Szilágyi Domokos kései pályaszakaszának egyik legszebb, s egyúttal az életmű legtalányosabb miniatűr remeke az 1974-es Felezőidő kötet címadó verse, a mindössze 19 soros Felezőidő. A költő kivételes lírai erővel és drámaisággal ütközteti a személyes sors végességét, az Én bezártságát és a világ megválthatóságának reménytelen reményét. Azért különösen izgalmas a mű, mert a kései lírában sűrűn előforduló határ-határtalan, véges-végtelen hermeneutikai fogalompárok helyett itt egyetlen, roppant kifejező, ámde legalább annyira sejtelmes költői metaforába sűríti bele az egész-létről és a halálértelmezésről szublimált intuícióját, tapasztalatát, a felezőidőbe. S megkockáztatom, hogy ebben a versben érthetjük meg legpontosabban Szilágyi Domokos metafizikán túli metafizikai keresésének a természetét.

Ferenczes István egész életműve leírható a huszadik századi székely és a csángó magyar sors hiteles és költői megfogalmazásával. Kortársai közt alighanem az egyetlen jelentős életművet létrehozó alkotó, aki teljes szívvel, feltétel nélküli szeretettel, közvetlenül vállalja és vallja a velük való sorsközösséget. 

Lukasenka elnök slendrián járványkezelési tanácsától híresült el mostanság Belorusszia: a koronavírus ellen igyanak több vodkát, mondá. A vodkaivás jótékony hatása mélyen gyökerezik a keleti-szláv hagyományban. A csernobili atomkatasztrófa likvidátorainak, meg a terület rehabilitálóinak is azt tanácsolták – ha már semmilyen, de semmilyen védőruha nem nincs, és minden, de minden százszorosan-ezerszeresen sugárfertőzött –, igyanak vodkát, amennyit csak bírnak. Hogy miért is kell annyi vodkát inni, vagy akármilyen alkoholos izét, nem tudták. Pincétől a padlásig csak azt tudták: a Szovjetunió tökéletes, az atomerőmű hibátlan, a technikába vetett hit abszolút, a szovjet ember pedig vodkát iszik és meghal a hazáért.

Nemigen volt (szakmai és közönség-)sikeresebb prózaírói pályaindulás az elmúlt évtizedben a Kötter Tamásénál.

A yuppie világot irodalmilag Térey János kicsit megbirizgálta, holott nagyon is érdekelt volna minket, olvasókat annak a szemünk előtt hirtelen fölgazdagodott szűk rétegnek az életmódja, szemlélete, világérzése, amiről, kispénzűek, legföljebb a szappanoperákból meg a tényfeltáró sajtóból képzeleghettünk ezt-azt. Kötter hirtelen elkezdett nyílegyenesen, realisztikusan írni és beszélni ennek a világnak a kis titkairól, és, ha nem is mindent, de számos elismerést vitt. A kritikák fölfedezték írásaiban a Breat Easton Ellis-, Michel Houellebecq-, Raymond Carver-, Hemingway-vonalat –, az író maga Fejes Endrét is a mesterei közé sorolja.

Lövétei korábban volt zöld, mint a Greenpeace-aktivisták, de persze nem Lövétei fedezte föl, hogy valami nincs rendjén a civilizációval. Hogy ki kellene vonulni valamiféle falucsöndje Árkádiába, idáig Horatiustól meg Vergiliustól kezdve sokan eljutottak, költők (és még az egyszerű nép is), de hogy ez a kivonulás ma már nem tud nem modorosság, póz lenni, azt – hogy úgy mondjam – Lövétei fedezte föl, s írja körül zöld meg sivatag verseiben.

Populáris vagy magas irodalom-e a detektívtörténet? Mármint magas szépirodalom-e, és ha igen, mitől az? Ha a műfajt megteremtő E. A. Poe, vagy Nat Roid (Tandori) detektívtörténetei igen, akkor Hász Róberté?

Hász írt történelmi regényt a honfoglalás kori magyar történelemről (A künde), a délszláv háborúról (Végvár), negatív utópiát a migrációról (Ígéretföld), szerelmes történetet (Júliával az út), művelődéstörténeti-utazási regényt Sajnovicsról (A Vénusz vonulása). Mindegyik regénye komoly-komor kérdéseket vetett föl (a kisebbség megmaradása, a magyarság esélyei, a háború pusztításai), mindegyik a hagyományos történetmesélést újította föl, és mindegyik bejátszott a posztmodern regénypoétikából is egy s mást. Regényei sikeresek voltak francia és német nyelvterületen, szerényebb hazai recepciója ellenére az A künde itthon is.

Grúzia, minek mennél Grúziába, mi van ott? Semmi! Sztálin ott született! – mondja T. Grúziáról vagy semmit, vagy halálosan belezúg az ember.

Teljes nevén Esteban Zazpi De Vascos Y Aitzgorri (1746[?]–1821[?]) spanyol-portugál, ibér, baszk, gallego meg Isten tudja, miféle keverékköltő és kalandor; állítólag az Ibér-félsziget összes nyelvjárását ismerte, majd kikeveredve a latin Újvilágba kecsuául is megtanult, aztán valahol ott veszett a limai őserdőben.

Megyünk a kaszálóra, kisebbik bátyámmal ebédet viszünk apánknak a messzi rétre, cekkerben, konyharuhával körbetekert edényben forró tejfölös krumplilevest, túrós mácsikot, lekváros buktát, messziről kiabálunk, megjöttünk, még végigvágja a rendet, aztán ledől közénk az öreg diófa alá. Izzadt az inge, nagyon jó apuszaga van, kanalazza a levest, lessük, hagy-e az edényalján, hagy, nekiesünk, befaljuk. Még meg kell töltenünk a csöcskorsót az erdőszéli forrásból, üresen én viszem, nem merem megmeríteni, nem is bírom, a félrehajtott sás közül kicsi békák szaltóznak a fölbugyogó vízbe. Mindenféle madarak sippognak, vijjognak, trilláznak, kopácsolnak köröttünk, még nem tudom a nevüket, de ráismerek hangjukra, röptükre, fészkükre, szokásaikra.

Beszélgető-könyvében Bodor Ádám futólag megjegyzi, hogy a francia-német határon járva jóleső érzéssel tapasztalta, hogy semmiféle ellenségességet nem észlelt a két nemzet között, holott évszázadokon át háborúkkal ugyancsak meg volt terhelve a két nép viszonya. Úgy látszik, ennyit tesz a gazdasági jólét, teszi hozzá finom iróniával. Bodor persze tudja, hogy a gazdag Nyugat-Európa nemzetei közt is lappangnak feszültségek, gondoljunk akár a flamand-vallon, akár az ír-angol, vagy legutóbb a katalán-spanyol viszonyra, melyek időnként ott is radikalizálódnak, de kétségtelen, hogy összességében európaibb módon kezelik a határkérdést is, meg a kisebbségi kérdést is – s nem csak a gazdasági jólét miatt.