Megyünk a kaszálóra, kisebbik bátyámmal ebédet viszünk apánknak a messzi rétre, cekkerben, konyharuhával körbetekert edényben forró tejfölös krumplilevest, túrós mácsikot, lekváros buktát, messziről kiabálunk, megjöttünk, még végigvágja a rendet, aztán ledől közénk az öreg diófa alá. Izzadt az inge, nagyon jó apuszaga van, kanalazza a levest, lessük, hagy-e az edényalján, hagy, nekiesünk, befaljuk. Még meg kell töltenünk a csöcskorsót az erdőszéli forrásból, üresen én viszem, nem merem megmeríteni, nem is bírom, a félrehajtott sás közül kicsi békák szaltóznak a fölbugyogó vízbe. Mindenféle madarak sippognak, vijjognak, trilláznak, kopácsolnak köröttünk, még nem tudom a nevüket, de ráismerek hangjukra, röptükre, fészkükre, szokásaikra.

Beszélgető-könyvében Bodor Ádám futólag megjegyzi, hogy a francia-német határon járva jóleső érzéssel tapasztalta, hogy semmiféle ellenségességet nem észlelt a két nemzet között, holott évszázadokon át háborúkkal ugyancsak meg volt terhelve a két nép viszonya. Úgy látszik, ennyit tesz a gazdasági jólét, teszi hozzá finom iróniával. Bodor persze tudja, hogy a gazdag Nyugat-Európa nemzetei közt is lappangnak feszültségek, gondoljunk akár a flamand-vallon, akár az ír-angol, vagy legutóbb a katalán-spanyol viszonyra, melyek időnként ott is radikalizálódnak, de kétségtelen, hogy összességében európaibb módon kezelik a határkérdést is, meg a kisebbségi kérdést is – s nem csak a gazdasági jólét miatt.

A vajdasági (egykori Jugoszlávia) Óbecsén született, kisgyerekként családjával Svájcba kivándorolt Nagy Abonyi Melinda -, ahogy könyvei jegyzik: Melinda Abonji Nadj – svájci német író. Nem az ékezet hullt le nevéről (Márai), bár lecserélte nevének kettős betűit eurokomforra. Föladta magyarságát, nyelvet, kultúrát, identitást váltott… „Regénye nem része a magyar irodalomnak –, jelenti ki ellentmondást nem tűrően egy kolléga –, mert nem magyarul írta.” Csakugyan nem magyarul írta. De csakugyan nem része a magyar irodalomnak is?

Végül, a könyvszelekció után kidobásra kerültek a nagy gondossággal összegyűjtögetett folyóiratok is, a hiánytalan évfolyamú fontosak, meg a kevésbé fontos hiányosak, a hetvenes évek végétől kétezer-valahányig. Kinőtték a lakást, kinőtték a garázst is. Doboz doboz hátán, gyerekbicikli, síruha, téli gumi, benzineskanna, VHS-kazetták, gumicsizmák, és persze, folyóiratok. Kortárs, Tiszatáj, Valóság, Hitel, Alföld, Filmvilág, Filmkultúra, Nagyvilág, Vigilia, Forrás, Bárka, Életünk, Új Forrás, Jelenkor, Látó, Székelyföld, Irodalmi Szemle, Kalligram, Árgus, Pannon Tükör. Egyszer majd még kellhet, gondoltam valamikor, aztán beláttam, lassan minden fölösleggé, lommá válik. Könyveknek találtam gazdát, kortárs verseknek elvétve, folyóiratoknak egyáltalán nem. Tehát szelektív. Amúgy is egyszerűbb az interneten keresni, s ha mégsem lenne digitalizálva, előbb a könyvtár, mint a garázs.

A napokban elugrottam a könyvesboltba megrendelt könyveimért, és, ami talán soha nem történt meg velem, anélkül, hogy tüzetesen megvizsgáltam, vagy legalább fél szemmel belesandítottam volna, még egy könyvet bedobtam a kosaramba. Bödőcs Tibor Addig se iszik című kötetét. Bevallom, a szerzőtől azon kívül, hogy búcsúszentlászlói (közel az én szülőföldemhez), nem sok mindent tudok, imitt-amott kukkantottam csak bele pár percre néhány műsorába.

Idestova jó esztendeje forgatgatom Bereményi Géza 2016-ban megjelent Versek című kötetét. Eredetileg recenziófélét gondoltam írni róla, Bereményit fontos írónak tartom, legyen regény (Legendárium), színházi darab (Vadnai Bébi), filmforgatókönyv (A tanítványok, Eldorádó, A Hídember), fontosabbnak, mint a híre (kanonizációja). Bereményinek van víziója a világról, a Cseh Tamás-dal pedig stílust tört és stílust teremtett. A recenzióféléből nem lett semmi, talán nem szükséges magyaráznom, miért, képtelen voltam önmagukban is megálló szövegeknek tekinteni a Bereményi-verseket.

 Ha jól számolom, éppen karácsony napján kerül föl a barkaonline-ra a jegyzetem, akkor hát először is minden Olvasónak derűs, békés, boldog ünnepeket kívánok! – már ha ott ül a gépe előtt és éppen a barkaonline-t böngészi (de ha nem, akkor is). Ami megtörténhet, mert ezekben a napokban fölpörögnek a facebook-üzenetek, meg a youtube-letöltések, a családi karácsonyozás után is sietősen bekapcsoljuk magunkat a virtuális világba, üzeneteket küldözgetünk, lájkolunk, letöltünk valamit. Nem kárhoztatok senkit, egy ideje én is ezt teszem –, függő lettem.

 A szólás szerint nincs avultabb, mint a tegnapi divat, az irodalomban meg nincs avultabb, mint a tegnapi kánon, dünnyögöm magamban, amikor a könyvespolcomon az irodalomtörténeti kézikönyvek közt matatva kezembe kerül Pomogáts Béla A legújabb magyar irodalom 1945–1981 című összefoglalója. Persze, nem Pomogáts könyvén akarom elverni a port, hisz éppen azért veszem le időnként ma is, mert annak idején rengeteget forgattam, mindig a kezem ügyében kellett lennie.

Október 23., „ünnepi díszbe öltözött” az ország, a Kárpát-medence meg a világ magyarsága. Hogy emlékezzen a forradalomra, a hősökre meg a szabadságra. Másra emlékeznek az öregek, akik itthon élték át azokat az éveket, másra, akik Erdélyben, Kárpátalján, másra az a kétszázezer magyar, aki elhagyta az országot, megint másra, akik nem emlékeznek semmire, legföljebb a 2006-os eseményekre?

Vannak persze sokkal idegőrlőbb, egészségre károsabb munkák is, mint versszerkesztőnek lenni egy irodalmi folyóiratnál, ne panaszkodjak, de egy kicsit azért mégis. Mert egy versszerkesztőnek az a legnyomasztóbb pillanata – ilyenkor legszívesebben megszűnne létezni, visszaadná a megbízatását, minimum meghalna, és jeltelen tömegsírba temettetné magát –, amikor közölnie kell a szerzővel, hogy sajnálom, nem tudjuk a beküldött versét megjelentetni. Egy pillanatra maga elé képzeli a szerzőt, elképzeli a dühkitöréstől a mélydepresszióig, mert hát tényleg, a legtapintatosabb visszautasításban is van valami bántó karcosság.