcsoljuk magunkat a virtuális világba, üzeneteket küldözgetünk, lájkolunk, letöltünk valamit. Nem kárhoztatok senkit, egy ideje én is ezt teszem –, függő lettem.

Persze, nem könnyű szekularizált környezetben ráhangolódni a karácsonyra; óh, hol vannak a régi, gyerekkori Jézuska-várások, nagy havakban toporgó, házhoz járó kis betlehemesek, pajtásaim! A Vörösmarty téren november elején elkezdődött a karácsonyi vásár, fényfüggönyök, csilivili, jobbára külföldiek jönnek-mennek, esznek, isznak, fényképezkednek, örvendeznek, végül is a világ második legjobb karácsonyi vására a budapesti, ha jól emlékszem valamelyik híradásra. Mondjuk, akár elő is adhatnának egy-két pásztorjátékot a főváros szívében is, ha már szanaszét az országban betlehemes találkozókat szerveznek, de ez a projekt itt nem lett meghirdetve.

Szokásos, szertartásos izgalommal megyünk hát a templomunk délutáni ünnepségére (ezalatt az ügyeletes angyal serénykedik), némi szorongással is, hogy vajon idén melyik pásztorjátékot tanítják be a gyerekeknek. Hosszú ideig valamelyik klasszikus népi betlehemesünket mutatták be, nagyot halló, ételre, italra sóvárgó mulatságos öreg pásztorokkal, sete-suta háromkirályokkal, gonoszkodó Durumóval, ördögökkel, akiket, miután kiugrabugrálták magukat az ijesztő jelmezükben, az angyalok secperc alatt kitessékeltek, Heródesról meg azonnal lehetett látni, hogy ez nem az ő napja. Mókával, játékkal, profán – meg picit vaskosabb – szójátékokkal, félrehallásokkal, persze, szent énekekkel is, s végül Jézuska születése igazán felemelő, szép misztériummá kerekedett.

Néhány éve azonban nemes szándékkal újított a szervező. Bevezetésül elmondta, hogy karácsony az egyik legszentebb ünnepünk, Megváltónk születésére emlékezünk, és ehhez a szép ünnephez nem illenek a butaságok, földi javakra ácsingózó pásztorok, az ördögöknek semmi keresnivalójuk a szent napon, ezért a régi, megszokott butáskodó helyett egy neves, kortárs, egyházilag elismert szerző illő betlehemi játékát fogják bemutatni.

A végeredményt talán nem kell részleteznem, eleven, vidám, mókás, derűs, felszabadító örömjáték helyett egy ájtatos, kenetteljes akármit kaptunk. A templomi közösségnek ez is tetszett, de a gyerekek nem gurultak a nevetéstől, és visszafogottabban örvendeztek.

Feszengtünk, feszengtem, hogyan mondhatnám el, hogy a betlehemes játék nem a templomi liturgia szolgáló leánya, hanem – feltehetően – a középkori misztériumokból kialakult, deákok, kántorok, tanítók által lejegyzett vagy szóban öröklődött, tájegységenként változó, felekezetek fölötti, gyönyörűséges szakrális népszokás. Hogy a hagyomány összetett valami, hogy pont ezekkel a profán magyar pásztorokkal, meg a népi képzeletben megformált lüke ördögökkel vált igazán sajátunkká a karácsonyi misztérium, régies nyelvezetét, nyelvi játékát, bumfordi humorát nemzedékek csiszolgatták, és – az Istenért! –, ne modernizáljuk, hanem úgy őrizzük és örökítsük tovább, ahogyan kaptuk.

De végül is mit kérek számon? A hatvanas években még házról-házra jártak a betlehemezők (Nyugat-Magyarország), a konyhában a sezlonyra zsúfolódva ámultuk a sparhert meg az asztal között előadott játékot. Egy-egy kiscsapat isten tudja, hányszor adta elő a produkciót –, ahány házat méltónak tartottak, meg amíg ki nem dőltek éjféltájt. Betanulták a szöveget, de közben variálgatták is, mert éppen nem jutott eszükbe a memoriter, vagy egy jobb fordulat ötlött föl bennük.

Dédelgetett álmom volt, hogy egyszer majd én vihetem a lécekből összetákolt, aranypapírral kidekorált betlehemet, benne a kisdeddel –, ám mire odáig nőttem volna, egyszerűen kezdett elnéptelenedni a falu, elpárolgott a játszó kedv. Elképzelni is fonák, ha nem éppen bizarr, hogy egyszer csak a panellakásunkba csöngetnek be betlehemezők, szórják szét a csutak szalmát, esnek, kelnek, tréfálkoznak, szent énekeket énekelnek, s végül almáért, dióért, apróért tartják a tarisznya száját.

Tehát a betlehemezéssel is az történik, ami a népi kultúra többi elemével, hogy más társadalmi réteg őrzi, viszi, örökíti tovább. Néphagyomány, nincs eredeti változata, de vannak állandó elemei, fordulatai.

Beütöm a keresőbe a betlehemezést, afféle egyszerre mai, meg egyszerre hagyományos szöveget próbálok fölkutatni. Ördögöm van, egy két felvonásos zenés karácsonyi játékot is kidob a kereső, Fogarasy Attila, pilisvörösvári tanárét. Klasszikus történetlánc, minden állandó elem benne, arkangyalok, vagány ördögök, pásztorok, szentcsalád, enyhén bibliásra alludáló, de egészen mai nyelv, énekelhető szakrális versek, és semmi kegyeskedés, csak imitt-amott játékos-ironikus aktualizálás. Gábrielt például mobiltelefon hívja az Atya, és persze, ha topográfiából gyengén állnának az angyalok, kezük ügyében a tablet meg a GPS.

Az elöljáró beszéd szerint a darabot a pilisvörösvári Vásár téri általános iskola, a zeneiskola és a Művészetek Háza közösen adja elő. „A színjáték a jól ismert betlehemi történetet idézi fel, de egy kicsit eltérve a megszokottól. Ha úgy tetszik: egy kicsit kamaszosan. Úgy, ahogy mi, gyerekek, kamaszok elképzeljük a mai korban. Minden híreszteléstől eltérően azonban mi nemcsak az okostelefonokért, az Iphone-okért, Ipadekért, az Internetért és a Facebookért vagyunk oda, hanem továbbra is szeretjük a meséket, a szép és igaz történeteket. Szeretjük, ha minden jól végződik, és az igazság és a jóság legyőzi a hazugságot és a rosszat. A most előadandó színjáték is egy olyan mese, amelynek felhőtlen, túláradó boldogság a vége. Egy olyan mese, amelyben a jók eleve győztesek, és a gonoszoknak nincs semmi esélyük. Egy olyan mese, ahol még az ördögök is megjavulnak, és otthagyják gonoszságtól fortyogó üstjeiket a pokolban, és beállnak a jók közé… A tíz jelenet és dal, valamint a finálé után örömmel várjuk a tapsot. De akár a jelenetekbe is bele lehet tapsolni. És ha valamit humorosnak, viccesnek tart valaki, nyugodtan lehet nevetni is. Ez hozzátartozik ahhoz a felszabadult életörömhöz, amelyről közös színjátékunk szól.”

Igen, ilyesmire gondoltam. Felszabadult életöröm, közös játék – élővé formált hagyomány!