1968. augusztus 20-án, befejezve rokonainál, Nagykanizsán töltött nyaralását, Nagy Gáspár az esti vonattal leendő főiskolája városába, Szombathelyre utazik. A vonatot a város közelében megállítják, az utasokat átszállítják buszokra, és órákon át feszülten várakoznak. Nem értik a helyzetet. A busz előtt orosz és magyar géppisztolyos katonák strázsálnak, előttük pedig hosszú sorban szovjet tankok vonulnak.

1968. 1968. augusztus 20-án, a Varsói Szerződés országainak csapatai – Románia részvétele nélkül – megszállják Csehszlovákiát. Este 11 órakor a magyar honvédség a legnagyobb titokban megkezdi a Zala hadműveletet. A zalaegerszegi 8. számú gépkocsizó hadosztály bevonul Dél-Szlovákiába. A történelmi magyar nyelvterület határát nem lépik át. Losoncot 21-e hajnalára a rétsági tüzérezred foglalja el. Az intervenció és a helyőrségek kiépítése néhány város kivételével konfliktusmentesen zajlott.

Salinger, Golding kölyökregényeinek halvány erezetét vélik némelyek átsejleni Száraz Miklós György új kötetének kamasztörténeteiben; a szerző nem tiltakozik, néhány éve valóban újraolvasta azokat. Elindulhatnánk ezen a szálon is, de talán érdemesebb a mottóban megidézett Gion Nándornál maradnunk: „Szép őszre vágytunk, hogy elfeledtesse velünk a halált meg az egyéb szomorú dolgokat…” – a mottó a Sortűz egy fekete bivalyért című Gion-regény második mondata, az első pedig így hangzik: „Elmúlt egy bitang rossz nyár, szerettük volna minél gyorsabban elfelejteni, mert azon a nyáron megöltek valakit, akit nagyon kedveltünk.” A Bitang nyarak könyvcím tehát Giontól közvetlenül is átvándorolhatott akár, ahogy egyébként a 10 számozott történet nem egy címét is mintha Gion adta volna (Ahogy megöltük az öreg Gillt; Vérszegény történet Öreg Móré házáról, egy betörésről és egy festményről; Történet, ami nem kezdődik el), s még a kötet bizonytalan műfajisága is emlékeztethet Gion lazán összefüggő rövidtörténeteire, például az Angyali vigasságra: a narrátor, a helyszín, a cselekvéskör ugyanaz, többnyire a szereplők is ugyanazok, de a történet nem szerveződik regénnyé – a Bitang nyarak műfajmeghatározásánál is, hasonló érveléssel, maradhatunk a novellafüzérnél.

A Vendégszerető avagy Szindbád Marienbadban 1992-es verseskötete borítójára Szőcs Géza azt írta, hogy „Sz. G. utolsó verseskönyve”. Az olvasó, persze, aligha vette komolyan, elképzelhetetlennek tartotta, hogy népszerűsége, elismertsége csúcsán Szőcs abbahagyja a versírást – ámbár az irodalom világában nem lett volna példátlan –, főleg, hogy a kelet-közép-európai rendszerváltozások után végre megszabadultak az írók a cenzúrától, kiléphettek a korlátozott szólásszabadságból a korlátok nélkülibe. De Szőcs nem is verset, hanem verseskötetet említ.

Tóth Lászlót egyszer tréfásan a szlovákiai magyar irodalom bolygó zsidójának neveztem, merthogy két-három ország közt élt-költözött ide-oda, miközben természetes anyanyelvi közösségét, anyanyelve nyelvi határait nem hagyta el.

„Már mindenki lehet költő a helyesírás ismeretében”, Kondor Béla, valamikor a hatvanas évek vége felé csattant föl, megelégelvén, hogy boldog-boldogtalan verset ír, aztán azt is írta még, hogy „Ceruzarágcsáló költők felhője lepett meg / – kedves kis ország – / és letarolnak minden ültetvényt. […] Ha fogytán a papír, / majd egymást falják, / mint a pókok ájtatos férjeiket.” Utóbb Domokos Mátyás veselkedett neki, hogy ellenőrizze, tényleg „versíró nép” vagyunk-e, mint hírlett, s hírlik azóta is. Megszámolta, hogy 1975-ben 65 verseskötet jelent meg Magyarországon, a 65 kötet pedig 220 ezer verssort tartalmazott. És elhűlt, mert a „világirodalom leghosszabb ismert éposza, a Mahábhárata összterjedelme csak kétszázezer sor”.  Tanulság röviden: sok vers, kevés költészet, dolgozik a versírógép.

Amikor 1987-ben megjelent Utassy Ragadozó föld (1987) című verseskötete, a Mikor a téboly trónol verssel, még nem volt divatban a súlyos lelki, pszichiátriai betegekkel szembeni kötelező tolerancia. A testi fogyatékosokat sajnálni illett. Látványosan, fölsóhajtva, Istenem! A szellemi sérült, vagy éppen az idegösszeomlásra jutott ember stigmatizált volt. Szégyellni való. Az egyszerű nép körében. De nem csak. Nemrégiben egy magasan kvalifikált értelmiségi, bizalmas beszélgetésben megvetően bökte ki, hogy közös ismerősünk családtagja bolond…

Bolondokháza, azt hiszem, egybeírva. Sárgaház. Lipótmező. Oda való vagy, Pózvára!

A jó szerencsének köszönhettem, hogy sikerült találkoznom az „utazó költővel”, Kányádi Sándorral. Helsinkiből, ahol egy nemzetközi költőfesztiválon vett részt, Kolozsvárra hazatértében Budapesten beszélgetünk. Nem először járt Finnországban, ahogy a többi skandináv országban sem. Idén jelent meg finnül válogatott verseskötete, tavaly észtül, korábban Norvégiában Csoóri Sándorral egy közös könyve. Irodalmunk nemzetközi nagykövete, aki személyes varázsával is áttöri azt a hallgató falat, amely köztünk és a világ között sokszor értetlenségünkre áll, s diplomáciákat cáfoló eredménnyel képviseli az erdélyi magyarságot.

Gion Nándor egyik legnépszerűbb prózaírónk. Mintegy tizenöt könyve – regény, ifjúsági regény, elbeszélés – jelent meg, köztük a legsikeresebb, a Latroknak is játszott magyarul három kiadásban is. Írásai zömmel szűkebb pátriájáról, a vajdasági Szenttamásról szólnak. A századfordulótól napjainkig eleveníti meg a többnemzetiségű Bácskát, s a jövő nemzedékei bizonnyal Gion regényeiből ismerhetik meg leghitelesebben a 20. század Jugoszláviájának kisebbségi magyar sorsát. Krónikás pontossággal, ugyanakkor elemi mesélőkedvvel teremti újjá szülőföldjét, s ahogy a kortárs világirodalom legjobbjai, nemcsak maradandó gondolatokat fogalmaz meg, de könyvei élvezetes olvasmányok is. Írásművészetét Faulkneréhez, García Márquezéhez hasonlítják. Az író három éve Budapestre költözött, kőbányai otthonában beszélgetünk.

„Egy költő életműve mindig ellátja az embert az el nem végzett munka szorongó tudatával. A régi latin mondás szerint a művészet hosszú, az élet azonban rövid, ami az én esetemben, aki Dsida Jenő költészetét választottam kutatásaim egyik tárgyául, azt jelenti, hogy sokkal több megválaszolandó kérdésre fogok bukkanni Dsida Jenő életművében, mint amennyit meg tudok írni.” (247.) – jegyzi meg a Dsida Jenő költészete című, monografikus könyvében kedélyes öniróniával Láng Gusztáv. A magyarázkodásra részben irodalomtörténészi habitusa, részben a Dsida-életmű viszontagságos fogadtatástörténete késztetheti Láng Gusztávot. Ez utóbbinak része immár Láng Dsida-monográfiájának rendhagyó története is.